41. fejezet

Aro kezei már a bűnös vámpír fején voltak. A következő pillanatban letépi a fejét, ha nem lépünk közbe.
-Állj! –kiáltottam kétségbeesetten.
- Micsoda váratlan meglepetés! Üdvözöllek titeket újra itt, ifjú barátaim! Miben segíthet nektek a Volturi? Ne haragudjatok, de van egy kis dolgom, azután beszélhetünk.
-Épp evvel kapcsolatban jöttünk. –mondta Edward
Ez a mondat Aro meglepődését váltotta ki, így levette kezeit a vámpírról, aki felénk se tudott nézni Félix hatalmas ereje miatt.
-A bűnössel kapcsolatban jöttetek? Ismeritek? –kérdezte Marcus rosszalló hangon
-Nem tudjuk. A látomásomban nem láttam tisztán a vámpírt. Épp ezért jöttünk ide, hogy lássuk ki ő. –válaszolt Alice minden mellébeszélés nélkül.
-Aro kíméld meg az életét, amíg nem tudjuk meg, hogy ismerjük-e őt, kérlek.
-Óh, drága Bella! Mindig akkora szíved volt. Akkor nézzétek meg, hogy ismeritek-e.
Mikor kimondta Aro anya nevét, Félix elengedte a vámpír fejét, így ő szabadon hátranézhetett, hogy lássa megmentőit.
A következő pillanatban döbbent csend ült a családra. A földön térdelő idegent mindenki ismerte, és mindenki halottnak hitte. Ez a tény pedig, az egész családot megviselte. Leginkább engem. Ugyanis a vámpír nem más volt, mint Chris. Az én Chrissem, akit már 90 éve elveszítettem. Ott térdelt a földön alig 15 lépéssel előttem, és kíváncsi tekintettel bámult minket. Úgy tűnt nem ismer fel. Sem engem, sem a családom többi tagját.
-Nos? –kérdezett minket Aro.
Egy nagy levegővétel után válaszoltam.
-Igen, ismerjük. –felelte
-Úgy érzem az idegen erős érzelmeket váltott ki a családból. A legerősebbet mindenképpen Nessie és Bella érzi. –szólt közbe Marcus.
-Tényleg? –fordult felé Aro kíváncsian. Odasétált Marcushoz, és gyengéden rárakta tenyerét annak előre kinyújtott kezére.
Döbbenet futott át az arcán.
-Sajnálat és szerelem. –mondta ki a két szót szinte undorodva, és anya felé fordult magyarázatért.
Eljött az igazság pillanata. Chris hitetlenkedve nézett ránk.
-Miattam halt meg a nővére. –mondta anya keserű hangon. Chris erre a mondatra felugrott és rátámadt anyára. Apa azonban látta előre szándékát, így időben közbelépett, és lefogta Christ.
-Amint látom ő még nem tudott erről. –szólt Aro, mit sem törődve apa és Emmett kezei között vergődő Chrissel.
-Tudom, hogy bűnös, de kérlek engedd el velünk. –mondta Carlisle, míg én értetlenül és döbbenten néztem Chris szemeibe. A szeretetnek még egy apró szikráját sem láttam az arcában. Az ettől érzett fájdalom miatt üvölteni tudtam volna. De nem tudtam. Már nem szeret. Teljesen kitörölt az emlékezetéből, és nem érez irántam semmit. Úgy éreztem magam mintha beleestem volna egy mély, sötét kútba és csak zuhannék, zuhannék az alja felé, de tudom, hogy leérve se esne semmi bajom. Pedig most annyira összezúzódhatnék. Bárcsak vége lenne az egésznek, és meghalnék.
-Elengedem veletek, de csak hálából, amiért 90 éve megmentetek minket. De tanítsátok meg neki a szabályokat. És evvel a kiegyenlítettük a számlát.
-Köszönjük. Megfogja tanulni a szabályokat. –mondta Carlisle, majd intett, hogy távozzunk. Közben Jasper hatalmas nyugalmat árasztott, így Chris is kellőképp megnyugodott.
-Ég veletek, drága barátaim! –köszönt el Aro tőlünk.
-Ég veletek! –válaszoltunk mi is.
A lehető leggyorsabb sebességgel hagytuk el a Volturi székhelyét és vissza se néztünk. Amint biztonságban éreztük magunkat, mindenki Chris felé fordult.
-Kik maguk? Miért mentetek meg? Miért ölték meg Breet?
-Nem emlékszel ránk? Nem emlékszel rám? –helyesbítettem és mélyen Chris szemébe néztem.
-Miért nem válaszolnak a kérdéseimre? –szólalt meg dühösen.
-Hé, hé nyugi Chris. Nem akarunk bántani! Még azelőttről ismerünk, hogy vámpírrá változtál. De hogy is változtál át? És miért vagy ilyen halvány? –kérdezte Emmett.
-Egy nő változtatott át, aki meghalt pár nappal azután, és adott egy könyvet, hogy hogyan éljek. És hagyott egy levelet is, de azt mondta nem olvashatom el. Csak a címzett.
-Ki a címzett? –kérdezte Rosalie.
-Nessie Cullen. Ezt a lányt keresem már 90 éve.
-Azt hiszem, jobb ha magukra hagyjuk őket. –mondta apa, majd karon fogta anyát, és a többiekkel együtt elsétáltak.
-Én vagyok. Hát nem ismersz meg? –kérdeztem fájdalmas hangon.
-Nem, de ez a dal azóta a fejembe van amióta megláttalak. Mondta és elkezdett énekelni. A hangja gyönyörű volt, és az első hangok után felismertem, hogy mi is a dal.

"Mesél a szél, játszva száll.
Az én hazám, az ősi táj.
Az alkony ha csókol és fényjáték kél,
hol vársz olyan távol van még.
A hazaút hosszú, sok akadály vár rám.
A távolság hív, hiányod fáj.
Mint árnyék követném, a lépted nyomát.
Ha hozzád elérnék, nem szállnék tovább.
Száguld a musztáng az álmok után,
és nincs már mi feltart, hisz az út végén vársz.
Hisz tudom jól hogy vársz, a szívem hozzád talál,
ha leszáll majd az alkony a fény rám talál.
Mint árnyék követném a lépted nyomát,
ha hozzám elérnél nem szállnál tovább.
Hisz vár rám az alkony és egy pont biztos már,
hazavár engem mindig, mindig e táj"

Az első sor után vele énekeltem mélyen a szemébe nézve, és közben potyogtak a könnyeim. Mikor véget ért a dal, a dalunk megszólaltam.
-A Szilaj volt az első film amit együtt néztünk meg. Ez a dal abból való. Megállapodtunk, hogy ez lesz a közös dalunk. Minden nap legalább egyszer elénekeltük. Mindketten imádtuk ezt a számot. Úgy sétáltunk Hiloban, hogy közben ezt a dalt énekeltük.
-Tényleg? Akkor te vagy a hiányzó ember az emlékeimből. Miután átváltoztam nem emlékeztem az életem azon részére amit állítólag Hiloban töltöttem el. Visszamenni, pedig nem mehettem, mert nem akartam bántani az embereket.
-Azt hittem meghaltál. Annyira sajnálom, hogy nem kerestelek. De minden percben azóta is csak te jártál a fejemben, csak rád gondoltam.
-Olyan rossz, hogy nem emlékszem rád. Nem emlékszem a veled eltöltött közös pillanatokra.
-Ebben segíthetek, ha akarod. Van egy képességem, amivel emlékeket tudok megmutatni.
-Tényleg? És tudnád rajtam is használni? –kérdezte Chris. Láttam rajta, hogy bár nem tudja még teljesen, hogy ki vagyok, feltétel nélkül hisz és bízik bennem.
-Persze. Ideadnád a kezed? –mondtam boldogan.
Majd miután összekulcsoltuk ujjainkat, én újra egésznek éreztem magam. Szívemet újra élőnek, és egésznek éreztem.
-Hogy működik? –sietett Chris.
-Így. –mondtam, majd a következő pillanatban elöntötte tudatát a közös emlékeink képsorai. A pizzázások, túrák, mozizások, beszélgetések, marhulások a többiekkel. Az édes csókjaink. Még nem is végeztem, amikor megéreztem puha ajkait a számon. Bár sokkal hidegebb voltak az enyémeknél, mégis melegséggel töltöttek el. Hirtelen kinyitottam a szemeim, és átadtam magam az érzésnek. Csókunk nem volt vad és erős. Inkább csak lassú és szerelemmel teljes.
-Annyira hiányoztál. –mondtam amikor elváltunk egymástól.
-Te is nekem. Olyan sötét volt az eddigi 90 év nélküled. Kerestelek, de feladtam pár hónap kudarc után. Annyira sajnálom! Bár tudtam volna, hogy téged kereslek. Nem nyugodtam volna addig, amíg rád nem találok.
-Csitt! Már itt vagyok, és soha többé nem foglak elhagyni. Annyira szeretlek!
-Én is téged Renesmee Cullen. –mondta majd ajkai újra birtokba vették az enyémeket.

5 nappal később
-2 dolgot teljes bizonyossággal kijelenthetek, az egyik hogy Christ a megfertőződött Zafrina változtatta át.
-Igen, segítséget akart tőlünk kérni, és mi nem voltunk otthon. Christ pedig ott találta. Amikor rájött, hogy Chris azaz ember aki velem volt az első látogatásakor inkább átváltoztatta, hogy nekem ne keljen elválnom tőle. De miért nem hasonlít Chris az átlagos vámpírokhoz?
-Ez a másik dolog amit megállapítottam. És el is mondom, ha nem vágsz közbe. –mondta Carlisle mosolyogva.
-Bocsánat.
-Szóval. A megfertőzött Zafrina átváltoztatta Christ. Ez azzal járt, hogy a fertőzés bekerült Chris szervezetébe. Emiatt Chris nem tudott 100%-osan átváltozni. Ez avval járt, hogy a bőre kevésbé áthatolhatatlan mint a miénk. És ezért nem csillog annyira a napfényben. A másik pedig, hogy bár nem tudott róla, de az ösztönei is kevésbé voltak gyilkosak. Ezért járt olyan kevés áldozattal az átváltozásának első pár éve. Sokkal gyengébbek az ösztönei.
-Tehát könnyebben lesz vegetáriánus.
-Nagy valószínűséggel igen.
-Ez szuper, és akkor mutatkozhat velem napközben?
-Ezt még ki kell tesztelnünk. De igen, valószínűleg.
-Köszönöm Carlisle. Annyira hálás vagyok neked.
-Nem kell hálálkodnod. Lehet egy kérdésem?
-Persze Carlisle. Kérdezz csak nyugodtan.
-Ugye nem baj, hogy elköltöztünk New Yorkból? –kérdezte mosolyogva.
-Dehogyis. Máris imádom ezt a kis várost. Mindenkinek tökéletesen megfelel, hiszen az év háromnegyedében esik az eső, és rengeteg barátot szerezhetünk Chrissel.
-Akkor jó.
-De mivel most ilyen jó idő van, akár el is mehetnétek sétálni. –mondta Esme ahogy odalépett hozzánk, és adott egy puszit Carlislenak.
-Én is gondoltam már rá. De először kikapcsolódom egy kicsit. Csak azután szakítanám el a többiektől. –mondtam mosolyogva.
Amint ránéztem életem értelmére mennyei boldogság futott át rajtam. Rájöttem, hogy az öröklét minden percét megoszthatom azokkal az emberekkel akiket mindennél jobban szeretek. A családommal és a szerelmemmel. Ahogy végignéztem rajtuk tudtam, hogy révbe értem. Hisz van egy gyönyörű és egy bolondos nagynénim, Rosalie és Alice. Mellettük van a nagy mackó Emmett, és Jasper aki mellett sohasem lehet az ember szomorú. És persze Edward és Bella, a szüleim akik szerelmének gyümölcse vagyok. Azután ott vannak a nagyszüleim, Carlisle és Esme, akik megteremtették és összefogják ezt a boldog családot. És nem utolsó sorban ott van szerelmem Chris, akivel tudom, hogy az életem elkövetkező évszázadaiban boldog leszek. Akit szeretek, és aki viszont szeret.
Odasétáltam és boldogan ültem bele Chris ölébe, aki megpuszilta a hajam, majd odahajolt a fülemhez.
-Szeretlek.
-Én is szeretlek. Nem sétálunk?
-De menjünk. –mondta majd felsegített.
-Hova mentek? –kérdezte anya.
-Csak romantikáznak a fiatalok. –mondta mosolyogva Alice.
-Ne csináljatok semmi rosszat. Ha visszaértek megkapjátok tőlem a szexuális felvilágosítást, ha már apád ilyen hanyag. –szólalt meg Emmett is viccesen.
-Hahaha. –mondtam.
-Nyugi, csak jusson az eszükbe. –válaszolt vissza apa.
-Szerintem menjetek, amíg teljesen ki nem lesztek cikizve. –mondta Rosalie.
-Csak nyugodtan, boldog vagyok, még ha az örökkévalóságig is piszkálnak majd evvel. –mondtam.
-Én is eltűröm, csak Nessievel legyek.
Megcsókoltam, majd kéz a kézben kisétáltunk az ajtón. Egyenesen a gyönyörű naplementébe.
-Szerelmem mondhatok valamit. –fordult felém Chris.
-Persze, bármit elmondhatsz.
-A SZERETET OLYAN MINT A SZÉL. BÁR LÁTHATATLAN, MÉGIS ÉRZED HOGY OTT VAN. –mondta majd megcsókolt
Én pedig tudtam. Akármi is történik, Chris mindig is szeretni fog akárcsak én őt, és ez így volt akkor is amikor az élet elválasztott minket egymástól.


Vége

DUPLA FEJEZET közkívánságra:39.-40. fejezet

90 évvel később
-Elegem van. Gyűlölöm ezt a helyet! –kiabáltam már nem először az évek folyamán.
-Óh, kicsim. Mi a bajod vele? –kérdezte Bella türelmes hangon.
-Mégis micsoda? Az hogy míg ti együttjártok estire, addig nekem egyedül kell megrohadnom azon a nyavalyás nappali tagozaton.
-Nessie, tudod jól, hogy mi itt nem járhatunk nappali tagozatra.
-Evvel tökéletesen tisztában vagyok, de nekem miért kell? Nem halnék bele, ha napközben aludnék, és este járnék suliba.
-Nem akarjuk, hogy így felboruljon a bioritmusod! Ha később továbbköltözünk, akkor nem kell újra hozzászoknod a nappali ébrenléthez. –közölte Carlisle tárgyilagosan
-De miért költözünk el később? Nekem elegem van ebből a helyből, az egyedül létből, a rengeteg hülye emberből. Veletek akarok lenni, és senkivel sem akarok beszélni! –mondtam dühösen.
-Nyugodtan szerezhetnél magadnak barátokat. Kedves lány vagy és biztosan sok barátod lenne. –mondta Alice.
-Barátokat? Mégis miért szereznék én barátokat magamnak. Hiszen vagy búcsú nélkül kellene őket otthagynom vagy nem beszélhetnék velük többet a költözködés után. Akkor mégis mi értelme barátkozni, ha azután soha többé nem látom őket. És az emberek megöregszenek, és meghalnak. De én örökké 18 éves leszek. Nekem nem kellenek olyan barátok akikkel csak max. 4 évig barátkozhatok. Költözzünk el valahova, kérlek!
-Még csak 1,5 éve vagyunk itt. Én nem akarok megint megfiatalodni. El sem tudod képzelni, hogy már hányszor adtam ki magam 17 évesnek. –közölte velem Rosalie fennhangon.
-De pontosan tudom. Állandóan ezt hajtogatod. Nem gondolod, hogy kicsit már unalmas? Folyton ezt mondod, hogy te gyereket akartál és egy odaadó férj mellett akartál megöregedni. És hogy te miért lettél vámpír. Annyira fárasztó már ez az állandó siránkozás.
-Nessie, hagyd ezt abba. Ne legyél igazságtalan. –szólalt meg Emmett.
-Én igazságtalan? Ne nevetess! Mindig én vagyok mindenért a felelős. Hadd ne legyek már megint én a rossz!
-Na persze, hogy te sohase csinálsz semmi rosszat sem. Akkor miért van, hogy miután meguntál egy iskolát, sőt van amelyiket már előre utálod, 1 hónapon belül költöznünk kell. Feleannyi helyen kellett volna járnunk 90 év alatt, ha te nem lennél ilyen hisztis. Fogd már vissza magad! Nem érdekel, hogy utálni fogsz, de én akkor is megmondom neked az igazat. –ripakodott rám Rosalie. Az emberléttel kapcsolatban fájó pontját éríntettem, és most teljesen pipa rám.
-Csak nyugodtan, hallgatlak.
-Nem veszekedjetek! –szólt közbe Esme békéltető hangon.
-Az elején, persze megértettünk, és együttéreztünk veled. Oké meghalt a nagy szerelme, ráadásul egy barátunk miatt, tényleg elég sokkoló. Alig beszéltél, teljesen magadba fordultál, de aztán egyszercsak teljesen megváltoztál. Mintha nem is önmagad lennél. És hogy te kedves lennél? Én kedvesebb vagyok az emberekkel mint te, drága Nessie. Kiállhatatlan és hisztis vagy azóta. A legjobb pedig, hogy minket hibáztatsz Chris haláláért, amihez semmi közünk sem volt. Nem bíztuk meg Zafrinát, hogy ölje meg. Nem a mi hibánk, és megakadályozni is csak te tudtad volna. Talán megmenthetted volna, ha nem viszed a házba. De te vállaltad a felelőséget az életéért és mégis mi vagyunk a felelősek a haláláért. Sántit a story nem gondolod? Elegem van már ebből. Vedd már észre, hogy miattad halt meg, te mondtad ki rá a halálos ítéletet avval, hogy beleszerettél. Ha elküldted volna boldogan meg öregedett volna, és lenne egy tucat gyereke.
-Rosalie, fogd be! –szólt rá Edward.
Mindenki néma csendben hallgatta Rosaliet. Senki sem szólt közbe, hogy ez nem igaz. Kitaszítottnak és megsebzetnek éreztem magam a saját családom miatt.
-Nem Edward, nem fogom be. 90 éven át tűrtem a mindennapi hisztijeit. Az elején, persze pátyolgattuk, hogy szegény Nessie, és arra is figyeltünk, hogy nehogy olyat mondjunk előtte amiről eszébe juthatna az ember. De az idő múlásával ez csak egyre rosszabb lett. Vége ennyi volt, befejeztem. Ha azt akarja, hogy költözzünk, akkor elköltözünk, de meg kell változnia előtte. Máskülönben én ki nem rakom a lábam ebből a házból.
-Tényleg. Azt mondod hisztis vagyok? Tudod mit, nem kell elviselned. Elutazom, csak hogy te nyugodt legyél, és újra megtudj öregedni 22 éves korodig.
-Ne is gondolj ilyenre. Nem fogom hagyni, hogy szétszakadjon a családunk. –szólt közbe Bella.
-Nem szakad szét a családunk. Elutazom egy időre ennyi az egész. Ha úgy gondolom, hogy Rosalie el tud viselni, akkor visszajövök, de addig nem.
-És mégis hova akarsz elutazni egyedül? –kérdezte Jasper, aki alig tudott engem és Rosaliet lenyugtatni.
-Nem tudom. Mondjuk meglátogatom a farkasokat Forksban. Megnézem, hogy mi van velük.
-Nessie, a falkatagok már megöregedtek és meghaltak.
-Akkor csak úgy utazgatom. Megyek amerre akarok. Holnap indulok.
Mindenki Carlislera nézett
-Biztosan ezt akarod? –kérdezte Carlisle.
-Igen, ezt.
-Rendben.
-Megyek és összecsomagolok.
Azután egy szó nélkül felbaktattam a szobába és összedobáltam a ruháim. A neten, pedig rendeltem egy repülőjegyet.
Másnap egy szó nélkül engedett el mindenki. Este hallottam, ahogy a vitánk után Carlisle mondta Esmenek, hogy úgy gondolja ez az utazás jót fog nekem tenni.
Az utazás csendben és nyugalomban telt. Fél nap sem kellett és már a bérelt autóban ültem a rezervátum felé vezetve. Nem vártam túl sok mindent a találkozáskor, mert már évtizedek óta nem jártunk még a környéken sem. Charlie nagypapa halála óta nem voltunk itt. Mégis nagy izgalommal vártam a találkozást. Ahogy Forksba értem jöttem rá, hogy a kisváros egyre jobban elnéptelenedik az idő múlásával. Kár, hiszen gyerekkoromban virágzott a terület. Elhajtottam nagypapa háza mellett, amit már egy másik család lakott. A temetés után a házat eladtuk egy özvegynek. Utam egyenesen La Pushba vezetett. A környék semmit sem változott. A végeláthatalan erdő még mindig végigkísérte az utat. Nem tudtam, hogy hova is menjek pontosan, amikor lassan behajtottam a faluba. A kis faházak előtt gyerekek játszottak. Épp a régi Clearwater ház előtt haladtam el, amikor egy 40-es éveiben járó indiánasszony tolt ki egy idős embert a napra. Amint ránéztem a férfire azonnal a fékre tapostam. Szó nélkül szálltam ki az autóból és közeledtem feléjük. A közelben lévő emberek és a nő kíváncsi szemekkel meredt rám. Az öreg azonban meglepődött.
-Seth Clearwater? –kérdeztem kíváncsian.
Az asszony szólalt meg.
-Ismered Seth bácsit?
-Igen, még régről. A nevem..
-Nessie Cullen. –mondta az idős Seth.
-Jó, hogy újra látom. –udvariaskodtam, mert nem tudtam a nő mennyit tud a családomról.
-Számomra az öröm, hogy látok egy régi, kedves ismerőst. Evelin, drágaságom magunkra hagynál minket a vendéggel, kérlek.
-Persze, de a kertbe akartál kimenni.
-Majd én segitek neki. -ajánlottam fel egyből.
Kérdően Sethre nézett majd bólintott. Én, pedig az idős Seth tolókocsija mögé léptem és kitoltam a kertbe.
-Nagyon jól néz ki.
-Maradjunk csak a tegező formánál. Nem vagyok én annyival öregebb mint te.
-Rendben, nagyon jól tartod magad.
-Köszönöm, de ezt akár én is mondhatnám neked. Szinte semmit sem változtál.
-Ilyen az én formám. –válaszoltam mosolyogva.
-Minek köszönhetem a váratlan látogatást?
-Csak erre jártam, és gondoltam megnézem mi történt a falkával.
-Hát sajnos én vagyok az utolsó. Pault is már 16 éve eltemettem. Tudod én megvártam, amíg egy korúak leszünk a társammal, és csak ezután hagytam fel a falkatagsággal.
-Értem. És mi lett Jacobbal?
-Óh, szegény Jake. Nem volt könnyű élete.
-Mi történt vele?
-A visszatérése után fél évvel megjelent a faluban egy fiatal lány, Maggie. Jacob régi ismerősként üdvözölte, így mi is befogadtunk. 1 év múlva már az esküvőjükön vettünk részt. Nagyon boldogok voltak, és imádták egymást. Bár Jacob soha nem találta meg az ő bevésődését, mégsem sajnálta. Rajongásig imádta Maggiet, és ez fordítva is igaz volt. Gyönyörű pár volt. De nem volt szerencséjük. Évekig próbálkoztak, de nem jött össze a gyermekáldás. Maggie többször elvetélt. Azután egy nap Maggie bejelentette, hogy ismét terhes. Hónapokig feküdt, de sikerült kihordani a gyermeket. Egy gyönyörű fiúnak adott életet. A kis Billy Blacknek. Amikor 4 éves volt a kicsi, Maggie ismét teherbe esett. Szinte csodának számított. De ekkor nem egy, hanem két gyermekkel volt várandós. Végig ágyhoz volt kötve, és nem is volt a szülésig semmi baj sem. A szülés közben azonban komplikációk léptek fel, és Maggie belehalt a szülésbe. Jacob egyedül maradt 3 aprócska gyermekkel.
-Ez szörnyű. Hogy tudta végigcsinálni?
-Nem lehetett könnyű, de egy percig sem siránkozott. Azt mondta a gyermekek azokra az emberekre emlékeztették, akiket nagyon szeretett. Maggie után, egyetlen asszony sem tette be a lábát a házába.
-Hogy hívták a két kicsit?
-Az egyiknek a Maggie Black nevet adta, a másiknak pedig az Renesmee Rose Blacknek. A legfontosabb nők nevét, akiket valaha is szeretett.
A könnyem is kicsordult, amikor ezt meghallottam. A kislányát utánam nevezte el. Rose név, pedig az édesanyjára utal.
-Ez kedves. Nem gondoltam volna róla.
-A szakításotok után is szeretett téged. De Maggiet tekintette a társának, a szíve választottjának. Jobb embert nem is találhatott volna maga mellé.
-És mi lett velük?
-A kis Billy itt alapított családot, a kis Maggie és Rose, pedig Seattle-ben élnek. Mindanyuknak hatalmas családja van. Jacob, pedig boldogan halt meg 19 évvel ezelőtt.
-Szóhoz sem jutok. És mi történt veled és a többiekkel.
-Nekem 2 lányom született. Ők, pedig 2 fiú és 1 lány unokával ajándékoztak meg engem. Most pedig már van 4 dédunokám. A többiek unokái közül többen is itt élnek. Sam kisebb fia, pedig a szenátusig jutott el.
-Ez nagyon jó. Egyedül vagy?
-Igen, már régóta. Nyáron lesz 25 éve. De rengeteg boldog év állt mögöttünk.
-Örülök, hogy ilyen jól sikerült az életed.
-Köszönöm. De mi van veled? Merre laktok most?
-New Yorkban. Én, hát megvagyok.
-Nem heverted ki a Hiloban történteket?
-Nem. Sohase bocsátottam meg magamnak, hogy miattam halt meg. Ezért is utaztam ide. Összevesztem Rosalieval, és jobbnak láttam távol lenni egy ideig a családtól.
-Rosalieval sohasem volt nehéz összeveszni. De miért nem bocsátottál meg még magadnak? Nem a te hibád volt. El kell végre fogadnod, hogy annak a fiúnak ez volt a végzete.
-Tudom, de nem tudom elfelejteni.
-Nem is kell. Sohasem felejted el azokat akiket szívből szerettél.
-A többiek azt akarták, hogy menjek emberek közé, legyek normális és barátkozzak. De én erre nem vagyok képes. Nem akarok még egy embert elveszíteni, azért mert ilyennek születtem.
-Nem választhatod meg azt aminek születsz. És ezt te is nagyon jól tudod. A halálesetek pedig nem törvényszerűek, csak a szörnyű véletlen összjátéka. Nem fog még egyszer bekövetkezni, ha tanulsz a hibáidból.
-Tudom, és én tanultam. Ezért nem barátkozom egy emberrel sem.
-Akkor velem sem kellene.
-Te egészen más vagy.
-Miért? Én is ember vagyok, és a barátod. Mégsem törvényszerű a halálom, bár előbb-utóbb bekövetkezik. De ahhoz neked semmi közöd sem lesz.
-Hülyeségeket beszélsz. Még legalább ugyan ennyit fogsz megélni. –próbáltam viccelni.
-Már ennyi is épp elég volt.
-Nagyapa későre jár, ideje vacsoráznod. –jött hátra az idegen hölgy.
-Evelin ő itt Nessie Cullen. Nessie ő itt Evelin Hopkins, a legidősebb unokám.
-Örvendek a szerencsének.
-Úgy szintén.
-Megkérdezhetem honnan ismered nagyapát?
-Régen, itt éltek a nagyszülei. Játszottam vele kiskorában.
-Tényleg?
-Igen. Hát én jobb, ha megyek.
-Miért nem maradsz itt vacsorára?
-Köszönöm, Seth bácsi a meghívást, de ezt most visszautasítom. Még van egy kis elintéznivalóm.
-Rendben. Örülök, hogy meglátogattál.
-Én örülök, hogy láthattam. Viszlát! Szia! –mondtam majd elsétáltam a kocsihoz és elhajtottam.

40. fejezet

Következő utam a temetőbe vezetett. Vittem egy-egy szál virágot a falkatagok sírjára. Jacobé is tettem és beszéltem hozzá. Azután elmentem Forksba és meglátogattam nagyapa sírját. Annyira hiányzi. Miután letudtam ezt a nem kellemes programot kimentem a repülőtérre és felszálltam a legközelebbi gépre ami Hilo felé ment. Az út folyamán gondolkodtam a Sethhel folytatott beszélgetésről. És rájöttem, hogy igaza van. Lekell zárnom a múltat, és meg kell magamnak bocsátanom. Csak így lehetek újra normális. A repülőgép leszállása után béreltem egy kocsit, és Hiloba hajtottam. Nem jelentkeztem be hotelba, mert nem akartam 1 napnál tovább időzni a városban. Nem érdekelt más, csakhogy megtudjam, mi történt a régi barátaimmal. Első utam a Hiloi Középiskolába vezetett. Pár évvel ezelőtt jelentős felújítást végeztek az iskolán, így ha nem tudtam volna a címet, akkor rá sem ismertem volna az épületre. Bátortalanul hajtottam be a parkolóba. A parkoló és az udvar tele volt fiatalokkal, akik érdeklődve néztek rám. Én beálltam az egyetlen parkolóhelyre ami üres volt, majd megindultam az iroda feltételezett helye felé. Szerencsémre könnyen odataláltam, bár így is részem volt, pár néha már gusztustalan beszólásban.
-Jó napot kívánok! –köszöntem miután kopogtam és beléptem az ajtón. A bútorzat alig változott mintha csak megállt volna az idő.
-Jó napot! Miben segíthetek? –fordult felém segítőkészen egy idős hölgy.
-A nagymamám idejárt iskolába egy ideig és érdeklődni szeretnék, hogy nem tudna-e mondani valamit a régi osztálytársairól.
-Mikor járt ide a nagymamája?
-85-90 évvel ezelőtt. De csak egy évig.
-Meglátom mit tehetek. Hogy hívták?
-Renesmee Cullen. Ha ez segít, akkor tudok pár nevet, aki a barátja volt.
-Mondjad csak, hátha így gyorsabban megtalálom.
-Austin Jones, Rachelle Grene, Chris Montgomery. –mondtam ki az utolsó nevet fájdalmasan.
-Várjunk csak. Nem ő az a fiú, aki eltűnt, és sohasem került elő?
-Igen ő az. Nagymamám sokat mesélt róla.
-Ha tényleg azt az évfolyamot keresi, akkor szerencséje van, mert lehetnek itt unokák, akik tudhatnak ezt azt a nagyszüleikről.
-Az nagyszerű lenne. Mondana valakit akit tud nekem mesélni?
-Persze. De ha akarod megkérdezheted Mrs. Westet. Ő Austin Jones első házasságából született, és itt tanít biokémiát.
-Persze, nagyon örülnék, ha beszélhetnék vele. Nagymamám rengeteget beszélt róla és az akkori barátnőjéről.
-A 3-as épület Földszint 3 teremben találod. Épp az elsősöknek tart órát. Tudod merre van?
-Igen. Köszönöm a segítséget. Viszlát!
-Szia!
Alig 10 perc volt az órából, így csendesen várakoztam a terem előtt. Bentről hallottam a diákok csacsogását, és azt ahogy Mrs. West fegyelmezi őket. Valami sohasem változik. Tűnődtem, mert a mi időnkben sem volt ez máskép. Azután a diákok szivárogni kezdtek a teremből és többen is kíváncsian mértek végig. Biztosan azt hitték, hogy új diák vagyok. El tudom képzelni, hogy a suliújság riportere már találgatásokba bonyolódik. Amikor a terem szinte üres volt beléptem. Mondhatom eléggé meglepődtem, amikor megláttam a tanárnőt. Bőre caramell színű volt, haja fekete, arca pedig teljesen mint Austiné. Le sem tagadhatta volna a rokoni kapcsolatot az édesapjával.
-Jó napot kívánok!
-Szia! Segíthetek valamiben? –fordult felém érdeklődve.
-Remélem igen. Az édesapjáról, Austin Jonesról szeretnék érdeklődni.
-Az édesapámról?
-Igen. A nagymamám jó barátja volt a gimnáziumban. Szeretném tudni, hogy mi történt vele, miután nagymamám elköltözött.
-Hogy hívják a nagymamád?
-Nessie Cullen. Nem volt egy egész évet sem ebben a gimiben, de az apjával jó barátok voltak.
-Igen, tudom. Apám mesélt róla.
-Megkérdezhetem, hogy micsodát?
-Azt mondta, nagyon kedves és vicces lány volt. Neki köszönhette a gimis nagy szerelmét, Rachellet is. Mamád rögtön a szerelme, Chris eltűnése után elköltözött.
-Igen. A nagymamám is ezt mondta. Az édesapja, remek állást kapott Los Angelesben. Mamám mesélt róla, hogy Rachelle Grene és az ön édesapja jártak egymással.
-Igen. Nagy szerelem volt az övék.
-Ön a közös gyermekük? –kérdeztem bár tudtam, hogy ez lehetetlen.
-Nem, dehogy. Csak rengeteget hallottam erről a szerelemről. Sajnos azonban a távolság a szerelmük közé állt. Bár a problémák már akkor elkezdődtek, amikor apa legjobb barátjának nyomaveszett. Azután Rachelle elment, hogy táncos legyen. Apa, pedig ebben a kisvárosban maradt. Ezután ismerte meg anyámat, majd a következő 2 feleségét.
-Értem. És véletlenül nem tudja, hogy a többiekkel mi lett.
-Hát annyit tudok, hogy Rachelle elvégezte az iskolát, és pár évig táncolt is. Azonban egy szörnyű autóbaleset miatt soha többet nem táncolhatott. Ezután táncot oktatott. Rob és Ashley összeházasodtak, és született egy fiúk, aki itt tanul. Samről és Nickről, pedig semmit sem tudok. De megkérdezhetem, hogy miért érdeklődsz ennyit nagymamád gimis osztálytársai iránt?
-Igen, persze. Nagymamám 1,5 éve halt meg. Folyton a gimis bandáról mesélt és rettentően sajnálta, hogy a költözködés után nem tartotta velük a kapcsolatot. És a fiú, Chris Montgomery előkerült?
-Nem. Soha többé nem látták. Ne haragudj, de kezdődik a következő órám.
-Bocsánat, hogy feltartottam. Elnézést a kellemetlenségekért.
-Semmi baj. Hát akkor, viszlát.. ne haragudj, de hogy is hívnak?
-Nessie Cullen vagyok, a nagymamám után.
-Értem. Hát akkor viszlát Nessie.
-Viszontlátásra Mrs. West. Köszönöm a segítséget. –mondtam majd kiléptem az ajtón, és elmentem a parkolóba.
A reptérre vezető úton a helyi rádióadót hallgattam. Beszámoltak egy többszörösen büntetett férfi eltűnéséről, de fel se fogtam, amit hallottam. Az agyam az elmúlt 90 éven kattogott. Leginkább a Hiloban történteken. Mostanáig sajnáltam, hogy nem tudtam tőlük személyesen is elbúcsúzni. De ahogy ezen gondolkodtam minden a helyére került. Az a sorsom, hogy minden költözéssel elveszítsem az esetleges barátaimat. Ez az életemmel együtt jár. El kell fogadnom. Soha sem szabad visszanézni, mert ez az élet rendje. Mindig megismerünk embereket, akik mellékszereplői az életünknek pár évig. Azután eltűnnek mellőlünk, de helyette lesznek mások. Talán nekem ezért volt olyan nehéz az elmúlt 90 év. Mert Rachellék helyett sohasem szereztem új barátokat. Pedig nem ez lett volna a helyes. Eldöntöttem, hogy visszamegyek a családomhoz, és a nappali tagozaton az egyetemen szerzek magamnak új barátokat. Az elmélkedésemből a mobilom csörgése rázott fel.
-Szia Alice! Képzeld megyek haza!
-Szia Nessie! Holnap reggel Volterrába megyünk.
-Volterrába? De hát minek? –kérdeztem értetlenül.
-Volt egy homályos és érthetetlen látomásom. Volterrában voltunk, és épp időben érkeztünk ahhoz, hogy megmentsük egy vámpír életét, akit Aro meg akar ölni. De a vámpírt nem láttam tisztán. És tudod, hogy csak téged, vagyis a félvámpírokat nem látom.
-Tehát, azt mondod, hogy Nahuel vagy az egyik nővére veszélyben van?
-Igen. Ezért megbeszéltük a többiekkel, hogy Volterrába megyünk.
-Rendben. Hol találkozunk?
-Mondjuk a Róma?
-Rendben. Foglalok jegyet, azután egyeztetünk, vagyis mikor fogunk találkozni?
-18 órakor. Azután már megyünk is Volterrába.
-Értem. Hát akkor viszlát Rómában. Üdvözlöm a többieket. Puszi.
-Puszi, szia!
Azután leraktuk a telefont én, pedig megrendeltem a repülőjegyet.
Másnap a megbeszélt időpontban találkoztunk a családommal Rómában, ami ma kedvezve a családomnak, borús volt. A többiek már a terminál előtt vártak, így a köszönések és a szokásos „olyan jó, hogy végre visszajöttél. Úgy örülök neked!” beszélgetések után, már indultunk is Volterrába.
-Mit láttál pontosan? –kérdeztem Alicet a repülőn ülve.
-Nagyon zavaros volt az egész. Konkrétan nem láttam semmit sem. Csak annyi volt biztos, hogy Volterrában voltunk, és ekkor behoztak az őrök egy vámpírt, akit nem láttam az arcát. De tudom, hogy ismerős volt valahonnan. De a legérdekesebb az volt, ami ezután történt.
-Hallgatlak! –vágtam közbe türelmetlenül.
-Megállítottuk Arot, a vámpír meggyilkolása előtt, aki Bellára támadt. És ennyi. A többiek azt mondták, hogy ne menjünk oda, ha a vámpír Bellára támad, de én közöltem, hogy az ottlétünk nem kérdéses, már kőbe van vésve.
-Értem. És azóta láttál valamit?
-Nem semmit. Annyira félek, hogy valami fontosat nem láttam.
-Nyugi Alice. Nem lesz semmi baj.
-Remélem.
Az út többi részében még mindenkinek ”elmeséltem”, hogy mi a helyzet La Pushban. Ez úgy történt, hogy mindenkinek megmutattam az emlékeim. Mindenki le volt nyűgőzve, hogy Jake milyen aranyos volt, a neveket illetően. Anya még egy könnycseppet is elmorzsolt volna, ha képes lett volna erre fizikailag. A kocsikázás zavartalanul zajlott le, így alkonyatra meg is érkeztünk a Volturi főhadiszállására.
Épp egy kivégzés közepébe toppantunk be.
-Jó napot kívánok! A kivégzésre jöttek? –üdvözölt minket egy 30-as éveiben járó egyhén napbarnitott bőrű nő.
-Jó napot! Miféle kivégzés? –kérdeztük egyből.
-Tudják, egy fajtájukbeli rossz útra tért.
-Mégis hogy? –kérdezett rá Emmett minden kertelés nélkül
-Mutatkozott Volterrában fényes nappal. Vagyis inkább úgy fogalmaznák, hogy nem kellőképp rejtette el a bőrét a napfény elől, így feltűnést keltett az utcákon. De avval mentegetőzik, hogy ő nem tudott erről, mivel eddig csak Canadában, és az USA-ban élt.
Bár ahogy én néztem, tényleg nagyon fura volt, mert hogy is mondjam, kevésbé volt fehér mint az ön fajtájuk.
Mindenki értetlenül nézett a nőre.
-Mikor kezdődik a kivégzés? –kérdeztem rá. Ha tényleg megmentjük ezt a fura szerzetet, akkor nem ártana sietnünk.
-Bármelyik pillanatban, talán már végeztek is. –válaszolt közönyös hangon.
-A nagyteremben vannak? –kérdezte meg Carlisle.
-Igen. Minden kivégzés ott történik.
Azután szó nélkül suhantunk el a nagyterem felé.
Pont időben toppantunk be.

DUPLA FEJEZET: 37.-38. FEJEZET

37.fejezet
A több órás repülőút maga volt a pokol. A tehetetlenség érzése szinte elviselhetetlen volt. S nagyon úgy tűnt, hogy ezt Emmett is így érzi. Próbáltunk úgy viselkedni mintha semmi bajunk se lenne, de az idő múlásával ez egyre nehezebben ment. Az első órákban még filmeket néztük a többi utassal, majd elfogyasztottuk az ebédet. Emmett részét is kénytelen voltam én megenni, bár a gyomrom apró ponttá zsugorodott a hasamban, a sok stressztől és idegeskedéstől.

Egymással szinte egy szót sem beszéltünk. Mivel a középső sorban ültünk csak az előttem lévő szék támláját bámultam. Azt hittem megőrűlök. Közben persze óhatatlanul is eszembe jutottak Carlisle szavai, és előtörtek belőlem az emlékek. A milliónyi emlék ami Alice-hez kötött. A vásárlások, a játékok, a beszélgetések, a rengeteg nevetés amit Alice-szel éltem át. Nem akartam elveszíteni ezeket az élményeket. Azután mint egy vészcsengő szólalt meg bennem, hogy anyának is nagyon rossz az állapota. Mi lesz, ha ő is meghal mielőtt odaérnénk Volterrába? Nem azt nem viselném el. Nem veszíthetek el két családtagom is pár nap alatt. Megmentem szeretett anyám és megmentem Alicet is. Ennek így kell lenni.

A leszállás bejelentésekor egy mély sóhaj hagyta el a számat és Emmettét is. Ahogy leszálltunk a repülőről már azonnal mentünk is a kijárat felé, mivel csak annyi táskánk volt, hogy kézipoggyászként vihettük őket. A kijárat előtt egy továbbfejlesztett, csúcsmodern Lamborgini várt minket. A szélvédőn Cullen felirattal. Emmett már ült is volna be a vezető oldali ülésbe, amikor megfogtam a kezét.

-Nem Emmett. Én vezetek. A te lábaid nem férnek oda a pedálokhoz. -Lenézett a pedálokra majd megadóan bólintott.

-Rendben, de siessünk.

Szerencsémre nem rég kaptam meg a jogosítványom, így szabályosan vezettem az autót. A városban sajnos csak annyira tudtam gyorsan menni amennyire a forgalom engedte. Szóval szinte sehogy. Bár cikáztam az autók között, és állandóan dudáltam, hogy engedjenek el, így is több mint fél óra volt a városból kivezető út. Éppen elhagytuk a várostáblát, amikor vészjóslóan megcsörrent Emmett telefonja.

-Szia Esme! Most hagytuk el Rómát. Két óra múlva ott vagyunk. –mondta Emmett

-Sziasztok! Kérlek siessetek amilyen gyorsan csak tudtok. Alice beszélni akar veletek. –zokogta Esme a telefonba.

Azután meghallottuk amint Alice halkan és szaggatottan megkéri Esmét.

-Esme… ide adnád a telefont, kér… kérlek. El.. elakarok búcsúzni… tőlük.

Ekkor már az autópályán jártunk. 300km/h sebességgel száguldottunk, ahogy benedvesedett a szemem, és elkezdtek potyogni a könnyeim. A szívem, pedig alig érzékelhetően, de kezdett darabokra esni.

-Sziasztok! Mi.. van veletek? –kérdezte rekedt, élettelen hangon.

-Épp most hagytuk el Rómát. Két óra és ott vagyunk. Képzeld viszünk neked ajándékot is. –mondtam erőt erőltetve a hangomba.

-Az jó… kár, hogy nem.. látom.

-Dehogy nem.

-Nessie, Emmett. El akarok tőletek… búcsúzni. Nem bírom tovább.

-Alice ne mondj ilyet. Nem adhatod fel! Itt vagyunk alig 2 órányira tőled. Nem halhatsz meg!Értesz engem? Ki kell tartanod! Elmentem az álmod miatt egészen az esőerdőig, és megtaláltam az ellenszert. Nem hagyom, hogy most add fel, amikor nálam van a gyógyszer.

-Sajnálom Nessie, de… már túl gyenge vagyok… De tudnod kell, hogy… mindig is szeretni foglak… és téged is bátyókám.

-Én is szeretlek téged Alice, és pont ezért nem adhatod fel. Tudod mit? Ha meg akarsz halni meghalhatsz, de csak ha én is ott vagyok! Megértetted? Nehogy fel merd adni, amíg nem vagyok ott. Ez parancs.

-Értettem parancsnok asszony. Ki.. tartok amíg.. tudok.

-Megbeszéltük. Csak áld a szavad, kérlek!

-Itt találkozunk. Nem fogok elszaladni. –mondta kis mosollyal a hangjában Alice.

-Oké! Szia Alice! Szeretlek!

-Én is titeket!

Azután leraktuk a telefont és tovább nyomtam a gázpedált.

Másfél óra múlva megláttuk a dombokon elterülő Volterrát, amelyet vészjóslóan vettek körbe a sötét esőfelhők.

Az autóból kitelő maximális sebességgel hajtottam végig és reménykedtem, hogy Alice betartja a szavát.

-Nessie, lehet egy kérdésem? –fordult felém Emmett.

-Ne kímélj! –mondtam, de nem néztem felé. Csak az útra és az egyre fogyó időre koncentráltam.

-Hogy fogjuk beadni Alicenek az ellenszert? Van bármiféle ötleted, mert én tanácstalan vagyok? –én pedig akaratlanul is belenéztem nagy kérdő szemeibe.

-Fogalmam sincs. De azt hiszem Kristen soha nem is akarta használni az ellenszert. Úgy volt vele, hogyha egyszer az egyik vámpírja rátámad és megöli, akkor végre Peterrel lehet újra. Nem akart megmenekülni. Felkészült már a halálra.

-Szóval előre tudja, hogy majd az egyik vámpírja rátámad?

-Pontosan. Gyáva, hogy megölje magát, de ahhoz elég bátor, hogyha kell úgy haljon meg, mint a szerelme. Érted már?

-Azt hiszem. De ez még nem vitt előrébb mindket a megoldáshoz.

-De igen.

-Mégis hogyan?

-Kristen tudta, hogy nem fogja sohasem használni az ellenszert. De gondolj bele, egy vírus kutató volt, akinek fő feladata az volt, hogy ellenszereket kísérletezzen ki. Ha már sikerült neki egy új vírust gyártani, akkor miért ne próbálhatta volna meg az ellenszerét is kikísérletezni. És valahogy működnie kellett, ha tudta, hogy ez az ellenszer.

-Tehát azt mondod, hogy már mentett meg vámpírt.

-Pontosan. És azt is sejtem, hogy hogyan.

-Hallgatlak.

Ekkor már beértünk a városba és lejjebb kellett vennem a lábam a gázpedálról.

-A megoldás kézenfekvő. Nem változtatott át minden rabot. Néhányat meghagyott az ellenszer kikísérletezése céljából. Minden kísérlet ugyan úgy zajlott. Megfogta az egyik embert, a vérébe jutatta az ellenszert, majd ráküldte az egyik mérgezett vámpírt. A rab meghalt, a vámpír pedig meggyógyult vagy meghalt.

-Ez a nő tuti, hogy becsavarodott. –reagált Emmett az eszmefutatás végén.

-Az lehet, de hálásak lehetünk neki, hogy elkészítette az ellenszert is. Most, pedig menjünk és mentsük meg a családunkat. –mondtam és lefékeztem, mert beértünk az irodaüzlet elé. Az ajtóban már Oliver várt minket.

-Végre megjöttetek. –mondta, majd siettünk is befelé a királyi székhelyre.

-Siettünk ahogy tudtunk! –mondtam egyszerre Emmettel.

A másodpercek végtelen hosszúnak tűntek amíg a gyengélkedőbe mentünk. Útközben senkivel sem találkoztunk. Gondolom mindenki külön szobában volt, hogy ne tudják megfertőzni egymást. Ahogy közeledtünk a cél felé a falon megláttam egy hatalmas repedést ami végigfutott az egész falon. Kérdően pillantottam Oliverre.

-Benjamin, az egyik súlyos beteg csinálta, amikor idekerült. Mondhatni kisebb földrengés volt, olyan 4,4-es nagyságú.

Emmettel egymásra néztünk. Benjamint ismertük, hiszen ő is segített a családunknak, amikor engem védtek meg a Volturitól.

-Ugye nem halt meg? –kérdeztem

-Még nem. De rossz az állapota, akárcsak Alicenek.

Ekkor bekanyarodtunk a gyengélkedőbe.

A szemem lassan fogadta be a szobát. A fal mellett végig vámpírok feküdtek a legújabb kórházi ágyakban. Mindenki megtalálható volt itt. A testőrség tagjai, idegenek, és régi ismerősök egyaránt feküdtek az ágyakon. Középpen egy külön kissé zártabb részen, pedig a Volturi fejei feküdtek, Aro és Marcus. Mellettük, pedig Alice és anya feküdt egy-egy ágyon. Volt még ott egy ágy, de az érintetlen volt. Gondolom Jasperé lehetett aki szintén elég rosszul nézett ki. A családom ezen ágyak körül csoportosult. Főleg, persze a családtagjaink körül. Anyám ült az ágyában és Alicet figyelte, míg apa védelmezően tartotta a karjaiban. Látszott, hogy anya már olyan gyenge, hogy apa karjai nélkül nem lenne képes ülve lenni. Alice szinte halottan feküdt az ágyban, ahogy Jasper a karját fogta és simogatta homlokát. Carlisle vizsgálta Alice életjeleit, miközben Esme Rosalieba kapaszkodott érzelmi támasztékért. A szobában lévő többi vámpír, pedig egytől egyig a családomat figyelte különböző arccokkal. Nem messze családomtól megláttam Benjamint is. Olivernek igaza volt. Tényleg nagyon rosszul volt. Egy valaki azonban hiányzott a szobából, mégpedig Jane. Nem tudtam, hol lehet, de nem is érdekelt. Csak egy valami járt az agyamban. Meg kell menteni a családom.

-Sziasztok! Végre ideértetek! –mondta mindenki kórusba.

-Sziasztok! Carlisle adnál egy injekciós tűt! –mondtam és mindenki tudta, hogyha ideértem, akkor nem tétlenkedek.

-Persze. Mit csináljak? –kérdezte Carlisle, és én egyhén elmosolyodtam. Amióta élek egyszer sem hallottam, hogy Carlisle ez akárkitől is megkérdezte volna. De valószínűleg születésem előtt sem mondta ezt, ítéltem abból, hogy Emmett is ugyanígy tett mellettem.

-Csak add ide a tűt, és menj hátrébb. Ha lehet senki se legyen a közelemben. –mondtam tárgyilagosan és beleszólást nem tűröen.

Amint megkaptam az eszközt, és mindenki távolabb ment, már ki is szívtam vele az ellenszert a fiolából. Majd elindultam vele Alice felé. Mindenki megnyugodott, hogy Alicenek beadom az ellenszert. De én nem ezt tettem. A következő pillanatban megálltam és beledőftem a tűt a karomba. Majd mire bárki is feleszmélhetett és megállíthatott volna befecskendeztem az ellenszert a vérembe. Felsziszentem a fájdalomtól, és attól hogy az ellenszer égetni kezdte végig az ereim falát, amint szétterjedt a keringésemben. Carlisle és apa is segítőkészen felém siettek, de leintettem őket, hogy jól vagyok.

-Menjetek el Alice és anya közeléből! –adtam ki a parancsot. Legnagyobb megdöbbenésemre senki sem ellenkezett. Sejtettem, hogy még nem tudják mit akarok tenni. Odamentem Alicehez, és közelebb húztam az ágyát az anyáéhoz.

-Megvártalak. –suttogta Alice amint meglátott.

-Köszi. Jó, hogy látlak.

-Kicsikém! –szólalt meg anya is.

-Szia anya! Kérhetek tőletek egy szívességet?

-Persze. –mondták egyszerre.

-Meg kell igérnetek, hogy teljesítitek. –közöltem velük.

-Rendben.

-Megígérem. –mondták mindketten.

-Harapjatok meg! –mondtam és hangomból mindenki tudta, hogy komolyan gondolom.

-Nem! –mondta mindenki egyszerre.

-De igen, ez az egyetlen esélyünk. Kérlek!

-Nessie, mi lesz, ha nem tudnak leállni. Mi lesz, ha mindenki rádtámad? –kérdezte Jasper.

-Akkor azzal a tudattal halok meg, hogy megmentettem a családom. Gyerünk, megígértétek! –néztem le Alicere és anyára.

Alice bólintott egyet, majd egy halk „Köszönöm!” után beleharapott a csuklómba. Anya ránézett, majd ő is megharapta a másik csuklóm. Én pedig felsíkitottam. Alice és anya, pedig mohón faltak a véremből. Éreztem, ahogy hirtelen elgyengülök. A következő pillanatban többen is felém törtek, ahogy megérezték vérem illatát a levegőben. Családom azonban ekkor már körbeállt mindket és kíméletlenül vágott minden közeledőt a falhoz. Carlisle, pedig lehúzta először Alicet, majd anyát rólam.

-Nessie mit csinálsz? –kérdezte Carlisle rosszalóan.

-Megmentem az életüket. Vigyél oda Benjaminhoz! –mondtam és rátámaszkodtam Carlislera.

Carlisle szó nélkül odavitt a fekvő Benjaminhoz, aki nem akart rámtámadni így nem vett levegőt, mióta Alicék megharaptak. Testőrként odaállt mellénk Emmett és Rosalie. Senki sem vett levegőt a családomból, így Rosaliék sem támadtak rám. Amint odaértünk bólintottam Benjaminnak és egyik csuklóm a szájára raktam. A másikat mindeközben már Carlisle gyors és ügyes mozdulattal bekötötte. Benjamin is falta a vérem, de Carlisle neki sem adott túl sokat. Mire végeztünk vele már mindenki lecsendesült, mivel családom mindenkit kiterelt a szobából, aki felénk támadt. Odamentünk Aróékhoz és ők is vettek a véremből. Úgy éreztem magam, mintha egy nagyobb méretű véradáson lennék.

-Túl sok vért vesztettél. Abba kell hagynunk. –mondta Carlisle miután Emmett segítségével lefejtették a csuklómról Arót.

-Csak még egy kicsit. –mondtam és fejemmel Jasper felé böktem aki legyengülve ült az eszméletlen Alice mellett. Ekkor vettem észre, hogy mindenki aki kapott a véremből eszméletlen.

-Rendben. De csak egy keveset.

-Jasper. –szóltam hozzá.

Éhes szemekkel nézett rám.

-Köszönöm, Nessie. Örökké hálás leszek neked amiért megmentetted Alicet.

-Igyál egy keveset. Rosszul vagy.

-Nem, nekem most Alice mellett van a helyem.

-Kérlek, Alice örülni fog, hogy mire felébred már te is jól leszel.

-Rendben. –mondta majd száját a csuklómra rakta és elkezdte szívni a vérem. Én, pedig a következő pillanatban ájultan estem össze.

38. fejezet

Az elkövetkező pár napot kissé egybefüggően és kábultan éltem meg. A túlzott vérveszteség miatt ágyhoz voltam kötözve, és vöröst húst ettem reggeltől estig, hogy serkentsük a vértemelésemet. Mindeközben persze vért vett tőlem egyszer még Carlisle, és immár mint készítményt használta fel azt. Ugyanis valami bonyolult folyamat végére a vérem megsokszorozodott, úgy hogy mindeközben megtartotta magában az ellenszert. Magyarul nem kellett többet senkinek sem vért adnom, hogy megmentsem az életét. A napok alatt rájöttem, hogy hogyan lehetett volna megkímélni magam az esetleges kellemetlenségektől. A fiolát be kell volna fecskendezni egy nagy testű állatba, akiből utána a beteg vámpírok szabadon lakmározhattak volna. Na igen a probléma csak az lett volna, hogy elég bonyolult pár perc alatt keríteni egy hatalmas medvét. De így is megoldottam, bár sokkal fájdalmasabban és veszélyesebben. Arról a tényről, pedig nem is feledkezem meg, hogy így több tucat vámpír kívánja majd az ínycsiklandózó vérem. Na de mindegy is. A lényeg az, hogy megmentettem a családom. Mint később megtudtam, az összes beteg fél nap alatt teljesen kigyógyult. Bár tény, hogy sokan szenvedtek lelki sérüléseket, a tudattól, hogy mégsem olyan sebezhetetlenek és halhatatlanok mint gondolták. Sokan kívánták Kristen vérét bosszú céljából, de Emmett kitalálta, hogy még a megtalálása előtt megölte az egyik vámpírja, a fiola épsége, pedig a puszta szerencse műve. Így megmentettük Kristent. Persze felmerül a kérdés, hogy Aro kideríthette volna az igazat, de gondosan ügyeltünk arra, hogy se engem, se Emmettet, de még apát sem érinthette meg. A Volterrában töltött napokhoz még hozzátartozik, hogy családom és jó pár vámpír legnagyobb sajnálatára Jane belehalt a vírusba. Bár halála előtt még alaposan megkínzott mindenkit aki a közelben volt, mivel teljesen becsavarodott. Aro, pedig legnagyobb bánatára véget vetett Jane életének. Ugyanis már ő sem bírta tovább Jane képességét. A halálos ítéletet, pedig maga Félix vitte véghez. Talán csak 2 vámpír volt akit lesújtott Jane halála. Az egyik az ikertestvére Alec volt, aki közölte a családdal felépülése után, hogy nem tud tovább Volterrában maradni. A másik, pedig Aro volt, akinek kis ’védence’ volt Jane. Fájdalommal vette tudomásul, hogy másik remek testőrét is elveszítette Alec személyében.

A Volterrában létünk alkalmával, pedig sajnálatos módon egy kivégzést is végignéztünk. Ugyanis apa immár teljesen egészségesen meghallotta Audrey egyik gondolatfoszlányát. Evvel nem is lett volna baj, hogyha Audrey nem a Volturi család elpusztítására gondolt volna. Edward ezen gondolatfoszlányt megosztotta Carlislejal is, aki azonban búcsúzásunk előtt kezet rázott Aroval. Aro pedig meglátta a beszélgetést, amit Carlisle és Edward folytatott. Így rájött Audrey meghiúsult tervére. Audrey pedig az életével fizetett ezért a kútba esett ötletért.

A Volturi és Aro, pedig meg nem hazudtolva önmagát a búcsúzáskor is tartogatott meglepetést számunkra.

-Drága Cullenek, ifjú barátaim! Maradjatok még és élvezzétek tovább családunk vendégszeretetét! –kezdte Aro mézes-mázosan.

-Nem köszönjük! Szeretnénk már visszatérni az eddigi nyugodt életünkbe. –válaszolta Carlisle.

-Persze megértem. A Volturi család és a többi vámpír nevében köszönöm a segítségeteket. Nélkületek biztosan sokkal nehezebb lett volna megoldani a vírussal kapcsolatos problémát. Renesmee, Emmett nektek külön köszönjük a segítséget.

-Nagyon szívesen. Ez csak természetes volt családtagjaink és a mi fajtánk megmentése érdekében. –válaszoltam én is kellő ünnepélyességgel hangomban.

-Valamint köszönjük, hogy megakadályoztatok egy kellemetlen incidenst. –mondta Marcus Audrey tervére utalva.

-Ha bármikor szükségetek lenne a Volturi szolgálataira csak szóljatok és mi megyünk. Hálásak vagyunk a családotoknak és az adósotok vagyunk. –mondta Caius legnagyobb meglepődésünkre.

-Persze. Köszönjük Caius és nektek is. –mondta apa és Aroék felé bólintott.

-Most pedig indulnunk kell. Dugó lesz késő délután az autópályán és még ezelőtt szeretnénk Rómába érni. Nehogy lekéssük a gépet. –közölte Alice mosolyogva.

-Értem. Alice az ajánlatom örök érvényű. –mondta Aro Alicere mosolyogva amitől nekem a szőr is felállt a hátamon. –És persze, mindegyikőtökre vonatkozik. Ha megunnátok az állatok vérét és inkább beállnátok a testőrségbe, tárt karokkal várunk titeket.

-Köszönjük Aro a kedvességedet, de nem élünk a lehetőséggel. –vette át a szót Jasper.

-Egyenlőre. De egy ilyen tapasztalt és képzett harcosra mint te vagy Jasper mindig szükség van a Volturiban.

-Most pedig menjünk. –közölte anya.

-Ég veletek drága barátaim! –búcsúzott el Aro.

Majd mi is elmondtunk egy „Ég veleteket!” és távoztunk a gondosan elrejtett vámpírpalotából.
A hazafelé vezető út hosszú volt és fáradalmas, de nagy örömmel töltött el a tudat mindenkit, hogy végre újra együtt van a családunk, és mindenki egészséges.

Amikor már a reptérről kivezető úton voltunk jöttem rá, hogy valamit Volterrában felejtettem.

-A francba. –zsörtölődtem a hátsó ülésen, amikor a hátitáskámban kutattam.

-Mi az kicsim? –nézett hátra apa a visszapillantóban.

-Volterrában hagytam a telefonom. Ezt nem hiszem el.

-Ha nem baj, nem megyünk vissza érte. –mondta anya.

-Dehogy, csak annyira idegesít, hogy már megint elhagytam. Komolyan nekem nem való mobil. Vagy összetöröm, vagy elhagyom őket. –mondtam kissé dühösen, de mosolyogva.

-Kapsz egy másikat. És megint megadhatod a számod Chrisnek. –mondta apa vicsorogva.

-Ja igen. Teljesen ki fog röhögni, hogy már megint elhagytam azt a rohadt mobilt.

-Nagyon hiányzik már? –kérdezte Bella de a kérdése kijelentése is volt egyben.

-Hihetetlenül. Már 26 napja 14 órája és 42 perce nem láttam. –közöltem szomorúan és most tudatosult bennem, hogy hogy elrohant ez a közel 1 hónap. Utoljára akkor láttam, mikor elbúcsúzott tőlem a Rachellel való kiruccanásunk előtt. Tisztán fel tudom idézni a szavait, még azokat is amiket a suliban mondott nekem.

A szívem belefájdul amikor rájövök, hogy az ígért egy hét helyett csak most találkozunk egymással. Vajon szeret-e még? Lehet, hogy talált valaki mást helyettem, és már nem kell neki a „gyönyörű, okos és nagyon bolond” barátnője.

-Nessie ne bohóckodj! –szól rám apa. –Az a fiú beléd van esve, mint Micimackó a mézesbödömbe. Szerintem, ha még 2 hónapig nem látna téged is kitartana melletted. Amikor csak hallottam a gondolatait a suliban, folyton csak rád gondolt. És a fiúknak is csak rólad áradozott. Magam ölném meg, ha 1 hónap alatt elfelejtett volna téged. –mondta és kedvenc féloldalas mosolyomra húzódott a szája.

-Köszi, inkább ne. Elmehetek ma délután hozzá? Meg szeretném lepni. –nézte kérlelő tekintettel szüleimre.

-Persze. Mond meg neki, hogy üdvözlöm. –adott engedélyt drága anyám.

-Rendben átadom. Olyan jó, hogy végre újra látom. És Rachelléket is.

A Hiloig vezető út további részét zenehallgatással töltöttük el. Közben persze megbeszéltük, hogy kinek melyik szám tetszik vagy nem tetszik. Szóval lényegtelen csacsogással ütöttük el az időt. Egészen addig amíg le nem tértünk az autópályáról, a Hiloba vezető útra. Itt ugyanis egy fára kifüggesztve egy lapot láttunk meg. A szívem, pedig a következő percben darabokra tört. A lapon hatalmas betűmérettel a következő felirat állt:

LÁTTA EZT AZ EMBERT?

AMENYIBEN LÁTTA A KÉPEN LÁTHATÓ FIÚT
KÉREM ÉRTESÍTSE A LEGKÖZELEBBI RENDŐRKAPITÁNYSÁGOT!

A 19 ÉVES FIÚ 180 CENTI MAGAS, 80 KILÓS, IZMOS TESTFELÉPÍTÉSŰ. VILÁGOSBARNA RÖVID HAJA ÉS BARNA SZEME VAN.
ELTŰNÉSEKOR KÉK FARMERNADRÁGOT, FEHÉR POLÓT ÉS EGY FEKETE KABÁTOT VISELT.

Ez alatt, pedig egy fotó volt látható. Pontosan tudtam, hogy mikor, hol és milyen körülmények között készült, ugyanis ezt a képet én készítettem. Még pedig Chrisről!

Edward amint meglátta lefékezett.

-Ez meg micsoda? –kérdezte Bella

A következő pillanatban a többiek is lefékeztek mögöttünk.

-Mi történt? –kérdezte Carlisle ahogy kiszállt a kocsiból, ők nem látták még meg a képet.

-Chris eltűnt. –válaszolt Edward és a lapra mutatott.

-De hogyan? –kérdezte Alice.

A kérdése érthető volt, mert amíg beteg volt nem látott túl sok mindent a jövőből, főleg nem a Hiloval kapcsolatos dolgokból. Így ő sem tudott többet a történtekről mint mi, amikor ráfókuszált a jövőre, csak ennyit mondott.

-El kell mennünk innen. Bármi is történt Chrissel, szimatolni fognak rólunk.

-Nem, Alice. Tudnom kell mi történt vele. Meg kell találnunk. –támadtam egyből nővéremre.

-Nessie az előbb Chrisre fókuszáltam, nem a mi jövőnkre. De csak a költözést láttam.

-Hogy érted ezt? –kérdeztem értetlenül.

-Nessie, ha nem látom Christ az nem jelenthet mást… -habozott Alice

-meghalt. –fejeztem be a mondatot sírva.

-Annyira sajnálom! –ölelt meg. –De el kell mennünk. Nyomozni fognak utánunk.

-Sajnálom kicsim! –mondta anyáék és közben mindenki megölelt.

Amikor kellően megnyugodtam, és rájöttem, hogy nem tehetek semmit, mert már eldőlt, hogy elköltözünk megkérdeztem.

-Azonnal költözünk vagy visszamegyünk a házba?

Mindenki együtt érzően és döbbenten nézett rám.

-Visszamegyünk még. Vannak amiket el kell hoznunk a házból.

-Nessie jól vagy? –kérdezte Esme.

-Persze, csak kérlek most hagyjatok békén. Olyan zavaros most minden.

-Megértem. Akkor menjünk. –mondta Carlisle és mindenki visszaszállt a kocsikba, annyi különbséggel, hogy anya hátraült hozzám és pátyolgatott amíg bőgtem.

Az úton 100 m-ként volt kiragasztva egy lap, így rengeteget láttunk mire hazaértünk.

Szerencsénkre már esteledett, és a felhők nagy vihart ígértek éjszakára, így szinte senkivel sem találkoztunk a városban.

Amint hazaértünk mindenki megérezte Zafrina illatát, és Chrissét is. Mindenkiben összeállt a fájdalmas kép. Zafrina megölte Christ. Nem volt több nyomozni valónk miután az ebédlőasztalra kirakott papírból megtudtuk, hogy Zafrina megharapta egy vámpír, és nagyon rosszul érzi magát. Tehát már ő is halott lehet. Egy órával később már mindent összepakoltunk és nekiindultunk az ismeretlennek. Mindeközben én pár nyugodtabb pillanatomban hagytam egy hangposta üzenetet Rachelle mobilján.

„Szia Rachelle, Nessie vagyok! Elhagytam a telefonom, így Bella telefonjáról hívtalak. Csak közölni szeretném, hogy Carlisle kapott egy remek ajánlatot Los Angelesből, és így egyenesen odaköltöztünk. Sajnos nem tudtam hazamenni elbúcsúzni tőletek. Christ is hívtam, de nem vette fel, biztosan elfoglalt és nem vette észre. Nagyon sajnálom, hogy nem tudok személyesen is elbúcsúzni tőletek, de egyenesen odakellett mennünk. Ma este már egy költöztető csapat el is hozta a cuccainkat a házból, így már nem fogunk elmenni azokért sem. Nagyon hiányozni fogsz! Sok sikert Bostonhoz, és remélem valóra válnak az álmaid. Remélem sokáig együtt leszel még Austinnal. Külön üdvözlöm, és kérlek mondd meg a többieknek is, hogy nagyon hiányoznak. Kérlek vigasztaljátok Christ, és mond meg neki, hogy nagyon szeretem és örökké szeretni is fogom. Millió puszi. Jó legyél! Nessie voltam, szia!” –majd leraktam. Ismét sírtam, amit a telefonban is lehet majd hallani, de Rachelle ezt csak a búcsúzásnak okozta sírásnak fogja hinni. Főleg, hogy Chrisről is úgy beszéltem, mintha nem tudnám, hogy halott. Ez egy borzalmas és fájdalmas nap volt és a könnyeimet nyelve aludtam el a kocsiban, azon imádkozva, hogy ez csak egy rossz álom legyen. Legnagyobb fájdalmamra azonban a reggel semmi jót sem ígért.

„Mikor megszakad a szív...

Érezted már? Valaha, bármikor? Azt mondják, nem is tud fájni… ennél nagyobb hazugság nincs is a világon.

Kettétépi a tested, kiszakítja a lelked. Felborít mindent, amiben hittél, kirántja a lábad alól a talajt, és a szemedbe kacag…

Mint késszúrás, ezerszer egymás után merül a testedbe minden szó, és a szív sajog tőle, befelé vérzel.

De a test kínjával szemben itt nem tudsz elvérezni, nincs enyhülés, nem jön a fog vacogtató hideg, a megváltó elmúlás…

csak az üres kín marad, a bíborvörösen lüktető fájdalom, a vakító fehér bizonytalanság.

Ezerszer játszod vissza magadban az arcát, a szavait, elmerülsz a tekintete emlékében, már önnön kezeddel forgatod a kést magadban, hagyod, hogy fájjon.

Mert addig is itt van, addig is még érzed.

Nem akkor szakad meg a szív, amikor sebet kap, nem is akkor, amikor minden dobbanására a vér könnyekké változik a testedben.

Nem akkor, amikor álmodból zokogva ébredsz és nem is akkor, amikor az ébrenlét minden pillanata fáj.

Túléled az emlékek fojtogató áramát, ahogy feltódul az ezernyi pillanat.

Érzed a bőre illatát, nyelved hegyén a teste ízét, hallani véled sóhaját, mosolyát, nevetését, ahogy a neved súgja és a szíved még ezt is kiállja.

Az eső enyhet ad a perzselő gyötrelemre, álmatlanul fekszel az ágyadban, a plafont bámulod, és nem gondolsz semmire, mégis egyfolytában minden sejted rá emlékszik. De a szíved még mindig dobog, még mindig hiszel benne.

Akárhogy is, a szíved darabokra hullik, fémes zuhanással omlik össze a világ, mit Neki, Vele építettél.

A zene elhalkul, feneketlen csend zuhan rád a legnagyobb hangzavarban is, és kétségbeesetten keresed a fájdalmat, amitől addig szabadulni vágytál, és késve jössz rá, hogy a léte azt üzente, még van remény.

Azt hiszem, akkor szakad meg a szív, amikor már nem tud fájni. Amikor már nem tud megdobbanni, amikor már nem tud vérezni sem.

Amikor azt kívánod, bár lenne szenvedés minden nap, bár lenne kín minden emlék, bár tudna még fájni.”