DUPLA FEJEZET közkívánságra:39.-40. fejezet

90 évvel később
-Elegem van. Gyűlölöm ezt a helyet! –kiabáltam már nem először az évek folyamán.
-Óh, kicsim. Mi a bajod vele? –kérdezte Bella türelmes hangon.
-Mégis micsoda? Az hogy míg ti együttjártok estire, addig nekem egyedül kell megrohadnom azon a nyavalyás nappali tagozaton.
-Nessie, tudod jól, hogy mi itt nem járhatunk nappali tagozatra.
-Evvel tökéletesen tisztában vagyok, de nekem miért kell? Nem halnék bele, ha napközben aludnék, és este járnék suliba.
-Nem akarjuk, hogy így felboruljon a bioritmusod! Ha később továbbköltözünk, akkor nem kell újra hozzászoknod a nappali ébrenléthez. –közölte Carlisle tárgyilagosan
-De miért költözünk el később? Nekem elegem van ebből a helyből, az egyedül létből, a rengeteg hülye emberből. Veletek akarok lenni, és senkivel sem akarok beszélni! –mondtam dühösen.
-Nyugodtan szerezhetnél magadnak barátokat. Kedves lány vagy és biztosan sok barátod lenne. –mondta Alice.
-Barátokat? Mégis miért szereznék én barátokat magamnak. Hiszen vagy búcsú nélkül kellene őket otthagynom vagy nem beszélhetnék velük többet a költözködés után. Akkor mégis mi értelme barátkozni, ha azután soha többé nem látom őket. És az emberek megöregszenek, és meghalnak. De én örökké 18 éves leszek. Nekem nem kellenek olyan barátok akikkel csak max. 4 évig barátkozhatok. Költözzünk el valahova, kérlek!
-Még csak 1,5 éve vagyunk itt. Én nem akarok megint megfiatalodni. El sem tudod képzelni, hogy már hányszor adtam ki magam 17 évesnek. –közölte velem Rosalie fennhangon.
-De pontosan tudom. Állandóan ezt hajtogatod. Nem gondolod, hogy kicsit már unalmas? Folyton ezt mondod, hogy te gyereket akartál és egy odaadó férj mellett akartál megöregedni. És hogy te miért lettél vámpír. Annyira fárasztó már ez az állandó siránkozás.
-Nessie, hagyd ezt abba. Ne legyél igazságtalan. –szólalt meg Emmett.
-Én igazságtalan? Ne nevetess! Mindig én vagyok mindenért a felelős. Hadd ne legyek már megint én a rossz!
-Na persze, hogy te sohase csinálsz semmi rosszat sem. Akkor miért van, hogy miután meguntál egy iskolát, sőt van amelyiket már előre utálod, 1 hónapon belül költöznünk kell. Feleannyi helyen kellett volna járnunk 90 év alatt, ha te nem lennél ilyen hisztis. Fogd már vissza magad! Nem érdekel, hogy utálni fogsz, de én akkor is megmondom neked az igazat. –ripakodott rám Rosalie. Az emberléttel kapcsolatban fájó pontját éríntettem, és most teljesen pipa rám.
-Csak nyugodtan, hallgatlak.
-Nem veszekedjetek! –szólt közbe Esme békéltető hangon.
-Az elején, persze megértettünk, és együttéreztünk veled. Oké meghalt a nagy szerelme, ráadásul egy barátunk miatt, tényleg elég sokkoló. Alig beszéltél, teljesen magadba fordultál, de aztán egyszercsak teljesen megváltoztál. Mintha nem is önmagad lennél. És hogy te kedves lennél? Én kedvesebb vagyok az emberekkel mint te, drága Nessie. Kiállhatatlan és hisztis vagy azóta. A legjobb pedig, hogy minket hibáztatsz Chris haláláért, amihez semmi közünk sem volt. Nem bíztuk meg Zafrinát, hogy ölje meg. Nem a mi hibánk, és megakadályozni is csak te tudtad volna. Talán megmenthetted volna, ha nem viszed a házba. De te vállaltad a felelőséget az életéért és mégis mi vagyunk a felelősek a haláláért. Sántit a story nem gondolod? Elegem van már ebből. Vedd már észre, hogy miattad halt meg, te mondtad ki rá a halálos ítéletet avval, hogy beleszerettél. Ha elküldted volna boldogan meg öregedett volna, és lenne egy tucat gyereke.
-Rosalie, fogd be! –szólt rá Edward.
Mindenki néma csendben hallgatta Rosaliet. Senki sem szólt közbe, hogy ez nem igaz. Kitaszítottnak és megsebzetnek éreztem magam a saját családom miatt.
-Nem Edward, nem fogom be. 90 éven át tűrtem a mindennapi hisztijeit. Az elején, persze pátyolgattuk, hogy szegény Nessie, és arra is figyeltünk, hogy nehogy olyat mondjunk előtte amiről eszébe juthatna az ember. De az idő múlásával ez csak egyre rosszabb lett. Vége ennyi volt, befejeztem. Ha azt akarja, hogy költözzünk, akkor elköltözünk, de meg kell változnia előtte. Máskülönben én ki nem rakom a lábam ebből a házból.
-Tényleg. Azt mondod hisztis vagyok? Tudod mit, nem kell elviselned. Elutazom, csak hogy te nyugodt legyél, és újra megtudj öregedni 22 éves korodig.
-Ne is gondolj ilyenre. Nem fogom hagyni, hogy szétszakadjon a családunk. –szólt közbe Bella.
-Nem szakad szét a családunk. Elutazom egy időre ennyi az egész. Ha úgy gondolom, hogy Rosalie el tud viselni, akkor visszajövök, de addig nem.
-És mégis hova akarsz elutazni egyedül? –kérdezte Jasper, aki alig tudott engem és Rosaliet lenyugtatni.
-Nem tudom. Mondjuk meglátogatom a farkasokat Forksban. Megnézem, hogy mi van velük.
-Nessie, a falkatagok már megöregedtek és meghaltak.
-Akkor csak úgy utazgatom. Megyek amerre akarok. Holnap indulok.
Mindenki Carlislera nézett
-Biztosan ezt akarod? –kérdezte Carlisle.
-Igen, ezt.
-Rendben.
-Megyek és összecsomagolok.
Azután egy szó nélkül felbaktattam a szobába és összedobáltam a ruháim. A neten, pedig rendeltem egy repülőjegyet.
Másnap egy szó nélkül engedett el mindenki. Este hallottam, ahogy a vitánk után Carlisle mondta Esmenek, hogy úgy gondolja ez az utazás jót fog nekem tenni.
Az utazás csendben és nyugalomban telt. Fél nap sem kellett és már a bérelt autóban ültem a rezervátum felé vezetve. Nem vártam túl sok mindent a találkozáskor, mert már évtizedek óta nem jártunk még a környéken sem. Charlie nagypapa halála óta nem voltunk itt. Mégis nagy izgalommal vártam a találkozást. Ahogy Forksba értem jöttem rá, hogy a kisváros egyre jobban elnéptelenedik az idő múlásával. Kár, hiszen gyerekkoromban virágzott a terület. Elhajtottam nagypapa háza mellett, amit már egy másik család lakott. A temetés után a házat eladtuk egy özvegynek. Utam egyenesen La Pushba vezetett. A környék semmit sem változott. A végeláthatalan erdő még mindig végigkísérte az utat. Nem tudtam, hogy hova is menjek pontosan, amikor lassan behajtottam a faluba. A kis faházak előtt gyerekek játszottak. Épp a régi Clearwater ház előtt haladtam el, amikor egy 40-es éveiben járó indiánasszony tolt ki egy idős embert a napra. Amint ránéztem a férfire azonnal a fékre tapostam. Szó nélkül szálltam ki az autóból és közeledtem feléjük. A közelben lévő emberek és a nő kíváncsi szemekkel meredt rám. Az öreg azonban meglepődött.
-Seth Clearwater? –kérdeztem kíváncsian.
Az asszony szólalt meg.
-Ismered Seth bácsit?
-Igen, még régről. A nevem..
-Nessie Cullen. –mondta az idős Seth.
-Jó, hogy újra látom. –udvariaskodtam, mert nem tudtam a nő mennyit tud a családomról.
-Számomra az öröm, hogy látok egy régi, kedves ismerőst. Evelin, drágaságom magunkra hagynál minket a vendéggel, kérlek.
-Persze, de a kertbe akartál kimenni.
-Majd én segitek neki. -ajánlottam fel egyből.
Kérdően Sethre nézett majd bólintott. Én, pedig az idős Seth tolókocsija mögé léptem és kitoltam a kertbe.
-Nagyon jól néz ki.
-Maradjunk csak a tegező formánál. Nem vagyok én annyival öregebb mint te.
-Rendben, nagyon jól tartod magad.
-Köszönöm, de ezt akár én is mondhatnám neked. Szinte semmit sem változtál.
-Ilyen az én formám. –válaszoltam mosolyogva.
-Minek köszönhetem a váratlan látogatást?
-Csak erre jártam, és gondoltam megnézem mi történt a falkával.
-Hát sajnos én vagyok az utolsó. Pault is már 16 éve eltemettem. Tudod én megvártam, amíg egy korúak leszünk a társammal, és csak ezután hagytam fel a falkatagsággal.
-Értem. És mi lett Jacobbal?
-Óh, szegény Jake. Nem volt könnyű élete.
-Mi történt vele?
-A visszatérése után fél évvel megjelent a faluban egy fiatal lány, Maggie. Jacob régi ismerősként üdvözölte, így mi is befogadtunk. 1 év múlva már az esküvőjükön vettünk részt. Nagyon boldogok voltak, és imádták egymást. Bár Jacob soha nem találta meg az ő bevésődését, mégsem sajnálta. Rajongásig imádta Maggiet, és ez fordítva is igaz volt. Gyönyörű pár volt. De nem volt szerencséjük. Évekig próbálkoztak, de nem jött össze a gyermekáldás. Maggie többször elvetélt. Azután egy nap Maggie bejelentette, hogy ismét terhes. Hónapokig feküdt, de sikerült kihordani a gyermeket. Egy gyönyörű fiúnak adott életet. A kis Billy Blacknek. Amikor 4 éves volt a kicsi, Maggie ismét teherbe esett. Szinte csodának számított. De ekkor nem egy, hanem két gyermekkel volt várandós. Végig ágyhoz volt kötve, és nem is volt a szülésig semmi baj sem. A szülés közben azonban komplikációk léptek fel, és Maggie belehalt a szülésbe. Jacob egyedül maradt 3 aprócska gyermekkel.
-Ez szörnyű. Hogy tudta végigcsinálni?
-Nem lehetett könnyű, de egy percig sem siránkozott. Azt mondta a gyermekek azokra az emberekre emlékeztették, akiket nagyon szeretett. Maggie után, egyetlen asszony sem tette be a lábát a házába.
-Hogy hívták a két kicsit?
-Az egyiknek a Maggie Black nevet adta, a másiknak pedig az Renesmee Rose Blacknek. A legfontosabb nők nevét, akiket valaha is szeretett.
A könnyem is kicsordult, amikor ezt meghallottam. A kislányát utánam nevezte el. Rose név, pedig az édesanyjára utal.
-Ez kedves. Nem gondoltam volna róla.
-A szakításotok után is szeretett téged. De Maggiet tekintette a társának, a szíve választottjának. Jobb embert nem is találhatott volna maga mellé.
-És mi lett velük?
-A kis Billy itt alapított családot, a kis Maggie és Rose, pedig Seattle-ben élnek. Mindanyuknak hatalmas családja van. Jacob, pedig boldogan halt meg 19 évvel ezelőtt.
-Szóhoz sem jutok. És mi történt veled és a többiekkel.
-Nekem 2 lányom született. Ők, pedig 2 fiú és 1 lány unokával ajándékoztak meg engem. Most pedig már van 4 dédunokám. A többiek unokái közül többen is itt élnek. Sam kisebb fia, pedig a szenátusig jutott el.
-Ez nagyon jó. Egyedül vagy?
-Igen, már régóta. Nyáron lesz 25 éve. De rengeteg boldog év állt mögöttünk.
-Örülök, hogy ilyen jól sikerült az életed.
-Köszönöm. De mi van veled? Merre laktok most?
-New Yorkban. Én, hát megvagyok.
-Nem heverted ki a Hiloban történteket?
-Nem. Sohase bocsátottam meg magamnak, hogy miattam halt meg. Ezért is utaztam ide. Összevesztem Rosalieval, és jobbnak láttam távol lenni egy ideig a családtól.
-Rosalieval sohasem volt nehéz összeveszni. De miért nem bocsátottál meg még magadnak? Nem a te hibád volt. El kell végre fogadnod, hogy annak a fiúnak ez volt a végzete.
-Tudom, de nem tudom elfelejteni.
-Nem is kell. Sohasem felejted el azokat akiket szívből szerettél.
-A többiek azt akarták, hogy menjek emberek közé, legyek normális és barátkozzak. De én erre nem vagyok képes. Nem akarok még egy embert elveszíteni, azért mert ilyennek születtem.
-Nem választhatod meg azt aminek születsz. És ezt te is nagyon jól tudod. A halálesetek pedig nem törvényszerűek, csak a szörnyű véletlen összjátéka. Nem fog még egyszer bekövetkezni, ha tanulsz a hibáidból.
-Tudom, és én tanultam. Ezért nem barátkozom egy emberrel sem.
-Akkor velem sem kellene.
-Te egészen más vagy.
-Miért? Én is ember vagyok, és a barátod. Mégsem törvényszerű a halálom, bár előbb-utóbb bekövetkezik. De ahhoz neked semmi közöd sem lesz.
-Hülyeségeket beszélsz. Még legalább ugyan ennyit fogsz megélni. –próbáltam viccelni.
-Már ennyi is épp elég volt.
-Nagyapa későre jár, ideje vacsoráznod. –jött hátra az idegen hölgy.
-Evelin ő itt Nessie Cullen. Nessie ő itt Evelin Hopkins, a legidősebb unokám.
-Örvendek a szerencsének.
-Úgy szintén.
-Megkérdezhetem honnan ismered nagyapát?
-Régen, itt éltek a nagyszülei. Játszottam vele kiskorában.
-Tényleg?
-Igen. Hát én jobb, ha megyek.
-Miért nem maradsz itt vacsorára?
-Köszönöm, Seth bácsi a meghívást, de ezt most visszautasítom. Még van egy kis elintéznivalóm.
-Rendben. Örülök, hogy meglátogattál.
-Én örülök, hogy láthattam. Viszlát! Szia! –mondtam majd elsétáltam a kocsihoz és elhajtottam.

40. fejezet

Következő utam a temetőbe vezetett. Vittem egy-egy szál virágot a falkatagok sírjára. Jacobé is tettem és beszéltem hozzá. Azután elmentem Forksba és meglátogattam nagyapa sírját. Annyira hiányzi. Miután letudtam ezt a nem kellemes programot kimentem a repülőtérre és felszálltam a legközelebbi gépre ami Hilo felé ment. Az út folyamán gondolkodtam a Sethhel folytatott beszélgetésről. És rájöttem, hogy igaza van. Lekell zárnom a múltat, és meg kell magamnak bocsátanom. Csak így lehetek újra normális. A repülőgép leszállása után béreltem egy kocsit, és Hiloba hajtottam. Nem jelentkeztem be hotelba, mert nem akartam 1 napnál tovább időzni a városban. Nem érdekelt más, csakhogy megtudjam, mi történt a régi barátaimmal. Első utam a Hiloi Középiskolába vezetett. Pár évvel ezelőtt jelentős felújítást végeztek az iskolán, így ha nem tudtam volna a címet, akkor rá sem ismertem volna az épületre. Bátortalanul hajtottam be a parkolóba. A parkoló és az udvar tele volt fiatalokkal, akik érdeklődve néztek rám. Én beálltam az egyetlen parkolóhelyre ami üres volt, majd megindultam az iroda feltételezett helye felé. Szerencsémre könnyen odataláltam, bár így is részem volt, pár néha már gusztustalan beszólásban.
-Jó napot kívánok! –köszöntem miután kopogtam és beléptem az ajtón. A bútorzat alig változott mintha csak megállt volna az idő.
-Jó napot! Miben segíthetek? –fordult felém segítőkészen egy idős hölgy.
-A nagymamám idejárt iskolába egy ideig és érdeklődni szeretnék, hogy nem tudna-e mondani valamit a régi osztálytársairól.
-Mikor járt ide a nagymamája?
-85-90 évvel ezelőtt. De csak egy évig.
-Meglátom mit tehetek. Hogy hívták?
-Renesmee Cullen. Ha ez segít, akkor tudok pár nevet, aki a barátja volt.
-Mondjad csak, hátha így gyorsabban megtalálom.
-Austin Jones, Rachelle Grene, Chris Montgomery. –mondtam ki az utolsó nevet fájdalmasan.
-Várjunk csak. Nem ő az a fiú, aki eltűnt, és sohasem került elő?
-Igen ő az. Nagymamám sokat mesélt róla.
-Ha tényleg azt az évfolyamot keresi, akkor szerencséje van, mert lehetnek itt unokák, akik tudhatnak ezt azt a nagyszüleikről.
-Az nagyszerű lenne. Mondana valakit akit tud nekem mesélni?
-Persze. De ha akarod megkérdezheted Mrs. Westet. Ő Austin Jones első házasságából született, és itt tanít biokémiát.
-Persze, nagyon örülnék, ha beszélhetnék vele. Nagymamám rengeteget beszélt róla és az akkori barátnőjéről.
-A 3-as épület Földszint 3 teremben találod. Épp az elsősöknek tart órát. Tudod merre van?
-Igen. Köszönöm a segítséget. Viszlát!
-Szia!
Alig 10 perc volt az órából, így csendesen várakoztam a terem előtt. Bentről hallottam a diákok csacsogását, és azt ahogy Mrs. West fegyelmezi őket. Valami sohasem változik. Tűnődtem, mert a mi időnkben sem volt ez máskép. Azután a diákok szivárogni kezdtek a teremből és többen is kíváncsian mértek végig. Biztosan azt hitték, hogy új diák vagyok. El tudom képzelni, hogy a suliújság riportere már találgatásokba bonyolódik. Amikor a terem szinte üres volt beléptem. Mondhatom eléggé meglepődtem, amikor megláttam a tanárnőt. Bőre caramell színű volt, haja fekete, arca pedig teljesen mint Austiné. Le sem tagadhatta volna a rokoni kapcsolatot az édesapjával.
-Jó napot kívánok!
-Szia! Segíthetek valamiben? –fordult felém érdeklődve.
-Remélem igen. Az édesapjáról, Austin Jonesról szeretnék érdeklődni.
-Az édesapámról?
-Igen. A nagymamám jó barátja volt a gimnáziumban. Szeretném tudni, hogy mi történt vele, miután nagymamám elköltözött.
-Hogy hívják a nagymamád?
-Nessie Cullen. Nem volt egy egész évet sem ebben a gimiben, de az apjával jó barátok voltak.
-Igen, tudom. Apám mesélt róla.
-Megkérdezhetem, hogy micsodát?
-Azt mondta, nagyon kedves és vicces lány volt. Neki köszönhette a gimis nagy szerelmét, Rachellet is. Mamád rögtön a szerelme, Chris eltűnése után elköltözött.
-Igen. A nagymamám is ezt mondta. Az édesapja, remek állást kapott Los Angelesben. Mamám mesélt róla, hogy Rachelle Grene és az ön édesapja jártak egymással.
-Igen. Nagy szerelem volt az övék.
-Ön a közös gyermekük? –kérdeztem bár tudtam, hogy ez lehetetlen.
-Nem, dehogy. Csak rengeteget hallottam erről a szerelemről. Sajnos azonban a távolság a szerelmük közé állt. Bár a problémák már akkor elkezdődtek, amikor apa legjobb barátjának nyomaveszett. Azután Rachelle elment, hogy táncos legyen. Apa, pedig ebben a kisvárosban maradt. Ezután ismerte meg anyámat, majd a következő 2 feleségét.
-Értem. És véletlenül nem tudja, hogy a többiekkel mi lett.
-Hát annyit tudok, hogy Rachelle elvégezte az iskolát, és pár évig táncolt is. Azonban egy szörnyű autóbaleset miatt soha többet nem táncolhatott. Ezután táncot oktatott. Rob és Ashley összeházasodtak, és született egy fiúk, aki itt tanul. Samről és Nickről, pedig semmit sem tudok. De megkérdezhetem, hogy miért érdeklődsz ennyit nagymamád gimis osztálytársai iránt?
-Igen, persze. Nagymamám 1,5 éve halt meg. Folyton a gimis bandáról mesélt és rettentően sajnálta, hogy a költözködés után nem tartotta velük a kapcsolatot. És a fiú, Chris Montgomery előkerült?
-Nem. Soha többé nem látták. Ne haragudj, de kezdődik a következő órám.
-Bocsánat, hogy feltartottam. Elnézést a kellemetlenségekért.
-Semmi baj. Hát akkor, viszlát.. ne haragudj, de hogy is hívnak?
-Nessie Cullen vagyok, a nagymamám után.
-Értem. Hát akkor viszlát Nessie.
-Viszontlátásra Mrs. West. Köszönöm a segítséget. –mondtam majd kiléptem az ajtón, és elmentem a parkolóba.
A reptérre vezető úton a helyi rádióadót hallgattam. Beszámoltak egy többszörösen büntetett férfi eltűnéséről, de fel se fogtam, amit hallottam. Az agyam az elmúlt 90 éven kattogott. Leginkább a Hiloban történteken. Mostanáig sajnáltam, hogy nem tudtam tőlük személyesen is elbúcsúzni. De ahogy ezen gondolkodtam minden a helyére került. Az a sorsom, hogy minden költözéssel elveszítsem az esetleges barátaimat. Ez az életemmel együtt jár. El kell fogadnom. Soha sem szabad visszanézni, mert ez az élet rendje. Mindig megismerünk embereket, akik mellékszereplői az életünknek pár évig. Azután eltűnnek mellőlünk, de helyette lesznek mások. Talán nekem ezért volt olyan nehéz az elmúlt 90 év. Mert Rachellék helyett sohasem szereztem új barátokat. Pedig nem ez lett volna a helyes. Eldöntöttem, hogy visszamegyek a családomhoz, és a nappali tagozaton az egyetemen szerzek magamnak új barátokat. Az elmélkedésemből a mobilom csörgése rázott fel.
-Szia Alice! Képzeld megyek haza!
-Szia Nessie! Holnap reggel Volterrába megyünk.
-Volterrába? De hát minek? –kérdeztem értetlenül.
-Volt egy homályos és érthetetlen látomásom. Volterrában voltunk, és épp időben érkeztünk ahhoz, hogy megmentsük egy vámpír életét, akit Aro meg akar ölni. De a vámpírt nem láttam tisztán. És tudod, hogy csak téged, vagyis a félvámpírokat nem látom.
-Tehát, azt mondod, hogy Nahuel vagy az egyik nővére veszélyben van?
-Igen. Ezért megbeszéltük a többiekkel, hogy Volterrába megyünk.
-Rendben. Hol találkozunk?
-Mondjuk a Róma?
-Rendben. Foglalok jegyet, azután egyeztetünk, vagyis mikor fogunk találkozni?
-18 órakor. Azután már megyünk is Volterrába.
-Értem. Hát akkor viszlát Rómában. Üdvözlöm a többieket. Puszi.
-Puszi, szia!
Azután leraktuk a telefont én, pedig megrendeltem a repülőjegyet.
Másnap a megbeszélt időpontban találkoztunk a családommal Rómában, ami ma kedvezve a családomnak, borús volt. A többiek már a terminál előtt vártak, így a köszönések és a szokásos „olyan jó, hogy végre visszajöttél. Úgy örülök neked!” beszélgetések után, már indultunk is Volterrába.
-Mit láttál pontosan? –kérdeztem Alicet a repülőn ülve.
-Nagyon zavaros volt az egész. Konkrétan nem láttam semmit sem. Csak annyi volt biztos, hogy Volterrában voltunk, és ekkor behoztak az őrök egy vámpírt, akit nem láttam az arcát. De tudom, hogy ismerős volt valahonnan. De a legérdekesebb az volt, ami ezután történt.
-Hallgatlak! –vágtam közbe türelmetlenül.
-Megállítottuk Arot, a vámpír meggyilkolása előtt, aki Bellára támadt. És ennyi. A többiek azt mondták, hogy ne menjünk oda, ha a vámpír Bellára támad, de én közöltem, hogy az ottlétünk nem kérdéses, már kőbe van vésve.
-Értem. És azóta láttál valamit?
-Nem semmit. Annyira félek, hogy valami fontosat nem láttam.
-Nyugi Alice. Nem lesz semmi baj.
-Remélem.
Az út többi részében még mindenkinek ”elmeséltem”, hogy mi a helyzet La Pushban. Ez úgy történt, hogy mindenkinek megmutattam az emlékeim. Mindenki le volt nyűgőzve, hogy Jake milyen aranyos volt, a neveket illetően. Anya még egy könnycseppet is elmorzsolt volna, ha képes lett volna erre fizikailag. A kocsikázás zavartalanul zajlott le, így alkonyatra meg is érkeztünk a Volturi főhadiszállására.
Épp egy kivégzés közepébe toppantunk be.
-Jó napot kívánok! A kivégzésre jöttek? –üdvözölt minket egy 30-as éveiben járó egyhén napbarnitott bőrű nő.
-Jó napot! Miféle kivégzés? –kérdeztük egyből.
-Tudják, egy fajtájukbeli rossz útra tért.
-Mégis hogy? –kérdezett rá Emmett minden kertelés nélkül
-Mutatkozott Volterrában fényes nappal. Vagyis inkább úgy fogalmaznák, hogy nem kellőképp rejtette el a bőrét a napfény elől, így feltűnést keltett az utcákon. De avval mentegetőzik, hogy ő nem tudott erről, mivel eddig csak Canadában, és az USA-ban élt.
Bár ahogy én néztem, tényleg nagyon fura volt, mert hogy is mondjam, kevésbé volt fehér mint az ön fajtájuk.
Mindenki értetlenül nézett a nőre.
-Mikor kezdődik a kivégzés? –kérdeztem rá. Ha tényleg megmentjük ezt a fura szerzetet, akkor nem ártana sietnünk.
-Bármelyik pillanatban, talán már végeztek is. –válaszolt közönyös hangon.
-A nagyteremben vannak? –kérdezte meg Carlisle.
-Igen. Minden kivégzés ott történik.
Azután szó nélkül suhantunk el a nagyterem felé.
Pont időben toppantunk be.