Sziasztok!!!
Sajnálattal kell közölnöm, hogy lehet nem tudok nektek történetet írni.
Tudom, hogy nagyon rossz amikor valaki megígér valamit és nem teljesíti azt, ráadásul ezután még kifogásokat is talál. De sajnos ezt kell tennem, hogy tudjátok miért is vagyok ekkora barjban.
Eddig úgy volt, hogy abbahagyom a kézit, amit eddig versenyszerűen űztem, de a volt edzőm megkeresett és egyből 2 csapatban is fogok járni, ami rengeteg utazással jár. így az egyetem mellett nem lesz időm írni, pedig már az angyalosat és az új életet is elkezdtem írni. de azért próbálkozom.
szeptemberben jelenkezem a fejleményekkel, de remélem megoldani az írás kellemes "problémáját"
puszi mini
u.i.: nagyon sajnálom és köszönöm a sok kommentárt
2010. július 21., szerda
2010. július 1., csütörtök
Történet ötletek
Köszönöm a szép szavakat mindenkitől, és nagyon örülök, hogy ennyire tetszett nektek a történet.
És hát sokan(sőt szinte mindenki) írtátok, hogy szeretnétek még tőlem olvasni.
Ezúton ragadnám meg az alkalmat, hogy szavazásra bocsátsam a jövőt :-)
Az alábbi történet ötletek merültek fel bennem folytatás gyanán amik egytől egyik egyéni történetek, és a ti dolgotok csak annyi hogy szavazzatok melyiket olvasnátok szívesen.
1. Álomország
Egy kómába esett lány története. A főhősnő továbbra is az emberek között él, de senki sem látja.
Míg egy napon össze nem találkozik egy hozzá hasonlóval. A lány legnagyobb álma a végzős bál. vajon sikerül neki részt venni a bálon?
2. Csillagfény az árnyékban
Egy vidéki, csendes lány az internet segítségével hirtelen sztár lesz. Azonban evvel nem csak az élete változik meg gyökeresen, hanem a személyisége is. Azonban egy borzalmas este után, teljesen új életet kezd. új név, új élet. de vajon visszatalál a régi önmagához?
3. Angyali szerelem
Az embereknek őrangyalok vigyáznak, akik legnagyobb ellenségei a halál angyalai. A két ellenkező faj küzd egymás ellen az emberek életérét. de mi van akkor ha egymásba szeret a két oldal egy egy híres angyala? Kitart-e a szerelmük, vagy a büntetés mindent elfelejtett?
Szavazzatok kedvetek szerint és ha akartok indokolhatjátok is, hogy te miért ezt olvasnád szívesen.
Az ötleteket légyszíves ne lopjátok el,(nem mintha ezt feltételezném rólatok, de az ördög sohasem alszik) mert ha időm engedi, akár többet is megírok.
puszi mini
u.i.:remélem mindenki megnézni az Eclipset, és véleményt ír róla
És hát sokan(sőt szinte mindenki) írtátok, hogy szeretnétek még tőlem olvasni.
Ezúton ragadnám meg az alkalmat, hogy szavazásra bocsátsam a jövőt :-)
Az alábbi történet ötletek merültek fel bennem folytatás gyanán amik egytől egyik egyéni történetek, és a ti dolgotok csak annyi hogy szavazzatok melyiket olvasnátok szívesen.
1. Álomország
Egy kómába esett lány története. A főhősnő továbbra is az emberek között él, de senki sem látja.
Míg egy napon össze nem találkozik egy hozzá hasonlóval. A lány legnagyobb álma a végzős bál. vajon sikerül neki részt venni a bálon?
2. Csillagfény az árnyékban
Egy vidéki, csendes lány az internet segítségével hirtelen sztár lesz. Azonban evvel nem csak az élete változik meg gyökeresen, hanem a személyisége is. Azonban egy borzalmas este után, teljesen új életet kezd. új név, új élet. de vajon visszatalál a régi önmagához?
3. Angyali szerelem
Az embereknek őrangyalok vigyáznak, akik legnagyobb ellenségei a halál angyalai. A két ellenkező faj küzd egymás ellen az emberek életérét. de mi van akkor ha egymásba szeret a két oldal egy egy híres angyala? Kitart-e a szerelmük, vagy a büntetés mindent elfelejtett?
Szavazzatok kedvetek szerint és ha akartok indokolhatjátok is, hogy te miért ezt olvasnád szívesen.
Az ötleteket légyszíves ne lopjátok el,(nem mintha ezt feltételezném rólatok, de az ördög sohasem alszik) mert ha időm engedi, akár többet is megírok.
puszi mini
u.i.:remélem mindenki megnézni az Eclipset, és véleményt ír róla
2010. június 16., szerda
41. fejezet
Aro kezei már a bűnös vámpír fején voltak. A következő pillanatban letépi a fejét, ha nem lépünk közbe.
-Állj! –kiáltottam kétségbeesetten.
- Micsoda váratlan meglepetés! Üdvözöllek titeket újra itt, ifjú barátaim! Miben segíthet nektek a Volturi? Ne haragudjatok, de van egy kis dolgom, azután beszélhetünk.
-Épp evvel kapcsolatban jöttünk. –mondta Edward
Ez a mondat Aro meglepődését váltotta ki, így levette kezeit a vámpírról, aki felénk se tudott nézni Félix hatalmas ereje miatt.
-A bűnössel kapcsolatban jöttetek? Ismeritek? –kérdezte Marcus rosszalló hangon
-Nem tudjuk. A látomásomban nem láttam tisztán a vámpírt. Épp ezért jöttünk ide, hogy lássuk ki ő. –válaszolt Alice minden mellébeszélés nélkül.
-Aro kíméld meg az életét, amíg nem tudjuk meg, hogy ismerjük-e őt, kérlek.
-Óh, drága Bella! Mindig akkora szíved volt. Akkor nézzétek meg, hogy ismeritek-e.
Mikor kimondta Aro anya nevét, Félix elengedte a vámpír fejét, így ő szabadon hátranézhetett, hogy lássa megmentőit.
A következő pillanatban döbbent csend ült a családra. A földön térdelő idegent mindenki ismerte, és mindenki halottnak hitte. Ez a tény pedig, az egész családot megviselte. Leginkább engem. Ugyanis a vámpír nem más volt, mint Chris. Az én Chrissem, akit már 90 éve elveszítettem. Ott térdelt a földön alig 15 lépéssel előttem, és kíváncsi tekintettel bámult minket. Úgy tűnt nem ismer fel. Sem engem, sem a családom többi tagját.
-Nos? –kérdezett minket Aro.
Egy nagy levegővétel után válaszoltam.
-Igen, ismerjük. –felelte
-Úgy érzem az idegen erős érzelmeket váltott ki a családból. A legerősebbet mindenképpen Nessie és Bella érzi. –szólt közbe Marcus.
-Tényleg? –fordult felé Aro kíváncsian. Odasétált Marcushoz, és gyengéden rárakta tenyerét annak előre kinyújtott kezére.
Döbbenet futott át az arcán.
-Sajnálat és szerelem. –mondta ki a két szót szinte undorodva, és anya felé fordult magyarázatért.
Eljött az igazság pillanata. Chris hitetlenkedve nézett ránk.
-Miattam halt meg a nővére. –mondta anya keserű hangon. Chris erre a mondatra felugrott és rátámadt anyára. Apa azonban látta előre szándékát, így időben közbelépett, és lefogta Christ.
-Amint látom ő még nem tudott erről. –szólt Aro, mit sem törődve apa és Emmett kezei között vergődő Chrissel.
-Tudom, hogy bűnös, de kérlek engedd el velünk. –mondta Carlisle, míg én értetlenül és döbbenten néztem Chris szemeibe. A szeretetnek még egy apró szikráját sem láttam az arcában. Az ettől érzett fájdalom miatt üvölteni tudtam volna. De nem tudtam. Már nem szeret. Teljesen kitörölt az emlékezetéből, és nem érez irántam semmit. Úgy éreztem magam mintha beleestem volna egy mély, sötét kútba és csak zuhannék, zuhannék az alja felé, de tudom, hogy leérve se esne semmi bajom. Pedig most annyira összezúzódhatnék. Bárcsak vége lenne az egésznek, és meghalnék.
-Elengedem veletek, de csak hálából, amiért 90 éve megmentetek minket. De tanítsátok meg neki a szabályokat. És evvel a kiegyenlítettük a számlát.
-Köszönjük. Megfogja tanulni a szabályokat. –mondta Carlisle, majd intett, hogy távozzunk. Közben Jasper hatalmas nyugalmat árasztott, így Chris is kellőképp megnyugodott.
-Ég veletek, drága barátaim! –köszönt el Aro tőlünk.
-Ég veletek! –válaszoltunk mi is.
A lehető leggyorsabb sebességgel hagytuk el a Volturi székhelyét és vissza se néztünk. Amint biztonságban éreztük magunkat, mindenki Chris felé fordult.
-Kik maguk? Miért mentetek meg? Miért ölték meg Breet?
-Nem emlékszel ránk? Nem emlékszel rám? –helyesbítettem és mélyen Chris szemébe néztem.
-Miért nem válaszolnak a kérdéseimre? –szólalt meg dühösen.
-Hé, hé nyugi Chris. Nem akarunk bántani! Még azelőttről ismerünk, hogy vámpírrá változtál. De hogy is változtál át? És miért vagy ilyen halvány? –kérdezte Emmett.
-Egy nő változtatott át, aki meghalt pár nappal azután, és adott egy könyvet, hogy hogyan éljek. És hagyott egy levelet is, de azt mondta nem olvashatom el. Csak a címzett.
-Ki a címzett? –kérdezte Rosalie.
-Nessie Cullen. Ezt a lányt keresem már 90 éve.
-Azt hiszem, jobb ha magukra hagyjuk őket. –mondta apa, majd karon fogta anyát, és a többiekkel együtt elsétáltak.
-Én vagyok. Hát nem ismersz meg? –kérdeztem fájdalmas hangon.
-Nem, de ez a dal azóta a fejembe van amióta megláttalak. Mondta és elkezdett énekelni. A hangja gyönyörű volt, és az első hangok után felismertem, hogy mi is a dal.
"Mesél a szél, játszva száll.
Az én hazám, az ősi táj.
Az alkony ha csókol és fényjáték kél,
hol vársz olyan távol van még.
A hazaút hosszú, sok akadály vár rám.
A távolság hív, hiányod fáj.
Mint árnyék követném, a lépted nyomát.
Ha hozzád elérnék, nem szállnék tovább.
Száguld a musztáng az álmok után,
és nincs már mi feltart, hisz az út végén vársz.
Hisz tudom jól hogy vársz, a szívem hozzád talál,
ha leszáll majd az alkony a fény rám talál.
Mint árnyék követném a lépted nyomát,
ha hozzám elérnél nem szállnál tovább.
Hisz vár rám az alkony és egy pont biztos már,
hazavár engem mindig, mindig e táj"
Az első sor után vele énekeltem mélyen a szemébe nézve, és közben potyogtak a könnyeim. Mikor véget ért a dal, a dalunk megszólaltam.
-A Szilaj volt az első film amit együtt néztünk meg. Ez a dal abból való. Megállapodtunk, hogy ez lesz a közös dalunk. Minden nap legalább egyszer elénekeltük. Mindketten imádtuk ezt a számot. Úgy sétáltunk Hiloban, hogy közben ezt a dalt énekeltük.
-Tényleg? Akkor te vagy a hiányzó ember az emlékeimből. Miután átváltoztam nem emlékeztem az életem azon részére amit állítólag Hiloban töltöttem el. Visszamenni, pedig nem mehettem, mert nem akartam bántani az embereket.
-Azt hittem meghaltál. Annyira sajnálom, hogy nem kerestelek. De minden percben azóta is csak te jártál a fejemben, csak rád gondoltam.
-Olyan rossz, hogy nem emlékszem rád. Nem emlékszem a veled eltöltött közös pillanatokra.
-Ebben segíthetek, ha akarod. Van egy képességem, amivel emlékeket tudok megmutatni.
-Tényleg? És tudnád rajtam is használni? –kérdezte Chris. Láttam rajta, hogy bár nem tudja még teljesen, hogy ki vagyok, feltétel nélkül hisz és bízik bennem.
-Persze. Ideadnád a kezed? –mondtam boldogan.
Majd miután összekulcsoltuk ujjainkat, én újra egésznek éreztem magam. Szívemet újra élőnek, és egésznek éreztem.
-Hogy működik? –sietett Chris.
-Így. –mondtam, majd a következő pillanatban elöntötte tudatát a közös emlékeink képsorai. A pizzázások, túrák, mozizások, beszélgetések, marhulások a többiekkel. Az édes csókjaink. Még nem is végeztem, amikor megéreztem puha ajkait a számon. Bár sokkal hidegebb voltak az enyémeknél, mégis melegséggel töltöttek el. Hirtelen kinyitottam a szemeim, és átadtam magam az érzésnek. Csókunk nem volt vad és erős. Inkább csak lassú és szerelemmel teljes.
-Annyira hiányoztál. –mondtam amikor elváltunk egymástól.
-Te is nekem. Olyan sötét volt az eddigi 90 év nélküled. Kerestelek, de feladtam pár hónap kudarc után. Annyira sajnálom! Bár tudtam volna, hogy téged kereslek. Nem nyugodtam volna addig, amíg rád nem találok.
-Csitt! Már itt vagyok, és soha többé nem foglak elhagyni. Annyira szeretlek!
-Én is téged Renesmee Cullen. –mondta majd ajkai újra birtokba vették az enyémeket.
5 nappal később
-2 dolgot teljes bizonyossággal kijelenthetek, az egyik hogy Christ a megfertőződött Zafrina változtatta át.
-Igen, segítséget akart tőlünk kérni, és mi nem voltunk otthon. Christ pedig ott találta. Amikor rájött, hogy Chris azaz ember aki velem volt az első látogatásakor inkább átváltoztatta, hogy nekem ne keljen elválnom tőle. De miért nem hasonlít Chris az átlagos vámpírokhoz?
-Ez a másik dolog amit megállapítottam. És el is mondom, ha nem vágsz közbe. –mondta Carlisle mosolyogva.
-Bocsánat.
-Szóval. A megfertőzött Zafrina átváltoztatta Christ. Ez azzal járt, hogy a fertőzés bekerült Chris szervezetébe. Emiatt Chris nem tudott 100%-osan átváltozni. Ez avval járt, hogy a bőre kevésbé áthatolhatatlan mint a miénk. És ezért nem csillog annyira a napfényben. A másik pedig, hogy bár nem tudott róla, de az ösztönei is kevésbé voltak gyilkosak. Ezért járt olyan kevés áldozattal az átváltozásának első pár éve. Sokkal gyengébbek az ösztönei.
-Tehát könnyebben lesz vegetáriánus.
-Nagy valószínűséggel igen.
-Ez szuper, és akkor mutatkozhat velem napközben?
-Ezt még ki kell tesztelnünk. De igen, valószínűleg.
-Köszönöm Carlisle. Annyira hálás vagyok neked.
-Nem kell hálálkodnod. Lehet egy kérdésem?
-Persze Carlisle. Kérdezz csak nyugodtan.
-Ugye nem baj, hogy elköltöztünk New Yorkból? –kérdezte mosolyogva.
-Dehogyis. Máris imádom ezt a kis várost. Mindenkinek tökéletesen megfelel, hiszen az év háromnegyedében esik az eső, és rengeteg barátot szerezhetünk Chrissel.
-Akkor jó.
-De mivel most ilyen jó idő van, akár el is mehetnétek sétálni. –mondta Esme ahogy odalépett hozzánk, és adott egy puszit Carlislenak.
-Én is gondoltam már rá. De először kikapcsolódom egy kicsit. Csak azután szakítanám el a többiektől. –mondtam mosolyogva.
Amint ránéztem életem értelmére mennyei boldogság futott át rajtam. Rájöttem, hogy az öröklét minden percét megoszthatom azokkal az emberekkel akiket mindennél jobban szeretek. A családommal és a szerelmemmel. Ahogy végignéztem rajtuk tudtam, hogy révbe értem. Hisz van egy gyönyörű és egy bolondos nagynénim, Rosalie és Alice. Mellettük van a nagy mackó Emmett, és Jasper aki mellett sohasem lehet az ember szomorú. És persze Edward és Bella, a szüleim akik szerelmének gyümölcse vagyok. Azután ott vannak a nagyszüleim, Carlisle és Esme, akik megteremtették és összefogják ezt a boldog családot. És nem utolsó sorban ott van szerelmem Chris, akivel tudom, hogy az életem elkövetkező évszázadaiban boldog leszek. Akit szeretek, és aki viszont szeret.
Odasétáltam és boldogan ültem bele Chris ölébe, aki megpuszilta a hajam, majd odahajolt a fülemhez.
-Szeretlek.
-Én is szeretlek. Nem sétálunk?
-De menjünk. –mondta majd felsegített.
-Hova mentek? –kérdezte anya.
-Csak romantikáznak a fiatalok. –mondta mosolyogva Alice.
-Ne csináljatok semmi rosszat. Ha visszaértek megkapjátok tőlem a szexuális felvilágosítást, ha már apád ilyen hanyag. –szólalt meg Emmett is viccesen.
-Hahaha. –mondtam.
-Nyugi, csak jusson az eszükbe. –válaszolt vissza apa.
-Szerintem menjetek, amíg teljesen ki nem lesztek cikizve. –mondta Rosalie.
-Csak nyugodtan, boldog vagyok, még ha az örökkévalóságig is piszkálnak majd evvel. –mondtam.
-Én is eltűröm, csak Nessievel legyek.
Megcsókoltam, majd kéz a kézben kisétáltunk az ajtón. Egyenesen a gyönyörű naplementébe.
-Szerelmem mondhatok valamit. –fordult felém Chris.
-Persze, bármit elmondhatsz.
-A SZERETET OLYAN MINT A SZÉL. BÁR LÁTHATATLAN, MÉGIS ÉRZED HOGY OTT VAN. –mondta majd megcsókolt
Én pedig tudtam. Akármi is történik, Chris mindig is szeretni fog akárcsak én őt, és ez így volt akkor is amikor az élet elválasztott minket egymástól.
Vége
-Állj! –kiáltottam kétségbeesetten.
- Micsoda váratlan meglepetés! Üdvözöllek titeket újra itt, ifjú barátaim! Miben segíthet nektek a Volturi? Ne haragudjatok, de van egy kis dolgom, azután beszélhetünk.
-Épp evvel kapcsolatban jöttünk. –mondta Edward
Ez a mondat Aro meglepődését váltotta ki, így levette kezeit a vámpírról, aki felénk se tudott nézni Félix hatalmas ereje miatt.
-A bűnössel kapcsolatban jöttetek? Ismeritek? –kérdezte Marcus rosszalló hangon
-Nem tudjuk. A látomásomban nem láttam tisztán a vámpírt. Épp ezért jöttünk ide, hogy lássuk ki ő. –válaszolt Alice minden mellébeszélés nélkül.
-Aro kíméld meg az életét, amíg nem tudjuk meg, hogy ismerjük-e őt, kérlek.
-Óh, drága Bella! Mindig akkora szíved volt. Akkor nézzétek meg, hogy ismeritek-e.
Mikor kimondta Aro anya nevét, Félix elengedte a vámpír fejét, így ő szabadon hátranézhetett, hogy lássa megmentőit.
A következő pillanatban döbbent csend ült a családra. A földön térdelő idegent mindenki ismerte, és mindenki halottnak hitte. Ez a tény pedig, az egész családot megviselte. Leginkább engem. Ugyanis a vámpír nem más volt, mint Chris. Az én Chrissem, akit már 90 éve elveszítettem. Ott térdelt a földön alig 15 lépéssel előttem, és kíváncsi tekintettel bámult minket. Úgy tűnt nem ismer fel. Sem engem, sem a családom többi tagját.
-Nos? –kérdezett minket Aro.
Egy nagy levegővétel után válaszoltam.
-Igen, ismerjük. –felelte
-Úgy érzem az idegen erős érzelmeket váltott ki a családból. A legerősebbet mindenképpen Nessie és Bella érzi. –szólt közbe Marcus.
-Tényleg? –fordult felé Aro kíváncsian. Odasétált Marcushoz, és gyengéden rárakta tenyerét annak előre kinyújtott kezére.
Döbbenet futott át az arcán.
-Sajnálat és szerelem. –mondta ki a két szót szinte undorodva, és anya felé fordult magyarázatért.
Eljött az igazság pillanata. Chris hitetlenkedve nézett ránk.
-Miattam halt meg a nővére. –mondta anya keserű hangon. Chris erre a mondatra felugrott és rátámadt anyára. Apa azonban látta előre szándékát, így időben közbelépett, és lefogta Christ.
-Amint látom ő még nem tudott erről. –szólt Aro, mit sem törődve apa és Emmett kezei között vergődő Chrissel.
-Tudom, hogy bűnös, de kérlek engedd el velünk. –mondta Carlisle, míg én értetlenül és döbbenten néztem Chris szemeibe. A szeretetnek még egy apró szikráját sem láttam az arcában. Az ettől érzett fájdalom miatt üvölteni tudtam volna. De nem tudtam. Már nem szeret. Teljesen kitörölt az emlékezetéből, és nem érez irántam semmit. Úgy éreztem magam mintha beleestem volna egy mély, sötét kútba és csak zuhannék, zuhannék az alja felé, de tudom, hogy leérve se esne semmi bajom. Pedig most annyira összezúzódhatnék. Bárcsak vége lenne az egésznek, és meghalnék.
-Elengedem veletek, de csak hálából, amiért 90 éve megmentetek minket. De tanítsátok meg neki a szabályokat. És evvel a kiegyenlítettük a számlát.
-Köszönjük. Megfogja tanulni a szabályokat. –mondta Carlisle, majd intett, hogy távozzunk. Közben Jasper hatalmas nyugalmat árasztott, így Chris is kellőképp megnyugodott.
-Ég veletek, drága barátaim! –köszönt el Aro tőlünk.
-Ég veletek! –válaszoltunk mi is.
A lehető leggyorsabb sebességgel hagytuk el a Volturi székhelyét és vissza se néztünk. Amint biztonságban éreztük magunkat, mindenki Chris felé fordult.
-Kik maguk? Miért mentetek meg? Miért ölték meg Breet?
-Nem emlékszel ránk? Nem emlékszel rám? –helyesbítettem és mélyen Chris szemébe néztem.
-Miért nem válaszolnak a kérdéseimre? –szólalt meg dühösen.
-Hé, hé nyugi Chris. Nem akarunk bántani! Még azelőttről ismerünk, hogy vámpírrá változtál. De hogy is változtál át? És miért vagy ilyen halvány? –kérdezte Emmett.
-Egy nő változtatott át, aki meghalt pár nappal azután, és adott egy könyvet, hogy hogyan éljek. És hagyott egy levelet is, de azt mondta nem olvashatom el. Csak a címzett.
-Ki a címzett? –kérdezte Rosalie.
-Nessie Cullen. Ezt a lányt keresem már 90 éve.
-Azt hiszem, jobb ha magukra hagyjuk őket. –mondta apa, majd karon fogta anyát, és a többiekkel együtt elsétáltak.
-Én vagyok. Hát nem ismersz meg? –kérdeztem fájdalmas hangon.
-Nem, de ez a dal azóta a fejembe van amióta megláttalak. Mondta és elkezdett énekelni. A hangja gyönyörű volt, és az első hangok után felismertem, hogy mi is a dal.
"Mesél a szél, játszva száll.
Az én hazám, az ősi táj.
Az alkony ha csókol és fényjáték kél,
hol vársz olyan távol van még.
A hazaút hosszú, sok akadály vár rám.
A távolság hív, hiányod fáj.
Mint árnyék követném, a lépted nyomát.
Ha hozzád elérnék, nem szállnék tovább.
Száguld a musztáng az álmok után,
és nincs már mi feltart, hisz az út végén vársz.
Hisz tudom jól hogy vársz, a szívem hozzád talál,
ha leszáll majd az alkony a fény rám talál.
Mint árnyék követném a lépted nyomát,
ha hozzám elérnél nem szállnál tovább.
Hisz vár rám az alkony és egy pont biztos már,
hazavár engem mindig, mindig e táj"
Az első sor után vele énekeltem mélyen a szemébe nézve, és közben potyogtak a könnyeim. Mikor véget ért a dal, a dalunk megszólaltam.
-A Szilaj volt az első film amit együtt néztünk meg. Ez a dal abból való. Megállapodtunk, hogy ez lesz a közös dalunk. Minden nap legalább egyszer elénekeltük. Mindketten imádtuk ezt a számot. Úgy sétáltunk Hiloban, hogy közben ezt a dalt énekeltük.
-Tényleg? Akkor te vagy a hiányzó ember az emlékeimből. Miután átváltoztam nem emlékeztem az életem azon részére amit állítólag Hiloban töltöttem el. Visszamenni, pedig nem mehettem, mert nem akartam bántani az embereket.
-Azt hittem meghaltál. Annyira sajnálom, hogy nem kerestelek. De minden percben azóta is csak te jártál a fejemben, csak rád gondoltam.
-Olyan rossz, hogy nem emlékszem rád. Nem emlékszem a veled eltöltött közös pillanatokra.
-Ebben segíthetek, ha akarod. Van egy képességem, amivel emlékeket tudok megmutatni.
-Tényleg? És tudnád rajtam is használni? –kérdezte Chris. Láttam rajta, hogy bár nem tudja még teljesen, hogy ki vagyok, feltétel nélkül hisz és bízik bennem.
-Persze. Ideadnád a kezed? –mondtam boldogan.
Majd miután összekulcsoltuk ujjainkat, én újra egésznek éreztem magam. Szívemet újra élőnek, és egésznek éreztem.
-Hogy működik? –sietett Chris.
-Így. –mondtam, majd a következő pillanatban elöntötte tudatát a közös emlékeink képsorai. A pizzázások, túrák, mozizások, beszélgetések, marhulások a többiekkel. Az édes csókjaink. Még nem is végeztem, amikor megéreztem puha ajkait a számon. Bár sokkal hidegebb voltak az enyémeknél, mégis melegséggel töltöttek el. Hirtelen kinyitottam a szemeim, és átadtam magam az érzésnek. Csókunk nem volt vad és erős. Inkább csak lassú és szerelemmel teljes.
-Annyira hiányoztál. –mondtam amikor elváltunk egymástól.
-Te is nekem. Olyan sötét volt az eddigi 90 év nélküled. Kerestelek, de feladtam pár hónap kudarc után. Annyira sajnálom! Bár tudtam volna, hogy téged kereslek. Nem nyugodtam volna addig, amíg rád nem találok.
-Csitt! Már itt vagyok, és soha többé nem foglak elhagyni. Annyira szeretlek!
-Én is téged Renesmee Cullen. –mondta majd ajkai újra birtokba vették az enyémeket.
5 nappal később
-2 dolgot teljes bizonyossággal kijelenthetek, az egyik hogy Christ a megfertőződött Zafrina változtatta át.
-Igen, segítséget akart tőlünk kérni, és mi nem voltunk otthon. Christ pedig ott találta. Amikor rájött, hogy Chris azaz ember aki velem volt az első látogatásakor inkább átváltoztatta, hogy nekem ne keljen elválnom tőle. De miért nem hasonlít Chris az átlagos vámpírokhoz?
-Ez a másik dolog amit megállapítottam. És el is mondom, ha nem vágsz közbe. –mondta Carlisle mosolyogva.
-Bocsánat.
-Szóval. A megfertőzött Zafrina átváltoztatta Christ. Ez azzal járt, hogy a fertőzés bekerült Chris szervezetébe. Emiatt Chris nem tudott 100%-osan átváltozni. Ez avval járt, hogy a bőre kevésbé áthatolhatatlan mint a miénk. És ezért nem csillog annyira a napfényben. A másik pedig, hogy bár nem tudott róla, de az ösztönei is kevésbé voltak gyilkosak. Ezért járt olyan kevés áldozattal az átváltozásának első pár éve. Sokkal gyengébbek az ösztönei.
-Tehát könnyebben lesz vegetáriánus.
-Nagy valószínűséggel igen.
-Ez szuper, és akkor mutatkozhat velem napközben?
-Ezt még ki kell tesztelnünk. De igen, valószínűleg.
-Köszönöm Carlisle. Annyira hálás vagyok neked.
-Nem kell hálálkodnod. Lehet egy kérdésem?
-Persze Carlisle. Kérdezz csak nyugodtan.
-Ugye nem baj, hogy elköltöztünk New Yorkból? –kérdezte mosolyogva.
-Dehogyis. Máris imádom ezt a kis várost. Mindenkinek tökéletesen megfelel, hiszen az év háromnegyedében esik az eső, és rengeteg barátot szerezhetünk Chrissel.
-Akkor jó.
-De mivel most ilyen jó idő van, akár el is mehetnétek sétálni. –mondta Esme ahogy odalépett hozzánk, és adott egy puszit Carlislenak.
-Én is gondoltam már rá. De először kikapcsolódom egy kicsit. Csak azután szakítanám el a többiektől. –mondtam mosolyogva.
Amint ránéztem életem értelmére mennyei boldogság futott át rajtam. Rájöttem, hogy az öröklét minden percét megoszthatom azokkal az emberekkel akiket mindennél jobban szeretek. A családommal és a szerelmemmel. Ahogy végignéztem rajtuk tudtam, hogy révbe értem. Hisz van egy gyönyörű és egy bolondos nagynénim, Rosalie és Alice. Mellettük van a nagy mackó Emmett, és Jasper aki mellett sohasem lehet az ember szomorú. És persze Edward és Bella, a szüleim akik szerelmének gyümölcse vagyok. Azután ott vannak a nagyszüleim, Carlisle és Esme, akik megteremtették és összefogják ezt a boldog családot. És nem utolsó sorban ott van szerelmem Chris, akivel tudom, hogy az életem elkövetkező évszázadaiban boldog leszek. Akit szeretek, és aki viszont szeret.
Odasétáltam és boldogan ültem bele Chris ölébe, aki megpuszilta a hajam, majd odahajolt a fülemhez.
-Szeretlek.
-Én is szeretlek. Nem sétálunk?
-De menjünk. –mondta majd felsegített.
-Hova mentek? –kérdezte anya.
-Csak romantikáznak a fiatalok. –mondta mosolyogva Alice.
-Ne csináljatok semmi rosszat. Ha visszaértek megkapjátok tőlem a szexuális felvilágosítást, ha már apád ilyen hanyag. –szólalt meg Emmett is viccesen.
-Hahaha. –mondtam.
-Nyugi, csak jusson az eszükbe. –válaszolt vissza apa.
-Szerintem menjetek, amíg teljesen ki nem lesztek cikizve. –mondta Rosalie.
-Csak nyugodtan, boldog vagyok, még ha az örökkévalóságig is piszkálnak majd evvel. –mondtam.
-Én is eltűröm, csak Nessievel legyek.
Megcsókoltam, majd kéz a kézben kisétáltunk az ajtón. Egyenesen a gyönyörű naplementébe.
-Szerelmem mondhatok valamit. –fordult felém Chris.
-Persze, bármit elmondhatsz.
-A SZERETET OLYAN MINT A SZÉL. BÁR LÁTHATATLAN, MÉGIS ÉRZED HOGY OTT VAN. –mondta majd megcsókolt
Én pedig tudtam. Akármi is történik, Chris mindig is szeretni fog akárcsak én őt, és ez így volt akkor is amikor az élet elválasztott minket egymástól.
Vége
2010. június 11., péntek
DUPLA FEJEZET közkívánságra:39.-40. fejezet
90 évvel később
-Elegem van. Gyűlölöm ezt a helyet! –kiabáltam már nem először az évek folyamán.
-Óh, kicsim. Mi a bajod vele? –kérdezte Bella türelmes hangon.
-Mégis micsoda? Az hogy míg ti együttjártok estire, addig nekem egyedül kell megrohadnom azon a nyavalyás nappali tagozaton.
-Nessie, tudod jól, hogy mi itt nem járhatunk nappali tagozatra.
-Evvel tökéletesen tisztában vagyok, de nekem miért kell? Nem halnék bele, ha napközben aludnék, és este járnék suliba.
-Nem akarjuk, hogy így felboruljon a bioritmusod! Ha később továbbköltözünk, akkor nem kell újra hozzászoknod a nappali ébrenléthez. –közölte Carlisle tárgyilagosan
-De miért költözünk el később? Nekem elegem van ebből a helyből, az egyedül létből, a rengeteg hülye emberből. Veletek akarok lenni, és senkivel sem akarok beszélni! –mondtam dühösen.
-Nyugodtan szerezhetnél magadnak barátokat. Kedves lány vagy és biztosan sok barátod lenne. –mondta Alice.
-Barátokat? Mégis miért szereznék én barátokat magamnak. Hiszen vagy búcsú nélkül kellene őket otthagynom vagy nem beszélhetnék velük többet a költözködés után. Akkor mégis mi értelme barátkozni, ha azután soha többé nem látom őket. És az emberek megöregszenek, és meghalnak. De én örökké 18 éves leszek. Nekem nem kellenek olyan barátok akikkel csak max. 4 évig barátkozhatok. Költözzünk el valahova, kérlek!
-Még csak 1,5 éve vagyunk itt. Én nem akarok megint megfiatalodni. El sem tudod képzelni, hogy már hányszor adtam ki magam 17 évesnek. –közölte velem Rosalie fennhangon.
-De pontosan tudom. Állandóan ezt hajtogatod. Nem gondolod, hogy kicsit már unalmas? Folyton ezt mondod, hogy te gyereket akartál és egy odaadó férj mellett akartál megöregedni. És hogy te miért lettél vámpír. Annyira fárasztó már ez az állandó siránkozás.
-Nessie, hagyd ezt abba. Ne legyél igazságtalan. –szólalt meg Emmett.
-Én igazságtalan? Ne nevetess! Mindig én vagyok mindenért a felelős. Hadd ne legyek már megint én a rossz!
-Na persze, hogy te sohase csinálsz semmi rosszat sem. Akkor miért van, hogy miután meguntál egy iskolát, sőt van amelyiket már előre utálod, 1 hónapon belül költöznünk kell. Feleannyi helyen kellett volna járnunk 90 év alatt, ha te nem lennél ilyen hisztis. Fogd már vissza magad! Nem érdekel, hogy utálni fogsz, de én akkor is megmondom neked az igazat. –ripakodott rám Rosalie. Az emberléttel kapcsolatban fájó pontját éríntettem, és most teljesen pipa rám.
-Csak nyugodtan, hallgatlak.
-Nem veszekedjetek! –szólt közbe Esme békéltető hangon.
-Az elején, persze megértettünk, és együttéreztünk veled. Oké meghalt a nagy szerelme, ráadásul egy barátunk miatt, tényleg elég sokkoló. Alig beszéltél, teljesen magadba fordultál, de aztán egyszercsak teljesen megváltoztál. Mintha nem is önmagad lennél. És hogy te kedves lennél? Én kedvesebb vagyok az emberekkel mint te, drága Nessie. Kiállhatatlan és hisztis vagy azóta. A legjobb pedig, hogy minket hibáztatsz Chris haláláért, amihez semmi közünk sem volt. Nem bíztuk meg Zafrinát, hogy ölje meg. Nem a mi hibánk, és megakadályozni is csak te tudtad volna. Talán megmenthetted volna, ha nem viszed a házba. De te vállaltad a felelőséget az életéért és mégis mi vagyunk a felelősek a haláláért. Sántit a story nem gondolod? Elegem van már ebből. Vedd már észre, hogy miattad halt meg, te mondtad ki rá a halálos ítéletet avval, hogy beleszerettél. Ha elküldted volna boldogan meg öregedett volna, és lenne egy tucat gyereke.
-Rosalie, fogd be! –szólt rá Edward.
Mindenki néma csendben hallgatta Rosaliet. Senki sem szólt közbe, hogy ez nem igaz. Kitaszítottnak és megsebzetnek éreztem magam a saját családom miatt.
-Nem Edward, nem fogom be. 90 éven át tűrtem a mindennapi hisztijeit. Az elején, persze pátyolgattuk, hogy szegény Nessie, és arra is figyeltünk, hogy nehogy olyat mondjunk előtte amiről eszébe juthatna az ember. De az idő múlásával ez csak egyre rosszabb lett. Vége ennyi volt, befejeztem. Ha azt akarja, hogy költözzünk, akkor elköltözünk, de meg kell változnia előtte. Máskülönben én ki nem rakom a lábam ebből a házból.
-Tényleg. Azt mondod hisztis vagyok? Tudod mit, nem kell elviselned. Elutazom, csak hogy te nyugodt legyél, és újra megtudj öregedni 22 éves korodig.
-Ne is gondolj ilyenre. Nem fogom hagyni, hogy szétszakadjon a családunk. –szólt közbe Bella.
-Nem szakad szét a családunk. Elutazom egy időre ennyi az egész. Ha úgy gondolom, hogy Rosalie el tud viselni, akkor visszajövök, de addig nem.
-És mégis hova akarsz elutazni egyedül? –kérdezte Jasper, aki alig tudott engem és Rosaliet lenyugtatni.
-Nem tudom. Mondjuk meglátogatom a farkasokat Forksban. Megnézem, hogy mi van velük.
-Nessie, a falkatagok már megöregedtek és meghaltak.
-Akkor csak úgy utazgatom. Megyek amerre akarok. Holnap indulok.
Mindenki Carlislera nézett
-Biztosan ezt akarod? –kérdezte Carlisle.
-Igen, ezt.
-Rendben.
-Megyek és összecsomagolok.
Azután egy szó nélkül felbaktattam a szobába és összedobáltam a ruháim. A neten, pedig rendeltem egy repülőjegyet.
Másnap egy szó nélkül engedett el mindenki. Este hallottam, ahogy a vitánk után Carlisle mondta Esmenek, hogy úgy gondolja ez az utazás jót fog nekem tenni.
Az utazás csendben és nyugalomban telt. Fél nap sem kellett és már a bérelt autóban ültem a rezervátum felé vezetve. Nem vártam túl sok mindent a találkozáskor, mert már évtizedek óta nem jártunk még a környéken sem. Charlie nagypapa halála óta nem voltunk itt. Mégis nagy izgalommal vártam a találkozást. Ahogy Forksba értem jöttem rá, hogy a kisváros egyre jobban elnéptelenedik az idő múlásával. Kár, hiszen gyerekkoromban virágzott a terület. Elhajtottam nagypapa háza mellett, amit már egy másik család lakott. A temetés után a házat eladtuk egy özvegynek. Utam egyenesen La Pushba vezetett. A környék semmit sem változott. A végeláthatalan erdő még mindig végigkísérte az utat. Nem tudtam, hogy hova is menjek pontosan, amikor lassan behajtottam a faluba. A kis faházak előtt gyerekek játszottak. Épp a régi Clearwater ház előtt haladtam el, amikor egy 40-es éveiben járó indiánasszony tolt ki egy idős embert a napra. Amint ránéztem a férfire azonnal a fékre tapostam. Szó nélkül szálltam ki az autóból és közeledtem feléjük. A közelben lévő emberek és a nő kíváncsi szemekkel meredt rám. Az öreg azonban meglepődött.
-Seth Clearwater? –kérdeztem kíváncsian.
Az asszony szólalt meg.
-Ismered Seth bácsit?
-Igen, még régről. A nevem..
-Nessie Cullen. –mondta az idős Seth.
-Jó, hogy újra látom. –udvariaskodtam, mert nem tudtam a nő mennyit tud a családomról.
-Számomra az öröm, hogy látok egy régi, kedves ismerőst. Evelin, drágaságom magunkra hagynál minket a vendéggel, kérlek.
-Persze, de a kertbe akartál kimenni.
-Majd én segitek neki. -ajánlottam fel egyből.
Kérdően Sethre nézett majd bólintott. Én, pedig az idős Seth tolókocsija mögé léptem és kitoltam a kertbe.
-Nagyon jól néz ki.
-Maradjunk csak a tegező formánál. Nem vagyok én annyival öregebb mint te.
-Rendben, nagyon jól tartod magad.
-Köszönöm, de ezt akár én is mondhatnám neked. Szinte semmit sem változtál.
-Ilyen az én formám. –válaszoltam mosolyogva.
-Minek köszönhetem a váratlan látogatást?
-Csak erre jártam, és gondoltam megnézem mi történt a falkával.
-Hát sajnos én vagyok az utolsó. Pault is már 16 éve eltemettem. Tudod én megvártam, amíg egy korúak leszünk a társammal, és csak ezután hagytam fel a falkatagsággal.
-Értem. És mi lett Jacobbal?
-Óh, szegény Jake. Nem volt könnyű élete.
-Mi történt vele?
-A visszatérése után fél évvel megjelent a faluban egy fiatal lány, Maggie. Jacob régi ismerősként üdvözölte, így mi is befogadtunk. 1 év múlva már az esküvőjükön vettünk részt. Nagyon boldogok voltak, és imádták egymást. Bár Jacob soha nem találta meg az ő bevésődését, mégsem sajnálta. Rajongásig imádta Maggiet, és ez fordítva is igaz volt. Gyönyörű pár volt. De nem volt szerencséjük. Évekig próbálkoztak, de nem jött össze a gyermekáldás. Maggie többször elvetélt. Azután egy nap Maggie bejelentette, hogy ismét terhes. Hónapokig feküdt, de sikerült kihordani a gyermeket. Egy gyönyörű fiúnak adott életet. A kis Billy Blacknek. Amikor 4 éves volt a kicsi, Maggie ismét teherbe esett. Szinte csodának számított. De ekkor nem egy, hanem két gyermekkel volt várandós. Végig ágyhoz volt kötve, és nem is volt a szülésig semmi baj sem. A szülés közben azonban komplikációk léptek fel, és Maggie belehalt a szülésbe. Jacob egyedül maradt 3 aprócska gyermekkel.
-Ez szörnyű. Hogy tudta végigcsinálni?
-Nem lehetett könnyű, de egy percig sem siránkozott. Azt mondta a gyermekek azokra az emberekre emlékeztették, akiket nagyon szeretett. Maggie után, egyetlen asszony sem tette be a lábát a házába.
-Hogy hívták a két kicsit?
-Az egyiknek a Maggie Black nevet adta, a másiknak pedig az Renesmee Rose Blacknek. A legfontosabb nők nevét, akiket valaha is szeretett.
A könnyem is kicsordult, amikor ezt meghallottam. A kislányát utánam nevezte el. Rose név, pedig az édesanyjára utal.
-Ez kedves. Nem gondoltam volna róla.
-A szakításotok után is szeretett téged. De Maggiet tekintette a társának, a szíve választottjának. Jobb embert nem is találhatott volna maga mellé.
-És mi lett velük?
-A kis Billy itt alapított családot, a kis Maggie és Rose, pedig Seattle-ben élnek. Mindanyuknak hatalmas családja van. Jacob, pedig boldogan halt meg 19 évvel ezelőtt.
-Szóhoz sem jutok. És mi történt veled és a többiekkel.
-Nekem 2 lányom született. Ők, pedig 2 fiú és 1 lány unokával ajándékoztak meg engem. Most pedig már van 4 dédunokám. A többiek unokái közül többen is itt élnek. Sam kisebb fia, pedig a szenátusig jutott el.
-Ez nagyon jó. Egyedül vagy?
-Igen, már régóta. Nyáron lesz 25 éve. De rengeteg boldog év állt mögöttünk.
-Örülök, hogy ilyen jól sikerült az életed.
-Köszönöm. De mi van veled? Merre laktok most?
-New Yorkban. Én, hát megvagyok.
-Nem heverted ki a Hiloban történteket?
-Nem. Sohase bocsátottam meg magamnak, hogy miattam halt meg. Ezért is utaztam ide. Összevesztem Rosalieval, és jobbnak láttam távol lenni egy ideig a családtól.
-Rosalieval sohasem volt nehéz összeveszni. De miért nem bocsátottál meg még magadnak? Nem a te hibád volt. El kell végre fogadnod, hogy annak a fiúnak ez volt a végzete.
-Tudom, de nem tudom elfelejteni.
-Nem is kell. Sohasem felejted el azokat akiket szívből szerettél.
-A többiek azt akarták, hogy menjek emberek közé, legyek normális és barátkozzak. De én erre nem vagyok képes. Nem akarok még egy embert elveszíteni, azért mert ilyennek születtem.
-Nem választhatod meg azt aminek születsz. És ezt te is nagyon jól tudod. A halálesetek pedig nem törvényszerűek, csak a szörnyű véletlen összjátéka. Nem fog még egyszer bekövetkezni, ha tanulsz a hibáidból.
-Tudom, és én tanultam. Ezért nem barátkozom egy emberrel sem.
-Akkor velem sem kellene.
-Te egészen más vagy.
-Miért? Én is ember vagyok, és a barátod. Mégsem törvényszerű a halálom, bár előbb-utóbb bekövetkezik. De ahhoz neked semmi közöd sem lesz.
-Hülyeségeket beszélsz. Még legalább ugyan ennyit fogsz megélni. –próbáltam viccelni.
-Már ennyi is épp elég volt.
-Nagyapa későre jár, ideje vacsoráznod. –jött hátra az idegen hölgy.
-Evelin ő itt Nessie Cullen. Nessie ő itt Evelin Hopkins, a legidősebb unokám.
-Örvendek a szerencsének.
-Úgy szintén.
-Megkérdezhetem honnan ismered nagyapát?
-Régen, itt éltek a nagyszülei. Játszottam vele kiskorában.
-Tényleg?
-Igen. Hát én jobb, ha megyek.
-Miért nem maradsz itt vacsorára?
-Köszönöm, Seth bácsi a meghívást, de ezt most visszautasítom. Még van egy kis elintéznivalóm.
-Rendben. Örülök, hogy meglátogattál.
-Én örülök, hogy láthattam. Viszlát! Szia! –mondtam majd elsétáltam a kocsihoz és elhajtottam.
40. fejezet
Következő utam a temetőbe vezetett. Vittem egy-egy szál virágot a falkatagok sírjára. Jacobé is tettem és beszéltem hozzá. Azután elmentem Forksba és meglátogattam nagyapa sírját. Annyira hiányzi. Miután letudtam ezt a nem kellemes programot kimentem a repülőtérre és felszálltam a legközelebbi gépre ami Hilo felé ment. Az út folyamán gondolkodtam a Sethhel folytatott beszélgetésről. És rájöttem, hogy igaza van. Lekell zárnom a múltat, és meg kell magamnak bocsátanom. Csak így lehetek újra normális. A repülőgép leszállása után béreltem egy kocsit, és Hiloba hajtottam. Nem jelentkeztem be hotelba, mert nem akartam 1 napnál tovább időzni a városban. Nem érdekelt más, csakhogy megtudjam, mi történt a régi barátaimmal. Első utam a Hiloi Középiskolába vezetett. Pár évvel ezelőtt jelentős felújítást végeztek az iskolán, így ha nem tudtam volna a címet, akkor rá sem ismertem volna az épületre. Bátortalanul hajtottam be a parkolóba. A parkoló és az udvar tele volt fiatalokkal, akik érdeklődve néztek rám. Én beálltam az egyetlen parkolóhelyre ami üres volt, majd megindultam az iroda feltételezett helye felé. Szerencsémre könnyen odataláltam, bár így is részem volt, pár néha már gusztustalan beszólásban.
-Jó napot kívánok! –köszöntem miután kopogtam és beléptem az ajtón. A bútorzat alig változott mintha csak megállt volna az idő.
-Jó napot! Miben segíthetek? –fordult felém segítőkészen egy idős hölgy.
-A nagymamám idejárt iskolába egy ideig és érdeklődni szeretnék, hogy nem tudna-e mondani valamit a régi osztálytársairól.
-Mikor járt ide a nagymamája?
-85-90 évvel ezelőtt. De csak egy évig.
-Meglátom mit tehetek. Hogy hívták?
-Renesmee Cullen. Ha ez segít, akkor tudok pár nevet, aki a barátja volt.
-Mondjad csak, hátha így gyorsabban megtalálom.
-Austin Jones, Rachelle Grene, Chris Montgomery. –mondtam ki az utolsó nevet fájdalmasan.
-Várjunk csak. Nem ő az a fiú, aki eltűnt, és sohasem került elő?
-Igen ő az. Nagymamám sokat mesélt róla.
-Ha tényleg azt az évfolyamot keresi, akkor szerencséje van, mert lehetnek itt unokák, akik tudhatnak ezt azt a nagyszüleikről.
-Az nagyszerű lenne. Mondana valakit akit tud nekem mesélni?
-Persze. De ha akarod megkérdezheted Mrs. Westet. Ő Austin Jones első házasságából született, és itt tanít biokémiát.
-Persze, nagyon örülnék, ha beszélhetnék vele. Nagymamám rengeteget beszélt róla és az akkori barátnőjéről.
-A 3-as épület Földszint 3 teremben találod. Épp az elsősöknek tart órát. Tudod merre van?
-Igen. Köszönöm a segítséget. Viszlát!
-Szia!
Alig 10 perc volt az órából, így csendesen várakoztam a terem előtt. Bentről hallottam a diákok csacsogását, és azt ahogy Mrs. West fegyelmezi őket. Valami sohasem változik. Tűnődtem, mert a mi időnkben sem volt ez máskép. Azután a diákok szivárogni kezdtek a teremből és többen is kíváncsian mértek végig. Biztosan azt hitték, hogy új diák vagyok. El tudom képzelni, hogy a suliújság riportere már találgatásokba bonyolódik. Amikor a terem szinte üres volt beléptem. Mondhatom eléggé meglepődtem, amikor megláttam a tanárnőt. Bőre caramell színű volt, haja fekete, arca pedig teljesen mint Austiné. Le sem tagadhatta volna a rokoni kapcsolatot az édesapjával.
-Jó napot kívánok!
-Szia! Segíthetek valamiben? –fordult felém érdeklődve.
-Remélem igen. Az édesapjáról, Austin Jonesról szeretnék érdeklődni.
-Az édesapámról?
-Igen. A nagymamám jó barátja volt a gimnáziumban. Szeretném tudni, hogy mi történt vele, miután nagymamám elköltözött.
-Hogy hívják a nagymamád?
-Nessie Cullen. Nem volt egy egész évet sem ebben a gimiben, de az apjával jó barátok voltak.
-Igen, tudom. Apám mesélt róla.
-Megkérdezhetem, hogy micsodát?
-Azt mondta, nagyon kedves és vicces lány volt. Neki köszönhette a gimis nagy szerelmét, Rachellet is. Mamád rögtön a szerelme, Chris eltűnése után elköltözött.
-Igen. A nagymamám is ezt mondta. Az édesapja, remek állást kapott Los Angelesben. Mamám mesélt róla, hogy Rachelle Grene és az ön édesapja jártak egymással.
-Igen. Nagy szerelem volt az övék.
-Ön a közös gyermekük? –kérdeztem bár tudtam, hogy ez lehetetlen.
-Nem, dehogy. Csak rengeteget hallottam erről a szerelemről. Sajnos azonban a távolság a szerelmük közé állt. Bár a problémák már akkor elkezdődtek, amikor apa legjobb barátjának nyomaveszett. Azután Rachelle elment, hogy táncos legyen. Apa, pedig ebben a kisvárosban maradt. Ezután ismerte meg anyámat, majd a következő 2 feleségét.
-Értem. És véletlenül nem tudja, hogy a többiekkel mi lett.
-Hát annyit tudok, hogy Rachelle elvégezte az iskolát, és pár évig táncolt is. Azonban egy szörnyű autóbaleset miatt soha többet nem táncolhatott. Ezután táncot oktatott. Rob és Ashley összeházasodtak, és született egy fiúk, aki itt tanul. Samről és Nickről, pedig semmit sem tudok. De megkérdezhetem, hogy miért érdeklődsz ennyit nagymamád gimis osztálytársai iránt?
-Igen, persze. Nagymamám 1,5 éve halt meg. Folyton a gimis bandáról mesélt és rettentően sajnálta, hogy a költözködés után nem tartotta velük a kapcsolatot. És a fiú, Chris Montgomery előkerült?
-Nem. Soha többé nem látták. Ne haragudj, de kezdődik a következő órám.
-Bocsánat, hogy feltartottam. Elnézést a kellemetlenségekért.
-Semmi baj. Hát akkor, viszlát.. ne haragudj, de hogy is hívnak?
-Nessie Cullen vagyok, a nagymamám után.
-Értem. Hát akkor viszlát Nessie.
-Viszontlátásra Mrs. West. Köszönöm a segítséget. –mondtam majd kiléptem az ajtón, és elmentem a parkolóba.
A reptérre vezető úton a helyi rádióadót hallgattam. Beszámoltak egy többszörösen büntetett férfi eltűnéséről, de fel se fogtam, amit hallottam. Az agyam az elmúlt 90 éven kattogott. Leginkább a Hiloban történteken. Mostanáig sajnáltam, hogy nem tudtam tőlük személyesen is elbúcsúzni. De ahogy ezen gondolkodtam minden a helyére került. Az a sorsom, hogy minden költözéssel elveszítsem az esetleges barátaimat. Ez az életemmel együtt jár. El kell fogadnom. Soha sem szabad visszanézni, mert ez az élet rendje. Mindig megismerünk embereket, akik mellékszereplői az életünknek pár évig. Azután eltűnnek mellőlünk, de helyette lesznek mások. Talán nekem ezért volt olyan nehéz az elmúlt 90 év. Mert Rachellék helyett sohasem szereztem új barátokat. Pedig nem ez lett volna a helyes. Eldöntöttem, hogy visszamegyek a családomhoz, és a nappali tagozaton az egyetemen szerzek magamnak új barátokat. Az elmélkedésemből a mobilom csörgése rázott fel.
-Szia Alice! Képzeld megyek haza!
-Szia Nessie! Holnap reggel Volterrába megyünk.
-Volterrába? De hát minek? –kérdeztem értetlenül.
-Volt egy homályos és érthetetlen látomásom. Volterrában voltunk, és épp időben érkeztünk ahhoz, hogy megmentsük egy vámpír életét, akit Aro meg akar ölni. De a vámpírt nem láttam tisztán. És tudod, hogy csak téged, vagyis a félvámpírokat nem látom.
-Tehát, azt mondod, hogy Nahuel vagy az egyik nővére veszélyben van?
-Igen. Ezért megbeszéltük a többiekkel, hogy Volterrába megyünk.
-Rendben. Hol találkozunk?
-Mondjuk a Róma?
-Rendben. Foglalok jegyet, azután egyeztetünk, vagyis mikor fogunk találkozni?
-18 órakor. Azután már megyünk is Volterrába.
-Értem. Hát akkor viszlát Rómában. Üdvözlöm a többieket. Puszi.
-Puszi, szia!
Azután leraktuk a telefont én, pedig megrendeltem a repülőjegyet.
Másnap a megbeszélt időpontban találkoztunk a családommal Rómában, ami ma kedvezve a családomnak, borús volt. A többiek már a terminál előtt vártak, így a köszönések és a szokásos „olyan jó, hogy végre visszajöttél. Úgy örülök neked!” beszélgetések után, már indultunk is Volterrába.
-Mit láttál pontosan? –kérdeztem Alicet a repülőn ülve.
-Nagyon zavaros volt az egész. Konkrétan nem láttam semmit sem. Csak annyi volt biztos, hogy Volterrában voltunk, és ekkor behoztak az őrök egy vámpírt, akit nem láttam az arcát. De tudom, hogy ismerős volt valahonnan. De a legérdekesebb az volt, ami ezután történt.
-Hallgatlak! –vágtam közbe türelmetlenül.
-Megállítottuk Arot, a vámpír meggyilkolása előtt, aki Bellára támadt. És ennyi. A többiek azt mondták, hogy ne menjünk oda, ha a vámpír Bellára támad, de én közöltem, hogy az ottlétünk nem kérdéses, már kőbe van vésve.
-Értem. És azóta láttál valamit?
-Nem semmit. Annyira félek, hogy valami fontosat nem láttam.
-Nyugi Alice. Nem lesz semmi baj.
-Remélem.
Az út többi részében még mindenkinek ”elmeséltem”, hogy mi a helyzet La Pushban. Ez úgy történt, hogy mindenkinek megmutattam az emlékeim. Mindenki le volt nyűgőzve, hogy Jake milyen aranyos volt, a neveket illetően. Anya még egy könnycseppet is elmorzsolt volna, ha képes lett volna erre fizikailag. A kocsikázás zavartalanul zajlott le, így alkonyatra meg is érkeztünk a Volturi főhadiszállására.
Épp egy kivégzés közepébe toppantunk be.
-Jó napot kívánok! A kivégzésre jöttek? –üdvözölt minket egy 30-as éveiben járó egyhén napbarnitott bőrű nő.
-Jó napot! Miféle kivégzés? –kérdeztük egyből.
-Tudják, egy fajtájukbeli rossz útra tért.
-Mégis hogy? –kérdezett rá Emmett minden kertelés nélkül
-Mutatkozott Volterrában fényes nappal. Vagyis inkább úgy fogalmaznák, hogy nem kellőképp rejtette el a bőrét a napfény elől, így feltűnést keltett az utcákon. De avval mentegetőzik, hogy ő nem tudott erről, mivel eddig csak Canadában, és az USA-ban élt.
Bár ahogy én néztem, tényleg nagyon fura volt, mert hogy is mondjam, kevésbé volt fehér mint az ön fajtájuk.
Mindenki értetlenül nézett a nőre.
-Mikor kezdődik a kivégzés? –kérdeztem rá. Ha tényleg megmentjük ezt a fura szerzetet, akkor nem ártana sietnünk.
-Bármelyik pillanatban, talán már végeztek is. –válaszolt közönyös hangon.
-A nagyteremben vannak? –kérdezte meg Carlisle.
-Igen. Minden kivégzés ott történik.
Azután szó nélkül suhantunk el a nagyterem felé.
Pont időben toppantunk be.
-Elegem van. Gyűlölöm ezt a helyet! –kiabáltam már nem először az évek folyamán.
-Óh, kicsim. Mi a bajod vele? –kérdezte Bella türelmes hangon.
-Mégis micsoda? Az hogy míg ti együttjártok estire, addig nekem egyedül kell megrohadnom azon a nyavalyás nappali tagozaton.
-Nessie, tudod jól, hogy mi itt nem járhatunk nappali tagozatra.
-Evvel tökéletesen tisztában vagyok, de nekem miért kell? Nem halnék bele, ha napközben aludnék, és este járnék suliba.
-Nem akarjuk, hogy így felboruljon a bioritmusod! Ha később továbbköltözünk, akkor nem kell újra hozzászoknod a nappali ébrenléthez. –közölte Carlisle tárgyilagosan
-De miért költözünk el később? Nekem elegem van ebből a helyből, az egyedül létből, a rengeteg hülye emberből. Veletek akarok lenni, és senkivel sem akarok beszélni! –mondtam dühösen.
-Nyugodtan szerezhetnél magadnak barátokat. Kedves lány vagy és biztosan sok barátod lenne. –mondta Alice.
-Barátokat? Mégis miért szereznék én barátokat magamnak. Hiszen vagy búcsú nélkül kellene őket otthagynom vagy nem beszélhetnék velük többet a költözködés után. Akkor mégis mi értelme barátkozni, ha azután soha többé nem látom őket. És az emberek megöregszenek, és meghalnak. De én örökké 18 éves leszek. Nekem nem kellenek olyan barátok akikkel csak max. 4 évig barátkozhatok. Költözzünk el valahova, kérlek!
-Még csak 1,5 éve vagyunk itt. Én nem akarok megint megfiatalodni. El sem tudod képzelni, hogy már hányszor adtam ki magam 17 évesnek. –közölte velem Rosalie fennhangon.
-De pontosan tudom. Állandóan ezt hajtogatod. Nem gondolod, hogy kicsit már unalmas? Folyton ezt mondod, hogy te gyereket akartál és egy odaadó férj mellett akartál megöregedni. És hogy te miért lettél vámpír. Annyira fárasztó már ez az állandó siránkozás.
-Nessie, hagyd ezt abba. Ne legyél igazságtalan. –szólalt meg Emmett.
-Én igazságtalan? Ne nevetess! Mindig én vagyok mindenért a felelős. Hadd ne legyek már megint én a rossz!
-Na persze, hogy te sohase csinálsz semmi rosszat sem. Akkor miért van, hogy miután meguntál egy iskolát, sőt van amelyiket már előre utálod, 1 hónapon belül költöznünk kell. Feleannyi helyen kellett volna járnunk 90 év alatt, ha te nem lennél ilyen hisztis. Fogd már vissza magad! Nem érdekel, hogy utálni fogsz, de én akkor is megmondom neked az igazat. –ripakodott rám Rosalie. Az emberléttel kapcsolatban fájó pontját éríntettem, és most teljesen pipa rám.
-Csak nyugodtan, hallgatlak.
-Nem veszekedjetek! –szólt közbe Esme békéltető hangon.
-Az elején, persze megértettünk, és együttéreztünk veled. Oké meghalt a nagy szerelme, ráadásul egy barátunk miatt, tényleg elég sokkoló. Alig beszéltél, teljesen magadba fordultál, de aztán egyszercsak teljesen megváltoztál. Mintha nem is önmagad lennél. És hogy te kedves lennél? Én kedvesebb vagyok az emberekkel mint te, drága Nessie. Kiállhatatlan és hisztis vagy azóta. A legjobb pedig, hogy minket hibáztatsz Chris haláláért, amihez semmi közünk sem volt. Nem bíztuk meg Zafrinát, hogy ölje meg. Nem a mi hibánk, és megakadályozni is csak te tudtad volna. Talán megmenthetted volna, ha nem viszed a házba. De te vállaltad a felelőséget az életéért és mégis mi vagyunk a felelősek a haláláért. Sántit a story nem gondolod? Elegem van már ebből. Vedd már észre, hogy miattad halt meg, te mondtad ki rá a halálos ítéletet avval, hogy beleszerettél. Ha elküldted volna boldogan meg öregedett volna, és lenne egy tucat gyereke.
-Rosalie, fogd be! –szólt rá Edward.
Mindenki néma csendben hallgatta Rosaliet. Senki sem szólt közbe, hogy ez nem igaz. Kitaszítottnak és megsebzetnek éreztem magam a saját családom miatt.
-Nem Edward, nem fogom be. 90 éven át tűrtem a mindennapi hisztijeit. Az elején, persze pátyolgattuk, hogy szegény Nessie, és arra is figyeltünk, hogy nehogy olyat mondjunk előtte amiről eszébe juthatna az ember. De az idő múlásával ez csak egyre rosszabb lett. Vége ennyi volt, befejeztem. Ha azt akarja, hogy költözzünk, akkor elköltözünk, de meg kell változnia előtte. Máskülönben én ki nem rakom a lábam ebből a házból.
-Tényleg. Azt mondod hisztis vagyok? Tudod mit, nem kell elviselned. Elutazom, csak hogy te nyugodt legyél, és újra megtudj öregedni 22 éves korodig.
-Ne is gondolj ilyenre. Nem fogom hagyni, hogy szétszakadjon a családunk. –szólt közbe Bella.
-Nem szakad szét a családunk. Elutazom egy időre ennyi az egész. Ha úgy gondolom, hogy Rosalie el tud viselni, akkor visszajövök, de addig nem.
-És mégis hova akarsz elutazni egyedül? –kérdezte Jasper, aki alig tudott engem és Rosaliet lenyugtatni.
-Nem tudom. Mondjuk meglátogatom a farkasokat Forksban. Megnézem, hogy mi van velük.
-Nessie, a falkatagok már megöregedtek és meghaltak.
-Akkor csak úgy utazgatom. Megyek amerre akarok. Holnap indulok.
Mindenki Carlislera nézett
-Biztosan ezt akarod? –kérdezte Carlisle.
-Igen, ezt.
-Rendben.
-Megyek és összecsomagolok.
Azután egy szó nélkül felbaktattam a szobába és összedobáltam a ruháim. A neten, pedig rendeltem egy repülőjegyet.
Másnap egy szó nélkül engedett el mindenki. Este hallottam, ahogy a vitánk után Carlisle mondta Esmenek, hogy úgy gondolja ez az utazás jót fog nekem tenni.
Az utazás csendben és nyugalomban telt. Fél nap sem kellett és már a bérelt autóban ültem a rezervátum felé vezetve. Nem vártam túl sok mindent a találkozáskor, mert már évtizedek óta nem jártunk még a környéken sem. Charlie nagypapa halála óta nem voltunk itt. Mégis nagy izgalommal vártam a találkozást. Ahogy Forksba értem jöttem rá, hogy a kisváros egyre jobban elnéptelenedik az idő múlásával. Kár, hiszen gyerekkoromban virágzott a terület. Elhajtottam nagypapa háza mellett, amit már egy másik család lakott. A temetés után a házat eladtuk egy özvegynek. Utam egyenesen La Pushba vezetett. A környék semmit sem változott. A végeláthatalan erdő még mindig végigkísérte az utat. Nem tudtam, hogy hova is menjek pontosan, amikor lassan behajtottam a faluba. A kis faházak előtt gyerekek játszottak. Épp a régi Clearwater ház előtt haladtam el, amikor egy 40-es éveiben járó indiánasszony tolt ki egy idős embert a napra. Amint ránéztem a férfire azonnal a fékre tapostam. Szó nélkül szálltam ki az autóból és közeledtem feléjük. A közelben lévő emberek és a nő kíváncsi szemekkel meredt rám. Az öreg azonban meglepődött.
-Seth Clearwater? –kérdeztem kíváncsian.
Az asszony szólalt meg.
-Ismered Seth bácsit?
-Igen, még régről. A nevem..
-Nessie Cullen. –mondta az idős Seth.
-Jó, hogy újra látom. –udvariaskodtam, mert nem tudtam a nő mennyit tud a családomról.
-Számomra az öröm, hogy látok egy régi, kedves ismerőst. Evelin, drágaságom magunkra hagynál minket a vendéggel, kérlek.
-Persze, de a kertbe akartál kimenni.
-Majd én segitek neki. -ajánlottam fel egyből.
Kérdően Sethre nézett majd bólintott. Én, pedig az idős Seth tolókocsija mögé léptem és kitoltam a kertbe.
-Nagyon jól néz ki.
-Maradjunk csak a tegező formánál. Nem vagyok én annyival öregebb mint te.
-Rendben, nagyon jól tartod magad.
-Köszönöm, de ezt akár én is mondhatnám neked. Szinte semmit sem változtál.
-Ilyen az én formám. –válaszoltam mosolyogva.
-Minek köszönhetem a váratlan látogatást?
-Csak erre jártam, és gondoltam megnézem mi történt a falkával.
-Hát sajnos én vagyok az utolsó. Pault is már 16 éve eltemettem. Tudod én megvártam, amíg egy korúak leszünk a társammal, és csak ezután hagytam fel a falkatagsággal.
-Értem. És mi lett Jacobbal?
-Óh, szegény Jake. Nem volt könnyű élete.
-Mi történt vele?
-A visszatérése után fél évvel megjelent a faluban egy fiatal lány, Maggie. Jacob régi ismerősként üdvözölte, így mi is befogadtunk. 1 év múlva már az esküvőjükön vettünk részt. Nagyon boldogok voltak, és imádták egymást. Bár Jacob soha nem találta meg az ő bevésődését, mégsem sajnálta. Rajongásig imádta Maggiet, és ez fordítva is igaz volt. Gyönyörű pár volt. De nem volt szerencséjük. Évekig próbálkoztak, de nem jött össze a gyermekáldás. Maggie többször elvetélt. Azután egy nap Maggie bejelentette, hogy ismét terhes. Hónapokig feküdt, de sikerült kihordani a gyermeket. Egy gyönyörű fiúnak adott életet. A kis Billy Blacknek. Amikor 4 éves volt a kicsi, Maggie ismét teherbe esett. Szinte csodának számított. De ekkor nem egy, hanem két gyermekkel volt várandós. Végig ágyhoz volt kötve, és nem is volt a szülésig semmi baj sem. A szülés közben azonban komplikációk léptek fel, és Maggie belehalt a szülésbe. Jacob egyedül maradt 3 aprócska gyermekkel.
-Ez szörnyű. Hogy tudta végigcsinálni?
-Nem lehetett könnyű, de egy percig sem siránkozott. Azt mondta a gyermekek azokra az emberekre emlékeztették, akiket nagyon szeretett. Maggie után, egyetlen asszony sem tette be a lábát a házába.
-Hogy hívták a két kicsit?
-Az egyiknek a Maggie Black nevet adta, a másiknak pedig az Renesmee Rose Blacknek. A legfontosabb nők nevét, akiket valaha is szeretett.
A könnyem is kicsordult, amikor ezt meghallottam. A kislányát utánam nevezte el. Rose név, pedig az édesanyjára utal.
-Ez kedves. Nem gondoltam volna róla.
-A szakításotok után is szeretett téged. De Maggiet tekintette a társának, a szíve választottjának. Jobb embert nem is találhatott volna maga mellé.
-És mi lett velük?
-A kis Billy itt alapított családot, a kis Maggie és Rose, pedig Seattle-ben élnek. Mindanyuknak hatalmas családja van. Jacob, pedig boldogan halt meg 19 évvel ezelőtt.
-Szóhoz sem jutok. És mi történt veled és a többiekkel.
-Nekem 2 lányom született. Ők, pedig 2 fiú és 1 lány unokával ajándékoztak meg engem. Most pedig már van 4 dédunokám. A többiek unokái közül többen is itt élnek. Sam kisebb fia, pedig a szenátusig jutott el.
-Ez nagyon jó. Egyedül vagy?
-Igen, már régóta. Nyáron lesz 25 éve. De rengeteg boldog év állt mögöttünk.
-Örülök, hogy ilyen jól sikerült az életed.
-Köszönöm. De mi van veled? Merre laktok most?
-New Yorkban. Én, hát megvagyok.
-Nem heverted ki a Hiloban történteket?
-Nem. Sohase bocsátottam meg magamnak, hogy miattam halt meg. Ezért is utaztam ide. Összevesztem Rosalieval, és jobbnak láttam távol lenni egy ideig a családtól.
-Rosalieval sohasem volt nehéz összeveszni. De miért nem bocsátottál meg még magadnak? Nem a te hibád volt. El kell végre fogadnod, hogy annak a fiúnak ez volt a végzete.
-Tudom, de nem tudom elfelejteni.
-Nem is kell. Sohasem felejted el azokat akiket szívből szerettél.
-A többiek azt akarták, hogy menjek emberek közé, legyek normális és barátkozzak. De én erre nem vagyok képes. Nem akarok még egy embert elveszíteni, azért mert ilyennek születtem.
-Nem választhatod meg azt aminek születsz. És ezt te is nagyon jól tudod. A halálesetek pedig nem törvényszerűek, csak a szörnyű véletlen összjátéka. Nem fog még egyszer bekövetkezni, ha tanulsz a hibáidból.
-Tudom, és én tanultam. Ezért nem barátkozom egy emberrel sem.
-Akkor velem sem kellene.
-Te egészen más vagy.
-Miért? Én is ember vagyok, és a barátod. Mégsem törvényszerű a halálom, bár előbb-utóbb bekövetkezik. De ahhoz neked semmi közöd sem lesz.
-Hülyeségeket beszélsz. Még legalább ugyan ennyit fogsz megélni. –próbáltam viccelni.
-Már ennyi is épp elég volt.
-Nagyapa későre jár, ideje vacsoráznod. –jött hátra az idegen hölgy.
-Evelin ő itt Nessie Cullen. Nessie ő itt Evelin Hopkins, a legidősebb unokám.
-Örvendek a szerencsének.
-Úgy szintén.
-Megkérdezhetem honnan ismered nagyapát?
-Régen, itt éltek a nagyszülei. Játszottam vele kiskorában.
-Tényleg?
-Igen. Hát én jobb, ha megyek.
-Miért nem maradsz itt vacsorára?
-Köszönöm, Seth bácsi a meghívást, de ezt most visszautasítom. Még van egy kis elintéznivalóm.
-Rendben. Örülök, hogy meglátogattál.
-Én örülök, hogy láthattam. Viszlát! Szia! –mondtam majd elsétáltam a kocsihoz és elhajtottam.
40. fejezet
Következő utam a temetőbe vezetett. Vittem egy-egy szál virágot a falkatagok sírjára. Jacobé is tettem és beszéltem hozzá. Azután elmentem Forksba és meglátogattam nagyapa sírját. Annyira hiányzi. Miután letudtam ezt a nem kellemes programot kimentem a repülőtérre és felszálltam a legközelebbi gépre ami Hilo felé ment. Az út folyamán gondolkodtam a Sethhel folytatott beszélgetésről. És rájöttem, hogy igaza van. Lekell zárnom a múltat, és meg kell magamnak bocsátanom. Csak így lehetek újra normális. A repülőgép leszállása után béreltem egy kocsit, és Hiloba hajtottam. Nem jelentkeztem be hotelba, mert nem akartam 1 napnál tovább időzni a városban. Nem érdekelt más, csakhogy megtudjam, mi történt a régi barátaimmal. Első utam a Hiloi Középiskolába vezetett. Pár évvel ezelőtt jelentős felújítást végeztek az iskolán, így ha nem tudtam volna a címet, akkor rá sem ismertem volna az épületre. Bátortalanul hajtottam be a parkolóba. A parkoló és az udvar tele volt fiatalokkal, akik érdeklődve néztek rám. Én beálltam az egyetlen parkolóhelyre ami üres volt, majd megindultam az iroda feltételezett helye felé. Szerencsémre könnyen odataláltam, bár így is részem volt, pár néha már gusztustalan beszólásban.
-Jó napot kívánok! –köszöntem miután kopogtam és beléptem az ajtón. A bútorzat alig változott mintha csak megállt volna az idő.
-Jó napot! Miben segíthetek? –fordult felém segítőkészen egy idős hölgy.
-A nagymamám idejárt iskolába egy ideig és érdeklődni szeretnék, hogy nem tudna-e mondani valamit a régi osztálytársairól.
-Mikor járt ide a nagymamája?
-85-90 évvel ezelőtt. De csak egy évig.
-Meglátom mit tehetek. Hogy hívták?
-Renesmee Cullen. Ha ez segít, akkor tudok pár nevet, aki a barátja volt.
-Mondjad csak, hátha így gyorsabban megtalálom.
-Austin Jones, Rachelle Grene, Chris Montgomery. –mondtam ki az utolsó nevet fájdalmasan.
-Várjunk csak. Nem ő az a fiú, aki eltűnt, és sohasem került elő?
-Igen ő az. Nagymamám sokat mesélt róla.
-Ha tényleg azt az évfolyamot keresi, akkor szerencséje van, mert lehetnek itt unokák, akik tudhatnak ezt azt a nagyszüleikről.
-Az nagyszerű lenne. Mondana valakit akit tud nekem mesélni?
-Persze. De ha akarod megkérdezheted Mrs. Westet. Ő Austin Jones első házasságából született, és itt tanít biokémiát.
-Persze, nagyon örülnék, ha beszélhetnék vele. Nagymamám rengeteget beszélt róla és az akkori barátnőjéről.
-A 3-as épület Földszint 3 teremben találod. Épp az elsősöknek tart órát. Tudod merre van?
-Igen. Köszönöm a segítséget. Viszlát!
-Szia!
Alig 10 perc volt az órából, így csendesen várakoztam a terem előtt. Bentről hallottam a diákok csacsogását, és azt ahogy Mrs. West fegyelmezi őket. Valami sohasem változik. Tűnődtem, mert a mi időnkben sem volt ez máskép. Azután a diákok szivárogni kezdtek a teremből és többen is kíváncsian mértek végig. Biztosan azt hitték, hogy új diák vagyok. El tudom képzelni, hogy a suliújság riportere már találgatásokba bonyolódik. Amikor a terem szinte üres volt beléptem. Mondhatom eléggé meglepődtem, amikor megláttam a tanárnőt. Bőre caramell színű volt, haja fekete, arca pedig teljesen mint Austiné. Le sem tagadhatta volna a rokoni kapcsolatot az édesapjával.
-Jó napot kívánok!
-Szia! Segíthetek valamiben? –fordult felém érdeklődve.
-Remélem igen. Az édesapjáról, Austin Jonesról szeretnék érdeklődni.
-Az édesapámról?
-Igen. A nagymamám jó barátja volt a gimnáziumban. Szeretném tudni, hogy mi történt vele, miután nagymamám elköltözött.
-Hogy hívják a nagymamád?
-Nessie Cullen. Nem volt egy egész évet sem ebben a gimiben, de az apjával jó barátok voltak.
-Igen, tudom. Apám mesélt róla.
-Megkérdezhetem, hogy micsodát?
-Azt mondta, nagyon kedves és vicces lány volt. Neki köszönhette a gimis nagy szerelmét, Rachellet is. Mamád rögtön a szerelme, Chris eltűnése után elköltözött.
-Igen. A nagymamám is ezt mondta. Az édesapja, remek állást kapott Los Angelesben. Mamám mesélt róla, hogy Rachelle Grene és az ön édesapja jártak egymással.
-Igen. Nagy szerelem volt az övék.
-Ön a közös gyermekük? –kérdeztem bár tudtam, hogy ez lehetetlen.
-Nem, dehogy. Csak rengeteget hallottam erről a szerelemről. Sajnos azonban a távolság a szerelmük közé állt. Bár a problémák már akkor elkezdődtek, amikor apa legjobb barátjának nyomaveszett. Azután Rachelle elment, hogy táncos legyen. Apa, pedig ebben a kisvárosban maradt. Ezután ismerte meg anyámat, majd a következő 2 feleségét.
-Értem. És véletlenül nem tudja, hogy a többiekkel mi lett.
-Hát annyit tudok, hogy Rachelle elvégezte az iskolát, és pár évig táncolt is. Azonban egy szörnyű autóbaleset miatt soha többet nem táncolhatott. Ezután táncot oktatott. Rob és Ashley összeházasodtak, és született egy fiúk, aki itt tanul. Samről és Nickről, pedig semmit sem tudok. De megkérdezhetem, hogy miért érdeklődsz ennyit nagymamád gimis osztálytársai iránt?
-Igen, persze. Nagymamám 1,5 éve halt meg. Folyton a gimis bandáról mesélt és rettentően sajnálta, hogy a költözködés után nem tartotta velük a kapcsolatot. És a fiú, Chris Montgomery előkerült?
-Nem. Soha többé nem látták. Ne haragudj, de kezdődik a következő órám.
-Bocsánat, hogy feltartottam. Elnézést a kellemetlenségekért.
-Semmi baj. Hát akkor, viszlát.. ne haragudj, de hogy is hívnak?
-Nessie Cullen vagyok, a nagymamám után.
-Értem. Hát akkor viszlát Nessie.
-Viszontlátásra Mrs. West. Köszönöm a segítséget. –mondtam majd kiléptem az ajtón, és elmentem a parkolóba.
A reptérre vezető úton a helyi rádióadót hallgattam. Beszámoltak egy többszörösen büntetett férfi eltűnéséről, de fel se fogtam, amit hallottam. Az agyam az elmúlt 90 éven kattogott. Leginkább a Hiloban történteken. Mostanáig sajnáltam, hogy nem tudtam tőlük személyesen is elbúcsúzni. De ahogy ezen gondolkodtam minden a helyére került. Az a sorsom, hogy minden költözéssel elveszítsem az esetleges barátaimat. Ez az életemmel együtt jár. El kell fogadnom. Soha sem szabad visszanézni, mert ez az élet rendje. Mindig megismerünk embereket, akik mellékszereplői az életünknek pár évig. Azután eltűnnek mellőlünk, de helyette lesznek mások. Talán nekem ezért volt olyan nehéz az elmúlt 90 év. Mert Rachellék helyett sohasem szereztem új barátokat. Pedig nem ez lett volna a helyes. Eldöntöttem, hogy visszamegyek a családomhoz, és a nappali tagozaton az egyetemen szerzek magamnak új barátokat. Az elmélkedésemből a mobilom csörgése rázott fel.
-Szia Alice! Képzeld megyek haza!
-Szia Nessie! Holnap reggel Volterrába megyünk.
-Volterrába? De hát minek? –kérdeztem értetlenül.
-Volt egy homályos és érthetetlen látomásom. Volterrában voltunk, és épp időben érkeztünk ahhoz, hogy megmentsük egy vámpír életét, akit Aro meg akar ölni. De a vámpírt nem láttam tisztán. És tudod, hogy csak téged, vagyis a félvámpírokat nem látom.
-Tehát, azt mondod, hogy Nahuel vagy az egyik nővére veszélyben van?
-Igen. Ezért megbeszéltük a többiekkel, hogy Volterrába megyünk.
-Rendben. Hol találkozunk?
-Mondjuk a Róma?
-Rendben. Foglalok jegyet, azután egyeztetünk, vagyis mikor fogunk találkozni?
-18 órakor. Azután már megyünk is Volterrába.
-Értem. Hát akkor viszlát Rómában. Üdvözlöm a többieket. Puszi.
-Puszi, szia!
Azután leraktuk a telefont én, pedig megrendeltem a repülőjegyet.
Másnap a megbeszélt időpontban találkoztunk a családommal Rómában, ami ma kedvezve a családomnak, borús volt. A többiek már a terminál előtt vártak, így a köszönések és a szokásos „olyan jó, hogy végre visszajöttél. Úgy örülök neked!” beszélgetések után, már indultunk is Volterrába.
-Mit láttál pontosan? –kérdeztem Alicet a repülőn ülve.
-Nagyon zavaros volt az egész. Konkrétan nem láttam semmit sem. Csak annyi volt biztos, hogy Volterrában voltunk, és ekkor behoztak az őrök egy vámpírt, akit nem láttam az arcát. De tudom, hogy ismerős volt valahonnan. De a legérdekesebb az volt, ami ezután történt.
-Hallgatlak! –vágtam közbe türelmetlenül.
-Megállítottuk Arot, a vámpír meggyilkolása előtt, aki Bellára támadt. És ennyi. A többiek azt mondták, hogy ne menjünk oda, ha a vámpír Bellára támad, de én közöltem, hogy az ottlétünk nem kérdéses, már kőbe van vésve.
-Értem. És azóta láttál valamit?
-Nem semmit. Annyira félek, hogy valami fontosat nem láttam.
-Nyugi Alice. Nem lesz semmi baj.
-Remélem.
Az út többi részében még mindenkinek ”elmeséltem”, hogy mi a helyzet La Pushban. Ez úgy történt, hogy mindenkinek megmutattam az emlékeim. Mindenki le volt nyűgőzve, hogy Jake milyen aranyos volt, a neveket illetően. Anya még egy könnycseppet is elmorzsolt volna, ha képes lett volna erre fizikailag. A kocsikázás zavartalanul zajlott le, így alkonyatra meg is érkeztünk a Volturi főhadiszállására.
Épp egy kivégzés közepébe toppantunk be.
-Jó napot kívánok! A kivégzésre jöttek? –üdvözölt minket egy 30-as éveiben járó egyhén napbarnitott bőrű nő.
-Jó napot! Miféle kivégzés? –kérdeztük egyből.
-Tudják, egy fajtájukbeli rossz útra tért.
-Mégis hogy? –kérdezett rá Emmett minden kertelés nélkül
-Mutatkozott Volterrában fényes nappal. Vagyis inkább úgy fogalmaznák, hogy nem kellőképp rejtette el a bőrét a napfény elől, így feltűnést keltett az utcákon. De avval mentegetőzik, hogy ő nem tudott erről, mivel eddig csak Canadában, és az USA-ban élt.
Bár ahogy én néztem, tényleg nagyon fura volt, mert hogy is mondjam, kevésbé volt fehér mint az ön fajtájuk.
Mindenki értetlenül nézett a nőre.
-Mikor kezdődik a kivégzés? –kérdeztem rá. Ha tényleg megmentjük ezt a fura szerzetet, akkor nem ártana sietnünk.
-Bármelyik pillanatban, talán már végeztek is. –válaszolt közönyös hangon.
-A nagyteremben vannak? –kérdezte meg Carlisle.
-Igen. Minden kivégzés ott történik.
Azután szó nélkül suhantunk el a nagyterem felé.
Pont időben toppantunk be.
2010. június 9., szerda
DUPLA FEJEZET: 37.-38. FEJEZET
37.fejezet
A több órás repülőút maga volt a pokol. A tehetetlenség érzése szinte elviselhetetlen volt. S nagyon úgy tűnt, hogy ezt Emmett is így érzi. Próbáltunk úgy viselkedni mintha semmi bajunk se lenne, de az idő múlásával ez egyre nehezebben ment. Az első órákban még filmeket néztük a többi utassal, majd elfogyasztottuk az ebédet. Emmett részét is kénytelen voltam én megenni, bár a gyomrom apró ponttá zsugorodott a hasamban, a sok stressztől és idegeskedéstől.
A több órás repülőút maga volt a pokol. A tehetetlenség érzése szinte elviselhetetlen volt. S nagyon úgy tűnt, hogy ezt Emmett is így érzi. Próbáltunk úgy viselkedni mintha semmi bajunk se lenne, de az idő múlásával ez egyre nehezebben ment. Az első órákban még filmeket néztük a többi utassal, majd elfogyasztottuk az ebédet. Emmett részét is kénytelen voltam én megenni, bár a gyomrom apró ponttá zsugorodott a hasamban, a sok stressztől és idegeskedéstől.
Egymással szinte egy szót sem beszéltünk. Mivel a középső sorban ültünk csak az előttem lévő szék támláját bámultam. Azt hittem megőrűlök. Közben persze óhatatlanul is eszembe jutottak Carlisle szavai, és előtörtek belőlem az emlékek. A milliónyi emlék ami Alice-hez kötött. A vásárlások, a játékok, a beszélgetések, a rengeteg nevetés amit Alice-szel éltem át. Nem akartam elveszíteni ezeket az élményeket. Azután mint egy vészcsengő szólalt meg bennem, hogy anyának is nagyon rossz az állapota. Mi lesz, ha ő is meghal mielőtt odaérnénk Volterrába? Nem azt nem viselném el. Nem veszíthetek el két családtagom is pár nap alatt. Megmentem szeretett anyám és megmentem Alicet is. Ennek így kell lenni.
A leszállás bejelentésekor egy mély sóhaj hagyta el a számat és Emmettét is. Ahogy leszálltunk a repülőről már azonnal mentünk is a kijárat felé, mivel csak annyi táskánk volt, hogy kézipoggyászként vihettük őket. A kijárat előtt egy továbbfejlesztett, csúcsmodern Lamborgini várt minket. A szélvédőn Cullen felirattal. Emmett már ült is volna be a vezető oldali ülésbe, amikor megfogtam a kezét.
-Nem Emmett. Én vezetek. A te lábaid nem férnek oda a pedálokhoz. -Lenézett a pedálokra majd megadóan bólintott.
-Rendben, de siessünk.
Szerencsémre nem rég kaptam meg a jogosítványom, így szabályosan vezettem az autót. A városban sajnos csak annyira tudtam gyorsan menni amennyire a forgalom engedte. Szóval szinte sehogy. Bár cikáztam az autók között, és állandóan dudáltam, hogy engedjenek el, így is több mint fél óra volt a városból kivezető út. Éppen elhagytuk a várostáblát, amikor vészjóslóan megcsörrent Emmett telefonja.
-Szia Esme! Most hagytuk el Rómát. Két óra múlva ott vagyunk. –mondta Emmett
-Sziasztok! Kérlek siessetek amilyen gyorsan csak tudtok. Alice beszélni akar veletek. –zokogta Esme a telefonba.
Azután meghallottuk amint Alice halkan és szaggatottan megkéri Esmét.
-Esme… ide adnád a telefont, kér… kérlek. El.. elakarok búcsúzni… tőlük.
Ekkor már az autópályán jártunk. 300km/h sebességgel száguldottunk, ahogy benedvesedett a szemem, és elkezdtek potyogni a könnyeim. A szívem, pedig alig érzékelhetően, de kezdett darabokra esni.
-Sziasztok! Mi.. van veletek? –kérdezte rekedt, élettelen hangon.
-Épp most hagytuk el Rómát. Két óra és ott vagyunk. Képzeld viszünk neked ajándékot is. –mondtam erőt erőltetve a hangomba.
-Az jó… kár, hogy nem.. látom.
-Dehogy nem.
-Nessie, Emmett. El akarok tőletek… búcsúzni. Nem bírom tovább.
-Alice ne mondj ilyet. Nem adhatod fel! Itt vagyunk alig 2 órányira tőled. Nem halhatsz meg!Értesz engem? Ki kell tartanod! Elmentem az álmod miatt egészen az esőerdőig, és megtaláltam az ellenszert. Nem hagyom, hogy most add fel, amikor nálam van a gyógyszer.
-Sajnálom Nessie, de… már túl gyenge vagyok… De tudnod kell, hogy… mindig is szeretni foglak… és téged is bátyókám.
-Én is szeretlek téged Alice, és pont ezért nem adhatod fel. Tudod mit? Ha meg akarsz halni meghalhatsz, de csak ha én is ott vagyok! Megértetted? Nehogy fel merd adni, amíg nem vagyok ott. Ez parancs.
-Értettem parancsnok asszony. Ki.. tartok amíg.. tudok.
-Megbeszéltük. Csak áld a szavad, kérlek!
-Itt találkozunk. Nem fogok elszaladni. –mondta kis mosollyal a hangjában Alice.
-Oké! Szia Alice! Szeretlek!
-Én is titeket!
Azután leraktuk a telefont és tovább nyomtam a gázpedált.
Másfél óra múlva megláttuk a dombokon elterülő Volterrát, amelyet vészjóslóan vettek körbe a sötét esőfelhők.
Az autóból kitelő maximális sebességgel hajtottam végig és reménykedtem, hogy Alice betartja a szavát.
-Nessie, lehet egy kérdésem? –fordult felém Emmett.
-Ne kímélj! –mondtam, de nem néztem felé. Csak az útra és az egyre fogyó időre koncentráltam.
-Hogy fogjuk beadni Alicenek az ellenszert? Van bármiféle ötleted, mert én tanácstalan vagyok? –én pedig akaratlanul is belenéztem nagy kérdő szemeibe.
-Fogalmam sincs. De azt hiszem Kristen soha nem is akarta használni az ellenszert. Úgy volt vele, hogyha egyszer az egyik vámpírja rátámad és megöli, akkor végre Peterrel lehet újra. Nem akart megmenekülni. Felkészült már a halálra.
-Szóval előre tudja, hogy majd az egyik vámpírja rátámad?
-Pontosan. Gyáva, hogy megölje magát, de ahhoz elég bátor, hogyha kell úgy haljon meg, mint a szerelme. Érted már?
-Azt hiszem. De ez még nem vitt előrébb mindket a megoldáshoz.
-De igen.
-Mégis hogyan?
-Kristen tudta, hogy nem fogja sohasem használni az ellenszert. De gondolj bele, egy vírus kutató volt, akinek fő feladata az volt, hogy ellenszereket kísérletezzen ki. Ha már sikerült neki egy új vírust gyártani, akkor miért ne próbálhatta volna meg az ellenszerét is kikísérletezni. És valahogy működnie kellett, ha tudta, hogy ez az ellenszer.
-Tehát azt mondod, hogy már mentett meg vámpírt.
-Pontosan. És azt is sejtem, hogy hogyan.
-Hallgatlak.
Ekkor már beértünk a városba és lejjebb kellett vennem a lábam a gázpedálról.
-A megoldás kézenfekvő. Nem változtatott át minden rabot. Néhányat meghagyott az ellenszer kikísérletezése céljából. Minden kísérlet ugyan úgy zajlott. Megfogta az egyik embert, a vérébe jutatta az ellenszert, majd ráküldte az egyik mérgezett vámpírt. A rab meghalt, a vámpír pedig meggyógyult vagy meghalt.
-Ez a nő tuti, hogy becsavarodott. –reagált Emmett az eszmefutatás végén.
-Az lehet, de hálásak lehetünk neki, hogy elkészítette az ellenszert is. Most, pedig menjünk és mentsük meg a családunkat. –mondtam és lefékeztem, mert beértünk az irodaüzlet elé. Az ajtóban már Oliver várt minket.
-Végre megjöttetek. –mondta, majd siettünk is befelé a királyi székhelyre.
-Siettünk ahogy tudtunk! –mondtam egyszerre Emmettel.
A másodpercek végtelen hosszúnak tűntek amíg a gyengélkedőbe mentünk. Útközben senkivel sem találkoztunk. Gondolom mindenki külön szobában volt, hogy ne tudják megfertőzni egymást. Ahogy közeledtünk a cél felé a falon megláttam egy hatalmas repedést ami végigfutott az egész falon. Kérdően pillantottam Oliverre.
-Benjamin, az egyik súlyos beteg csinálta, amikor idekerült. Mondhatni kisebb földrengés volt, olyan 4,4-es nagyságú.
Emmettel egymásra néztünk. Benjamint ismertük, hiszen ő is segített a családunknak, amikor engem védtek meg a Volturitól.
-Ugye nem halt meg? –kérdeztem
-Még nem. De rossz az állapota, akárcsak Alicenek.
Ekkor bekanyarodtunk a gyengélkedőbe.
A szemem lassan fogadta be a szobát. A fal mellett végig vámpírok feküdtek a legújabb kórházi ágyakban. Mindenki megtalálható volt itt. A testőrség tagjai, idegenek, és régi ismerősök egyaránt feküdtek az ágyakon. Középpen egy külön kissé zártabb részen, pedig a Volturi fejei feküdtek, Aro és Marcus. Mellettük, pedig Alice és anya feküdt egy-egy ágyon. Volt még ott egy ágy, de az érintetlen volt. Gondolom Jasperé lehetett aki szintén elég rosszul nézett ki. A családom ezen ágyak körül csoportosult. Főleg, persze a családtagjaink körül. Anyám ült az ágyában és Alicet figyelte, míg apa védelmezően tartotta a karjaiban. Látszott, hogy anya már olyan gyenge, hogy apa karjai nélkül nem lenne képes ülve lenni. Alice szinte halottan feküdt az ágyban, ahogy Jasper a karját fogta és simogatta homlokát. Carlisle vizsgálta Alice életjeleit, miközben Esme Rosalieba kapaszkodott érzelmi támasztékért. A szobában lévő többi vámpír, pedig egytől egyig a családomat figyelte különböző arccokkal. Nem messze családomtól megláttam Benjamint is. Olivernek igaza volt. Tényleg nagyon rosszul volt. Egy valaki azonban hiányzott a szobából, mégpedig Jane. Nem tudtam, hol lehet, de nem is érdekelt. Csak egy valami járt az agyamban. Meg kell menteni a családom.
-Sziasztok! Végre ideértetek! –mondta mindenki kórusba.
-Sziasztok! Carlisle adnál egy injekciós tűt! –mondtam és mindenki tudta, hogyha ideértem, akkor nem tétlenkedek.
-Persze. Mit csináljak? –kérdezte Carlisle, és én egyhén elmosolyodtam. Amióta élek egyszer sem hallottam, hogy Carlisle ez akárkitől is megkérdezte volna. De valószínűleg születésem előtt sem mondta ezt, ítéltem abból, hogy Emmett is ugyanígy tett mellettem.
-Csak add ide a tűt, és menj hátrébb. Ha lehet senki se legyen a közelemben. –mondtam tárgyilagosan és beleszólást nem tűröen.
Amint megkaptam az eszközt, és mindenki távolabb ment, már ki is szívtam vele az ellenszert a fiolából. Majd elindultam vele Alice felé. Mindenki megnyugodott, hogy Alicenek beadom az ellenszert. De én nem ezt tettem. A következő pillanatban megálltam és beledőftem a tűt a karomba. Majd mire bárki is feleszmélhetett és megállíthatott volna befecskendeztem az ellenszert a vérembe. Felsziszentem a fájdalomtól, és attól hogy az ellenszer égetni kezdte végig az ereim falát, amint szétterjedt a keringésemben. Carlisle és apa is segítőkészen felém siettek, de leintettem őket, hogy jól vagyok.
-Menjetek el Alice és anya közeléből! –adtam ki a parancsot. Legnagyobb megdöbbenésemre senki sem ellenkezett. Sejtettem, hogy még nem tudják mit akarok tenni. Odamentem Alicehez, és közelebb húztam az ágyát az anyáéhoz.
-Megvártalak. –suttogta Alice amint meglátott.
-Köszi. Jó, hogy látlak.
-Kicsikém! –szólalt meg anya is.
-Szia anya! Kérhetek tőletek egy szívességet?
-Persze. –mondták egyszerre.
-Meg kell igérnetek, hogy teljesítitek. –közöltem velük.
-Rendben.
-Megígérem. –mondták mindketten.
-Harapjatok meg! –mondtam és hangomból mindenki tudta, hogy komolyan gondolom.
-Nem! –mondta mindenki egyszerre.
-De igen, ez az egyetlen esélyünk. Kérlek!
-Nessie, mi lesz, ha nem tudnak leállni. Mi lesz, ha mindenki rádtámad? –kérdezte Jasper.
-Akkor azzal a tudattal halok meg, hogy megmentettem a családom. Gyerünk, megígértétek! –néztem le Alicere és anyára.
Alice bólintott egyet, majd egy halk „Köszönöm!” után beleharapott a csuklómba. Anya ránézett, majd ő is megharapta a másik csuklóm. Én pedig felsíkitottam. Alice és anya, pedig mohón faltak a véremből. Éreztem, ahogy hirtelen elgyengülök. A következő pillanatban többen is felém törtek, ahogy megérezték vérem illatát a levegőben. Családom azonban ekkor már körbeállt mindket és kíméletlenül vágott minden közeledőt a falhoz. Carlisle, pedig lehúzta először Alicet, majd anyát rólam.
-Nessie mit csinálsz? –kérdezte Carlisle rosszalóan.
-Megmentem az életüket. Vigyél oda Benjaminhoz! –mondtam és rátámaszkodtam Carlislera.
Carlisle szó nélkül odavitt a fekvő Benjaminhoz, aki nem akart rámtámadni így nem vett levegőt, mióta Alicék megharaptak. Testőrként odaállt mellénk Emmett és Rosalie. Senki sem vett levegőt a családomból, így Rosaliék sem támadtak rám. Amint odaértünk bólintottam Benjaminnak és egyik csuklóm a szájára raktam. A másikat mindeközben már Carlisle gyors és ügyes mozdulattal bekötötte. Benjamin is falta a vérem, de Carlisle neki sem adott túl sokat. Mire végeztünk vele már mindenki lecsendesült, mivel családom mindenkit kiterelt a szobából, aki felénk támadt. Odamentünk Aróékhoz és ők is vettek a véremből. Úgy éreztem magam, mintha egy nagyobb méretű véradáson lennék.
-Túl sok vért vesztettél. Abba kell hagynunk. –mondta Carlisle miután Emmett segítségével lefejtették a csuklómról Arót.
-Csak még egy kicsit. –mondtam és fejemmel Jasper felé böktem aki legyengülve ült az eszméletlen Alice mellett. Ekkor vettem észre, hogy mindenki aki kapott a véremből eszméletlen.
-Rendben. De csak egy keveset.
-Jasper. –szóltam hozzá.
Éhes szemekkel nézett rám.
-Köszönöm, Nessie. Örökké hálás leszek neked amiért megmentetted Alicet.
-Igyál egy keveset. Rosszul vagy.
-Nem, nekem most Alice mellett van a helyem.
-Kérlek, Alice örülni fog, hogy mire felébred már te is jól leszel.
-Rendben. –mondta majd száját a csuklómra rakta és elkezdte szívni a vérem. Én, pedig a következő pillanatban ájultan estem össze.
38. fejezet
Az elkövetkező pár napot kissé egybefüggően és kábultan éltem meg. A túlzott vérveszteség miatt ágyhoz voltam kötözve, és vöröst húst ettem reggeltől estig, hogy serkentsük a vértemelésemet. Mindeközben persze vért vett tőlem egyszer még Carlisle, és immár mint készítményt használta fel azt. Ugyanis valami bonyolult folyamat végére a vérem megsokszorozodott, úgy hogy mindeközben megtartotta magában az ellenszert. Magyarul nem kellett többet senkinek sem vért adnom, hogy megmentsem az életét. A napok alatt rájöttem, hogy hogyan lehetett volna megkímélni magam az esetleges kellemetlenségektől. A fiolát be kell volna fecskendezni egy nagy testű állatba, akiből utána a beteg vámpírok szabadon lakmározhattak volna. Na igen a probléma csak az lett volna, hogy elég bonyolult pár perc alatt keríteni egy hatalmas medvét. De így is megoldottam, bár sokkal fájdalmasabban és veszélyesebben. Arról a tényről, pedig nem is feledkezem meg, hogy így több tucat vámpír kívánja majd az ínycsiklandózó vérem. Na de mindegy is. A lényeg az, hogy megmentettem a családom. Mint később megtudtam, az összes beteg fél nap alatt teljesen kigyógyult. Bár tény, hogy sokan szenvedtek lelki sérüléseket, a tudattól, hogy mégsem olyan sebezhetetlenek és halhatatlanok mint gondolták. Sokan kívánták Kristen vérét bosszú céljából, de Emmett kitalálta, hogy még a megtalálása előtt megölte az egyik vámpírja, a fiola épsége, pedig a puszta szerencse műve. Így megmentettük Kristent. Persze felmerül a kérdés, hogy Aro kideríthette volna az igazat, de gondosan ügyeltünk arra, hogy se engem, se Emmettet, de még apát sem érinthette meg. A Volterrában töltött napokhoz még hozzátartozik, hogy családom és jó pár vámpír legnagyobb sajnálatára Jane belehalt a vírusba. Bár halála előtt még alaposan megkínzott mindenkit aki a közelben volt, mivel teljesen becsavarodott. Aro, pedig legnagyobb bánatára véget vetett Jane életének. Ugyanis már ő sem bírta tovább Jane képességét. A halálos ítéletet, pedig maga Félix vitte véghez. Talán csak 2 vámpír volt akit lesújtott Jane halála. Az egyik az ikertestvére Alec volt, aki közölte a családdal felépülése után, hogy nem tud tovább Volterrában maradni. A másik, pedig Aro volt, akinek kis ’védence’ volt Jane. Fájdalommal vette tudomásul, hogy másik remek testőrét is elveszítette Alec személyében.
A Volterrában létünk alkalmával, pedig sajnálatos módon egy kivégzést is végignéztünk. Ugyanis apa immár teljesen egészségesen meghallotta Audrey egyik gondolatfoszlányát. Evvel nem is lett volna baj, hogyha Audrey nem a Volturi család elpusztítására gondolt volna. Edward ezen gondolatfoszlányt megosztotta Carlislejal is, aki azonban búcsúzásunk előtt kezet rázott Aroval. Aro pedig meglátta a beszélgetést, amit Carlisle és Edward folytatott. Így rájött Audrey meghiúsult tervére. Audrey pedig az életével fizetett ezért a kútba esett ötletért.
A Volturi és Aro, pedig meg nem hazudtolva önmagát a búcsúzáskor is tartogatott meglepetést számunkra.
-Drága Cullenek, ifjú barátaim! Maradjatok még és élvezzétek tovább családunk vendégszeretetét! –kezdte Aro mézes-mázosan.
-Nem köszönjük! Szeretnénk már visszatérni az eddigi nyugodt életünkbe. –válaszolta Carlisle.
-Persze megértem. A Volturi család és a többi vámpír nevében köszönöm a segítségeteket. Nélkületek biztosan sokkal nehezebb lett volna megoldani a vírussal kapcsolatos problémát. Renesmee, Emmett nektek külön köszönjük a segítséget.
-Nagyon szívesen. Ez csak természetes volt családtagjaink és a mi fajtánk megmentése érdekében. –válaszoltam én is kellő ünnepélyességgel hangomban.
-Valamint köszönjük, hogy megakadályoztatok egy kellemetlen incidenst. –mondta Marcus Audrey tervére utalva.
-Ha bármikor szükségetek lenne a Volturi szolgálataira csak szóljatok és mi megyünk. Hálásak vagyunk a családotoknak és az adósotok vagyunk. –mondta Caius legnagyobb meglepődésünkre.
-Persze. Köszönjük Caius és nektek is. –mondta apa és Aroék felé bólintott.
-Most pedig indulnunk kell. Dugó lesz késő délután az autópályán és még ezelőtt szeretnénk Rómába érni. Nehogy lekéssük a gépet. –közölte Alice mosolyogva.
-Értem. Alice az ajánlatom örök érvényű. –mondta Aro Alicere mosolyogva amitől nekem a szőr is felállt a hátamon. –És persze, mindegyikőtökre vonatkozik. Ha megunnátok az állatok vérét és inkább beállnátok a testőrségbe, tárt karokkal várunk titeket.
-Köszönjük Aro a kedvességedet, de nem élünk a lehetőséggel. –vette át a szót Jasper.
-Egyenlőre. De egy ilyen tapasztalt és képzett harcosra mint te vagy Jasper mindig szükség van a Volturiban.
-Most pedig menjünk. –közölte anya.
-Ég veletek drága barátaim! –búcsúzott el Aro.
Majd mi is elmondtunk egy „Ég veleteket!” és távoztunk a gondosan elrejtett vámpírpalotából.
A hazafelé vezető út hosszú volt és fáradalmas, de nagy örömmel töltött el a tudat mindenkit, hogy végre újra együtt van a családunk, és mindenki egészséges.
A hazafelé vezető út hosszú volt és fáradalmas, de nagy örömmel töltött el a tudat mindenkit, hogy végre újra együtt van a családunk, és mindenki egészséges.
Amikor már a reptérről kivezető úton voltunk jöttem rá, hogy valamit Volterrában felejtettem.
-A francba. –zsörtölődtem a hátsó ülésen, amikor a hátitáskámban kutattam.
-Mi az kicsim? –nézett hátra apa a visszapillantóban.
-Volterrában hagytam a telefonom. Ezt nem hiszem el.
-Ha nem baj, nem megyünk vissza érte. –mondta anya.
-Dehogy, csak annyira idegesít, hogy már megint elhagytam. Komolyan nekem nem való mobil. Vagy összetöröm, vagy elhagyom őket. –mondtam kissé dühösen, de mosolyogva.
-Kapsz egy másikat. És megint megadhatod a számod Chrisnek. –mondta apa vicsorogva.
-Ja igen. Teljesen ki fog röhögni, hogy már megint elhagytam azt a rohadt mobilt.
-Nagyon hiányzik már? –kérdezte Bella de a kérdése kijelentése is volt egyben.
-Hihetetlenül. Már 26 napja 14 órája és 42 perce nem láttam. –közöltem szomorúan és most tudatosult bennem, hogy hogy elrohant ez a közel 1 hónap. Utoljára akkor láttam, mikor elbúcsúzott tőlem a Rachellel való kiruccanásunk előtt. Tisztán fel tudom idézni a szavait, még azokat is amiket a suliban mondott nekem.
A szívem belefájdul amikor rájövök, hogy az ígért egy hét helyett csak most találkozunk egymással. Vajon szeret-e még? Lehet, hogy talált valaki mást helyettem, és már nem kell neki a „gyönyörű, okos és nagyon bolond” barátnője.
-Nessie ne bohóckodj! –szól rám apa. –Az a fiú beléd van esve, mint Micimackó a mézesbödömbe. Szerintem, ha még 2 hónapig nem látna téged is kitartana melletted. Amikor csak hallottam a gondolatait a suliban, folyton csak rád gondolt. És a fiúknak is csak rólad áradozott. Magam ölném meg, ha 1 hónap alatt elfelejtett volna téged. –mondta és kedvenc féloldalas mosolyomra húzódott a szája.
-Köszi, inkább ne. Elmehetek ma délután hozzá? Meg szeretném lepni. –nézte kérlelő tekintettel szüleimre.
-Persze. Mond meg neki, hogy üdvözlöm. –adott engedélyt drága anyám.
-Rendben átadom. Olyan jó, hogy végre újra látom. És Rachelléket is.
A Hiloig vezető út további részét zenehallgatással töltöttük el. Közben persze megbeszéltük, hogy kinek melyik szám tetszik vagy nem tetszik. Szóval lényegtelen csacsogással ütöttük el az időt. Egészen addig amíg le nem tértünk az autópályáról, a Hiloba vezető útra. Itt ugyanis egy fára kifüggesztve egy lapot láttunk meg. A szívem, pedig a következő percben darabokra tört. A lapon hatalmas betűmérettel a következő felirat állt:
LÁTTA EZT AZ EMBERT?
AMENYIBEN LÁTTA A KÉPEN LÁTHATÓ FIÚT
KÉREM ÉRTESÍTSE A LEGKÖZELEBBI RENDŐRKAPITÁNYSÁGOT!
A 19 ÉVES FIÚ 180 CENTI MAGAS, 80 KILÓS, IZMOS TESTFELÉPÍTÉSŰ. VILÁGOSBARNA RÖVID HAJA ÉS BARNA SZEME VAN.
ELTŰNÉSEKOR KÉK FARMERNADRÁGOT, FEHÉR POLÓT ÉS EGY FEKETE KABÁTOT VISELT.
Ez alatt, pedig egy fotó volt látható. Pontosan tudtam, hogy mikor, hol és milyen körülmények között készült, ugyanis ezt a képet én készítettem. Még pedig Chrisről!
Edward amint meglátta lefékezett.
-Ez meg micsoda? –kérdezte Bella
A következő pillanatban a többiek is lefékeztek mögöttünk.
-Mi történt? –kérdezte Carlisle ahogy kiszállt a kocsiból, ők nem látták még meg a képet.
-Chris eltűnt. –válaszolt Edward és a lapra mutatott.
-De hogyan? –kérdezte Alice.
A kérdése érthető volt, mert amíg beteg volt nem látott túl sok mindent a jövőből, főleg nem a Hiloval kapcsolatos dolgokból. Így ő sem tudott többet a történtekről mint mi, amikor ráfókuszált a jövőre, csak ennyit mondott.
-El kell mennünk innen. Bármi is történt Chrissel, szimatolni fognak rólunk.
-Nem, Alice. Tudnom kell mi történt vele. Meg kell találnunk. –támadtam egyből nővéremre.
-Nessie az előbb Chrisre fókuszáltam, nem a mi jövőnkre. De csak a költözést láttam.
-Hogy érted ezt? –kérdeztem értetlenül.
-Nessie, ha nem látom Christ az nem jelenthet mást… -habozott Alice
-meghalt. –fejeztem be a mondatot sírva.
-Annyira sajnálom! –ölelt meg. –De el kell mennünk. Nyomozni fognak utánunk.
-Sajnálom kicsim! –mondta anyáék és közben mindenki megölelt.
Amikor kellően megnyugodtam, és rájöttem, hogy nem tehetek semmit, mert már eldőlt, hogy elköltözünk megkérdeztem.
-Azonnal költözünk vagy visszamegyünk a házba?
Mindenki együtt érzően és döbbenten nézett rám.
-Visszamegyünk még. Vannak amiket el kell hoznunk a házból.
-Nessie jól vagy? –kérdezte Esme.
-Persze, csak kérlek most hagyjatok békén. Olyan zavaros most minden.
-Megértem. Akkor menjünk. –mondta Carlisle és mindenki visszaszállt a kocsikba, annyi különbséggel, hogy anya hátraült hozzám és pátyolgatott amíg bőgtem.
Az úton 100 m-ként volt kiragasztva egy lap, így rengeteget láttunk mire hazaértünk.
Szerencsénkre már esteledett, és a felhők nagy vihart ígértek éjszakára, így szinte senkivel sem találkoztunk a városban.
Amint hazaértünk mindenki megérezte Zafrina illatát, és Chrissét is. Mindenkiben összeállt a fájdalmas kép. Zafrina megölte Christ. Nem volt több nyomozni valónk miután az ebédlőasztalra kirakott papírból megtudtuk, hogy Zafrina megharapta egy vámpír, és nagyon rosszul érzi magát. Tehát már ő is halott lehet. Egy órával később már mindent összepakoltunk és nekiindultunk az ismeretlennek. Mindeközben én pár nyugodtabb pillanatomban hagytam egy hangposta üzenetet Rachelle mobilján.
„Szia Rachelle, Nessie vagyok! Elhagytam a telefonom, így Bella telefonjáról hívtalak. Csak közölni szeretném, hogy Carlisle kapott egy remek ajánlatot Los Angelesből, és így egyenesen odaköltöztünk. Sajnos nem tudtam hazamenni elbúcsúzni tőletek. Christ is hívtam, de nem vette fel, biztosan elfoglalt és nem vette észre. Nagyon sajnálom, hogy nem tudok személyesen is elbúcsúzni tőletek, de egyenesen odakellett mennünk. Ma este már egy költöztető csapat el is hozta a cuccainkat a házból, így már nem fogunk elmenni azokért sem. Nagyon hiányozni fogsz! Sok sikert Bostonhoz, és remélem valóra válnak az álmaid. Remélem sokáig együtt leszel még Austinnal. Külön üdvözlöm, és kérlek mondd meg a többieknek is, hogy nagyon hiányoznak. Kérlek vigasztaljátok Christ, és mond meg neki, hogy nagyon szeretem és örökké szeretni is fogom. Millió puszi. Jó legyél! Nessie voltam, szia!” –majd leraktam. Ismét sírtam, amit a telefonban is lehet majd hallani, de Rachelle ezt csak a búcsúzásnak okozta sírásnak fogja hinni. Főleg, hogy Chrisről is úgy beszéltem, mintha nem tudnám, hogy halott. Ez egy borzalmas és fájdalmas nap volt és a könnyeimet nyelve aludtam el a kocsiban, azon imádkozva, hogy ez csak egy rossz álom legyen. Legnagyobb fájdalmamra azonban a reggel semmi jót sem ígért.
„Mikor megszakad a szív...
Érezted már? Valaha, bármikor? Azt mondják, nem is tud fájni… ennél nagyobb hazugság nincs is a világon.
Kettétépi a tested, kiszakítja a lelked. Felborít mindent, amiben hittél, kirántja a lábad alól a talajt, és a szemedbe kacag…
Mint késszúrás, ezerszer egymás után merül a testedbe minden szó, és a szív sajog tőle, befelé vérzel.
De a test kínjával szemben itt nem tudsz elvérezni, nincs enyhülés, nem jön a fog vacogtató hideg, a megváltó elmúlás…
csak az üres kín marad, a bíborvörösen lüktető fájdalom, a vakító fehér bizonytalanság.
Ezerszer játszod vissza magadban az arcát, a szavait, elmerülsz a tekintete emlékében, már önnön kezeddel forgatod a kést magadban, hagyod, hogy fájjon.
Mert addig is itt van, addig is még érzed.
Nem akkor szakad meg a szív, amikor sebet kap, nem is akkor, amikor minden dobbanására a vér könnyekké változik a testedben.
Nem akkor, amikor álmodból zokogva ébredsz és nem is akkor, amikor az ébrenlét minden pillanata fáj.
Túléled az emlékek fojtogató áramát, ahogy feltódul az ezernyi pillanat.
Érzed a bőre illatát, nyelved hegyén a teste ízét, hallani véled sóhaját, mosolyát, nevetését, ahogy a neved súgja és a szíved még ezt is kiállja.
Az eső enyhet ad a perzselő gyötrelemre, álmatlanul fekszel az ágyadban, a plafont bámulod, és nem gondolsz semmire, mégis egyfolytában minden sejted rá emlékszik. De a szíved még mindig dobog, még mindig hiszel benne.
Akárhogy is, a szíved darabokra hullik, fémes zuhanással omlik össze a világ, mit Neki, Vele építettél.
A zene elhalkul, feneketlen csend zuhan rád a legnagyobb hangzavarban is, és kétségbeesetten keresed a fájdalmat, amitől addig szabadulni vágytál, és késve jössz rá, hogy a léte azt üzente, még van remény.
Azt hiszem, akkor szakad meg a szív, amikor már nem tud fájni. Amikor már nem tud megdobbanni, amikor már nem tud vérezni sem.
Amikor azt kívánod, bár lenne szenvedés minden nap, bár lenne kín minden emlék, bár tudna még fájni.”
2010. május 26., szerda
36. fejezet
-Mi van vele? –kérdeztem elfojtott hangon. A sírás már a torkomat kaparta.
-Alice, Alice… már haldoklik. Legjobb esetben is már csak 1 talán 2 napja van. Valószínűleg meghal mire visszaértek az ellenszerrel. Sajnálom kicsim! –mondta Edward egy szuszra.
Én pedig köszönés nélkül kinyomtam a telefont.
-Gyerünk! Minden perc számít. –mondtam Emmettnek azután olyan tempóban kezdtem el rohanni ahogy még sohasem.
4 óra megszakítatlan tempó után Emmett már úgy fogott le hátulról, hogy végre álljunk meg.
-Nessie állj meg! Nem kell, hogy addig fuss, amíg össze nem esel mint egy halott.
-De igen kell! Kell különben meghal. Felfogtad Emmett? Alice meg fog halni és nem tehetek ellene semmit. Itt a kezemben ez a fránya ellenszer, de nem tehetek Alicért semmit. Úgy fog meghalni, hogy el sem búcsúzhattam tőle! –mondtam hisztérikus hangon, majd kitört belőlem a szívet tépő zokogás.
-Csitt, Nessie! Csitt! Nyugodj meg! Oda fogunk érni időben és nem fog meghalni. Nyugodj meg! Mély levegő! Gyerünk Nessie meg kell nyugodnod! Nem adhatod fel! Nem adhatod fel ennyi küzdés és kitartás után. Kérlek! –mondta Emmett esdeklő hangon, és ha tudott volna sírni, most biztosan sírt volna.
Felnéztem rá kibőgött szemeimmel fél perccel később.
-Nyugodtabb vagy már? –kérdezte halkan
Válasz helyett csak bólintottam.
-Na gyere, pihenj egyet! –fogott meg, én pedig kirántottam kezemet a kezéből.
-Nem lehet pihennem! –mondtam neki élettelen hangon.
-Már pedig fogsz. Gyere, viszlek a hátamon! A hátizsákomat itt hagyhatjuk. Már szinte üres. Nem tűrök ellenvetést. Te pihensz a hátamon, én pedig futok veled.
-Rendben. –mondtam bár tudtam, hogy mindenféleképpen ez lett volna.
A következő pillanatban már suhantunk is a fák között. Nem tudom mikor aludhattam el, de márcsak arra ébredtem fel, hogy a terepjáró hátuljában rázkódom.
-Mennyit aludtam? –kérdeztem rekedt hangon.
-Nem eleget. –mondta Emmett miközben hátranyújtott egy kulacs hideg vizet.
-Köszi. –mondtam miután kiittam több mint a felét.
-Szivesen. Éhes vagy?
-Igen egy kicsit. –válaszoltam lesütött szemmel.
-Parancsolj egy kis keksz, és narancs. Bocsánat, de csak ez volt az itt maradt táskában.
Miután befaltam az egészet sokkal jobban éreztem magam.
-Most pedig, próbálj meg aludni!
-Rendben. –válaszoltam és lesütöttem a szemem. De az álom most nem tudta legyőzni zakatoló agyam.
Éjszaka volt már, ahogy padlógázzal hajtottunk az erdő szélén az egyre gyakrabban előforduló házak között.
-A városban is padlógázzal hajtasz majd? –kérdeztem jelezve, hogy fent vagyok.
-Hát reményeim szerint nem járok erre egy jó ideig. Így nem nagyon érdekel, ha kiszabnak rám egy adag bírságot. Nem mellesleg 1,5 óra múlva indul a gépünk és jó lenne elérni.
-Te foglaltál jegyet? –kérdeztem döbbenten.
-Hát persze. Már meg van a jegyünk az utolsó járatra Manaus-Brazíliaváros között, és kora reggeli járatra is Brazíliaváros-Róma között.
-Te egy isten vagy Emmett. –közöltem vele élettelenül, mégis kedvesen.
-Nem csak a terveim között szerepel, hogy a holnap estét már Rosalieval töltsem. És a makkegészséges családommal.
-Úgy legyen. –mondtam miközben előre másztam az anyós ülésre.
-Öngyilkos akarsz lenni! -mondta Emmett és lelépett a gázpedálról, aminek következtében majdnem az üveg túloldalán voltam.
-Dehogyis. De ha így fékezel sikerül. –mondtam elhelyezkedve miután kattant az övem.
-Ne csinálj ilyet! –mondta Emmett és ismét már tövig nyomta a pedált.
1 óra sem telt el, mikor a reptér előtti úton voltunk.
-Azt hiszem nem ártana átöltöznünk. –mondtam az utcai lámpa fényében végignézve rajtunk.
-Nyugi valahogy ezt is megoldom. Ruhád van?
-Igen, megvan még a farmerem és a felsőm amiben jöttem a repülőn.
-Oké, akkor gyerünk. –mondta Emmett majd behajtott a következő utcába, alig fél mérföldre a reptértől.
Szerencsénkre egy kis motelt találtunk az utcában.
-10 perced van. –közölte Emmett amint kikapta a recepciós bácsi kezéből a kulcsot és odadobta nekem.
A recepciós egy idős bácsika volt, a motel pedig sokkal idősebb volt a bácsitól. Szépen fejezem ki magam, ha azt mondom, hogy lerobbant volt. De volt benne meleg víz és most ez volt a legfontosabb. Kidobtam az gyűrött farmert és felsőt az ágyra valamint az egy szál fehérneműt amit a visszaútra tartogattam majd bementem velük a fürdőbe. 10 perc telt el, amikor tisztán, fésülten és tiszta fogakkal jelentem meg az ajtóban.
-Hoztam egy kis kaját. Egyél amíg fürdök. 3 perc és itt vagyok. –mondta Emmett és már el is tűnt az ajtó mögött.
-Oké.
Gyorsan felfaltam a szendvicset és az utolsó falat megrágása közben már meg is jelent Emmett az ajtóban.
-Hűha, tényleg gyors voltál. Menjünk.
Azután elhagytuk a szállodát és a gép indulása előtt 20 perccel már a reptéren is voltunk.
Az utaskísérő éppen csak felengedett minket a gépre, de fent voltunk és ez volt a lényeg.
Kissé megnyugodtam ahogy emelkedett felfelé a gépünk. Ám amikor már rendeződni látszott a vérnyomásom eszembe jutott, hogy mi lesz, ha mégis elkésünk. Bele se mertem gondolni. Meghalhat Alice és akár anya is. Hiszen apa azt mondta, hogy max. 3 napja van még anyának.
-Ne gondolj ilyen szörnyűségekre! –mondta Emmett és bátorítóan megszorította a karfát markoló kezem. Ekkor vettem észre, hogy lassan összenyomom a fadarabot. Már tisztán kivehető volt benne a kezem nyoma.
-Mi van ha későn érünk oda? –kérdeztem tőle halkan, mert rajtunk kívűl mindenki aludt az este 11 kor elinduló járaton.
-Erre még gondolnod sem szabad. De ha véletlenül későn érünk oda, ami kizárt dolog, mert a pontosság nagy erényünk, akkor is tudnod kell, hogy mi mindent megtettünk, és nem szabad magadat okolnod emiatt.
-Tudom, de annyira félek.
-Tudom, Nessie. De ki kell tartanod. Már nem sok van hátra.
A szavait, pedig a pilóta hangja erősítette meg, ahogyan bemondta, hogy készülődjünk a leszálláshoz. Tehát máris 3 órával közelebb vagyunk Volterrához.
A járat hajnal 2-kor szállt le, és a Brazíliaváros-Róma közti repülő 4óra 30perckor indul. Tehát volt még 2,5 óránk az indulásig.
-Elmegyek próbálok tartani egy gyors vadászatot. –mondta Emmett.
-De hogy fogsz kijutni az erdőbe? –kérdeztem.
-Sehogy, csak az egyik közeli marhatelepre megyek ki. Lecsapolok 1-2 állatot és jövök is. Nyugi megjárom!
-Rendben. A fémdetektoros kapu előtt várlak majd.
-Megdumáltuk. –azután kisétált a kijáraton.
-Gyerünk már Emmett már csak 25perc van az indulásig. Hol a fenében vagy már?
-Itt vagyok nyugi. –mondta és megfogta hátulról a vállam.
-Hú, rám hoztad az infarktust. Sikerült? –kérdeztem bár láttam az eredményt.
-Igen, de ezt se fogom többször megcsinálni. Annyira büdösek. –mondta
-Legközelebb fújd be őket parfümmel. –mondta viccelődve.
-Rosalie biztosan örülne, ha a méregdrága Armani parfümjét tehenekre fújnám el.
-Szerintem tudnál neki másikat venni.
-Az lehet, de ezt magyarázd el neki is.
Ekkor már elfoglaltuk a helyünket a repülőn. 5 perccel később már meg is kezdődött a több órás repülőutunk.
A felszállás után 1 órával, amikor már az utaskísérők lerótták kötelező köreiket, Emmettel közös megegyezés alapján Volterrába telefonáltunk. De most nem apát hívtuk, még nem is Rosaliet. A hívott fél nem más volt mint Carlisle.
-Szia Carlisle, én vagyok! –szóltam bele a telefonba, amikor Carlisle a második csengetésre felvette.
-Szia Nessie! Szia Emmett! –köszönt vissza Carlisle
-Szia Carlisle!
-Mi van Alice-szel? –tértem egyből a tárgyra.
-Nagyon rosszul van.
-Mennyire? –kérdezte Emmett, mert mindketten tudtuk, hogy Carlisle nem adott pontos választ.
-Jasper mellette van. Azt mondta nem érdekli, ha elkapja a vírust, az ő életének Alice nélkül úgysem lesz értelme.
-Ne hagyd, hogy bármi örültséget tegyen. –mondta Emmett
-Mennyi ideje van még kb. Alicenek? –kérdeztem visszatérve a tárgyra.
-Talán fél napja. Nem tudok rajta segíteni. Annyira sajnálom! –mondta Carlisle és zokogott volna, ha tudott volna.
-Semmi baj, Carlisle. Nem a te hibád. Csak annyit kérek tőled, hogy valahogy tartsd közöttünk amíg nem érünk oda. –nem tudtam kimondani azt hogy ’tarts életben’.
-Egy órája indult a repülőnk Brazíliavárosból. –közölte Emmett.
-Megpróbálom amit tudok, de nem hiszem, hogy olyan sokáig még képes leszek életben tartani.
-Csak próbáld meg, Carlisle. Kérlek! Könyörgök!
-Én lennék az egyik legboldogabb vámpír a világon, ha ideérnétek.
-Siettünk, ahogy csak tudunk. Carlisle, ha nem érnénk oda, kérlek telefonálj nekünk előtte. El akarunk búcsúzni tőle.
-Persze, ez csak természetes. Nessie tudnod kell még valamit.
-Mi az Carlisle?
-Bella állapota is rengeteget romlott mióta megtudta, hogy Alice ilyen rosszul van. Ráadásul már Edward is egyre rosszabbul van. Ő is elkapta.
A szörnyű híreket néma csend fogadta a mi oldalunkon.
-Nessie, meg fognak gyógyulni! Időben ideértek majd! –mondta Carlisle minden szavát nyomatékosítva.
-Ti nem kaptátok még el?
-Nem tudom. Rajtunk még nem mutatkozik. De sokkal nagyobb százalékkal fertőződnek meg a képességekkel rendelkező vámpírok. Valószínűleg Jasper is beteg már, csak még nem látszik rajta.
-Értem. Volterrában találkozunk.
-Várunk benneteket!
-Szia Carlisle!
-Sziasztok!
-Carlisle, tartsd életben őket! –mondtam majd leraktam a telefont.
-Alice, Alice… már haldoklik. Legjobb esetben is már csak 1 talán 2 napja van. Valószínűleg meghal mire visszaértek az ellenszerrel. Sajnálom kicsim! –mondta Edward egy szuszra.
Én pedig köszönés nélkül kinyomtam a telefont.
-Gyerünk! Minden perc számít. –mondtam Emmettnek azután olyan tempóban kezdtem el rohanni ahogy még sohasem.
4 óra megszakítatlan tempó után Emmett már úgy fogott le hátulról, hogy végre álljunk meg.
-Nessie állj meg! Nem kell, hogy addig fuss, amíg össze nem esel mint egy halott.
-De igen kell! Kell különben meghal. Felfogtad Emmett? Alice meg fog halni és nem tehetek ellene semmit. Itt a kezemben ez a fránya ellenszer, de nem tehetek Alicért semmit. Úgy fog meghalni, hogy el sem búcsúzhattam tőle! –mondtam hisztérikus hangon, majd kitört belőlem a szívet tépő zokogás.
-Csitt, Nessie! Csitt! Nyugodj meg! Oda fogunk érni időben és nem fog meghalni. Nyugodj meg! Mély levegő! Gyerünk Nessie meg kell nyugodnod! Nem adhatod fel! Nem adhatod fel ennyi küzdés és kitartás után. Kérlek! –mondta Emmett esdeklő hangon, és ha tudott volna sírni, most biztosan sírt volna.
Felnéztem rá kibőgött szemeimmel fél perccel később.
-Nyugodtabb vagy már? –kérdezte halkan
Válasz helyett csak bólintottam.
-Na gyere, pihenj egyet! –fogott meg, én pedig kirántottam kezemet a kezéből.
-Nem lehet pihennem! –mondtam neki élettelen hangon.
-Már pedig fogsz. Gyere, viszlek a hátamon! A hátizsákomat itt hagyhatjuk. Már szinte üres. Nem tűrök ellenvetést. Te pihensz a hátamon, én pedig futok veled.
-Rendben. –mondtam bár tudtam, hogy mindenféleképpen ez lett volna.
A következő pillanatban már suhantunk is a fák között. Nem tudom mikor aludhattam el, de márcsak arra ébredtem fel, hogy a terepjáró hátuljában rázkódom.
-Mennyit aludtam? –kérdeztem rekedt hangon.
-Nem eleget. –mondta Emmett miközben hátranyújtott egy kulacs hideg vizet.
-Köszi. –mondtam miután kiittam több mint a felét.
-Szivesen. Éhes vagy?
-Igen egy kicsit. –válaszoltam lesütött szemmel.
-Parancsolj egy kis keksz, és narancs. Bocsánat, de csak ez volt az itt maradt táskában.
Miután befaltam az egészet sokkal jobban éreztem magam.
-Most pedig, próbálj meg aludni!
-Rendben. –válaszoltam és lesütöttem a szemem. De az álom most nem tudta legyőzni zakatoló agyam.
Éjszaka volt már, ahogy padlógázzal hajtottunk az erdő szélén az egyre gyakrabban előforduló házak között.
-A városban is padlógázzal hajtasz majd? –kérdeztem jelezve, hogy fent vagyok.
-Hát reményeim szerint nem járok erre egy jó ideig. Így nem nagyon érdekel, ha kiszabnak rám egy adag bírságot. Nem mellesleg 1,5 óra múlva indul a gépünk és jó lenne elérni.
-Te foglaltál jegyet? –kérdeztem döbbenten.
-Hát persze. Már meg van a jegyünk az utolsó járatra Manaus-Brazíliaváros között, és kora reggeli járatra is Brazíliaváros-Róma között.
-Te egy isten vagy Emmett. –közöltem vele élettelenül, mégis kedvesen.
-Nem csak a terveim között szerepel, hogy a holnap estét már Rosalieval töltsem. És a makkegészséges családommal.
-Úgy legyen. –mondtam miközben előre másztam az anyós ülésre.
-Öngyilkos akarsz lenni! -mondta Emmett és lelépett a gázpedálról, aminek következtében majdnem az üveg túloldalán voltam.
-Dehogyis. De ha így fékezel sikerül. –mondtam elhelyezkedve miután kattant az övem.
-Ne csinálj ilyet! –mondta Emmett és ismét már tövig nyomta a pedált.
1 óra sem telt el, mikor a reptér előtti úton voltunk.
-Azt hiszem nem ártana átöltöznünk. –mondtam az utcai lámpa fényében végignézve rajtunk.
-Nyugi valahogy ezt is megoldom. Ruhád van?
-Igen, megvan még a farmerem és a felsőm amiben jöttem a repülőn.
-Oké, akkor gyerünk. –mondta Emmett majd behajtott a következő utcába, alig fél mérföldre a reptértől.
Szerencsénkre egy kis motelt találtunk az utcában.
-10 perced van. –közölte Emmett amint kikapta a recepciós bácsi kezéből a kulcsot és odadobta nekem.
A recepciós egy idős bácsika volt, a motel pedig sokkal idősebb volt a bácsitól. Szépen fejezem ki magam, ha azt mondom, hogy lerobbant volt. De volt benne meleg víz és most ez volt a legfontosabb. Kidobtam az gyűrött farmert és felsőt az ágyra valamint az egy szál fehérneműt amit a visszaútra tartogattam majd bementem velük a fürdőbe. 10 perc telt el, amikor tisztán, fésülten és tiszta fogakkal jelentem meg az ajtóban.
-Hoztam egy kis kaját. Egyél amíg fürdök. 3 perc és itt vagyok. –mondta Emmett és már el is tűnt az ajtó mögött.
-Oké.
Gyorsan felfaltam a szendvicset és az utolsó falat megrágása közben már meg is jelent Emmett az ajtóban.
-Hűha, tényleg gyors voltál. Menjünk.
Azután elhagytuk a szállodát és a gép indulása előtt 20 perccel már a reptéren is voltunk.
Az utaskísérő éppen csak felengedett minket a gépre, de fent voltunk és ez volt a lényeg.
Kissé megnyugodtam ahogy emelkedett felfelé a gépünk. Ám amikor már rendeződni látszott a vérnyomásom eszembe jutott, hogy mi lesz, ha mégis elkésünk. Bele se mertem gondolni. Meghalhat Alice és akár anya is. Hiszen apa azt mondta, hogy max. 3 napja van még anyának.
-Ne gondolj ilyen szörnyűségekre! –mondta Emmett és bátorítóan megszorította a karfát markoló kezem. Ekkor vettem észre, hogy lassan összenyomom a fadarabot. Már tisztán kivehető volt benne a kezem nyoma.
-Mi van ha későn érünk oda? –kérdeztem tőle halkan, mert rajtunk kívűl mindenki aludt az este 11 kor elinduló járaton.
-Erre még gondolnod sem szabad. De ha véletlenül későn érünk oda, ami kizárt dolog, mert a pontosság nagy erényünk, akkor is tudnod kell, hogy mi mindent megtettünk, és nem szabad magadat okolnod emiatt.
-Tudom, de annyira félek.
-Tudom, Nessie. De ki kell tartanod. Már nem sok van hátra.
A szavait, pedig a pilóta hangja erősítette meg, ahogyan bemondta, hogy készülődjünk a leszálláshoz. Tehát máris 3 órával közelebb vagyunk Volterrához.
A járat hajnal 2-kor szállt le, és a Brazíliaváros-Róma közti repülő 4óra 30perckor indul. Tehát volt még 2,5 óránk az indulásig.
-Elmegyek próbálok tartani egy gyors vadászatot. –mondta Emmett.
-De hogy fogsz kijutni az erdőbe? –kérdeztem.
-Sehogy, csak az egyik közeli marhatelepre megyek ki. Lecsapolok 1-2 állatot és jövök is. Nyugi megjárom!
-Rendben. A fémdetektoros kapu előtt várlak majd.
-Megdumáltuk. –azután kisétált a kijáraton.
-Gyerünk már Emmett már csak 25perc van az indulásig. Hol a fenében vagy már?
-Itt vagyok nyugi. –mondta és megfogta hátulról a vállam.
-Hú, rám hoztad az infarktust. Sikerült? –kérdeztem bár láttam az eredményt.
-Igen, de ezt se fogom többször megcsinálni. Annyira büdösek. –mondta
-Legközelebb fújd be őket parfümmel. –mondta viccelődve.
-Rosalie biztosan örülne, ha a méregdrága Armani parfümjét tehenekre fújnám el.
-Szerintem tudnál neki másikat venni.
-Az lehet, de ezt magyarázd el neki is.
Ekkor már elfoglaltuk a helyünket a repülőn. 5 perccel később már meg is kezdődött a több órás repülőutunk.
A felszállás után 1 órával, amikor már az utaskísérők lerótták kötelező köreiket, Emmettel közös megegyezés alapján Volterrába telefonáltunk. De most nem apát hívtuk, még nem is Rosaliet. A hívott fél nem más volt mint Carlisle.
-Szia Carlisle, én vagyok! –szóltam bele a telefonba, amikor Carlisle a második csengetésre felvette.
-Szia Nessie! Szia Emmett! –köszönt vissza Carlisle
-Szia Carlisle!
-Mi van Alice-szel? –tértem egyből a tárgyra.
-Nagyon rosszul van.
-Mennyire? –kérdezte Emmett, mert mindketten tudtuk, hogy Carlisle nem adott pontos választ.
-Jasper mellette van. Azt mondta nem érdekli, ha elkapja a vírust, az ő életének Alice nélkül úgysem lesz értelme.
-Ne hagyd, hogy bármi örültséget tegyen. –mondta Emmett
-Mennyi ideje van még kb. Alicenek? –kérdeztem visszatérve a tárgyra.
-Talán fél napja. Nem tudok rajta segíteni. Annyira sajnálom! –mondta Carlisle és zokogott volna, ha tudott volna.
-Semmi baj, Carlisle. Nem a te hibád. Csak annyit kérek tőled, hogy valahogy tartsd közöttünk amíg nem érünk oda. –nem tudtam kimondani azt hogy ’tarts életben’.
-Egy órája indult a repülőnk Brazíliavárosból. –közölte Emmett.
-Megpróbálom amit tudok, de nem hiszem, hogy olyan sokáig még képes leszek életben tartani.
-Csak próbáld meg, Carlisle. Kérlek! Könyörgök!
-Én lennék az egyik legboldogabb vámpír a világon, ha ideérnétek.
-Siettünk, ahogy csak tudunk. Carlisle, ha nem érnénk oda, kérlek telefonálj nekünk előtte. El akarunk búcsúzni tőle.
-Persze, ez csak természetes. Nessie tudnod kell még valamit.
-Mi az Carlisle?
-Bella állapota is rengeteget romlott mióta megtudta, hogy Alice ilyen rosszul van. Ráadásul már Edward is egyre rosszabbul van. Ő is elkapta.
A szörnyű híreket néma csend fogadta a mi oldalunkon.
-Nessie, meg fognak gyógyulni! Időben ideértek majd! –mondta Carlisle minden szavát nyomatékosítva.
-Ti nem kaptátok még el?
-Nem tudom. Rajtunk még nem mutatkozik. De sokkal nagyobb százalékkal fertőződnek meg a képességekkel rendelkező vámpírok. Valószínűleg Jasper is beteg már, csak még nem látszik rajta.
-Értem. Volterrában találkozunk.
-Várunk benneteket!
-Szia Carlisle!
-Sziasztok!
-Carlisle, tartsd életben őket! –mondtam majd leraktam a telefont.
2010. május 21., péntek
35. fejezet
-Austin, szerinted hagyjak neki üzenetet? –kérdezte Rachelle szerelme ölelésében.
-Nem tudom, kis balerinám. Ezt nem üzenetben kellene közölni vele.
-Tudom, de már kilencszer hívtam, de ki van kapcsolva.
-Hát, akkor tényleg jobb, ha üzenetet hagysz neki.
-Remélem nincs semmi baja Chrisnek és hamarosan előkerül.
-Én is nagyon remélem. eléggé ki volt, hogy nem találkozott Nessievel. Na meg persze nem is tudott vele beszélni. Már azt hitte, hogy Nessie talált egy másik fiút.
-De ugye mondtad neki, hogy ez képtelenség? Nessie sohase tenne ilyet vele.
-Tudom, mondtam is Chrisnek. Nagy nehezen, de el is hitte. Azt mondta, hogy egy ilyen csoda mint Nessie, hihetetlen, hogy pont őt szereti.
-Bolond. Csak rájuk kell nézni, amikor együtt vannak. Szinte ragyognak.
-Na igen, tényleg nagyon jól mutatnak együtt.
-Akárcsak ti. –szólt közbe Ashley.
-Óh, köszi. Én is ragyogok Rachelle mellett? –kérdezte Austin viccesen.
-Nem öregem, te nem ragyogsz. Egyenesen tündökölsz. Akár egy jól megtermett széndarab. –mondta Rob.
-Hahaha! Remélem annyit azért tanultál föcin, hogy a szénből lesz a gyémánt is.
-Na igen, több száz millió év alatt.
A banda, bár most két barátjuk sem volt velük, megmaradtak ugyanolyan viccesnek. Ugyanis, poénkodással vonták el egymás figyelmét, a tényről, hogy egyik barátjukat keresik. Nessie baráti köre ugyanazt az elvet vallotta mint Emmett. A jókedv, és a mosolygás feledteti az emberrel a legszörnyűbb dolgokat is.
10 perccel később egy újabb sikertelen hívás után Rachelle úgy döntött, hogy üzenetet hagy Nessienek:
-Szia Nessie! Merre vagy? Folyton hívlak, de sosem veszed fel. Történt valami? Ha rengeteg dolgod van, akkor majd beszélünk ha hazajössz. Na de nem is ezért hívlak. Ha megkapod az üzenetem azonnal hívj fel. Nagyon nagy gáz van, de majd ha elérhető vagy elmondom. Nem is. Inkább most mondom el, hátha tudsz róla valamit. Az van. na szóval, Chris eltűnt. Már 2 napja senki se látta. Nem hívott fel véletlenül vagy nem hagyott üzenetet? Rettentően aggódik mindenki érte, és ha veled van, vagy tudsz róla valamit, akkor feltétlenül hívj fel! Akkor mindenki megnyugodna. Az anyukája azt mondta, hogy biztos széttépte már valami vadállat. Az a lényeg, hogy szegény már totál ki van. Kereső csapatokat indítottak már, hogy felkutassák Christ. A suliból is akárki csatlakozhatott, az igazgató mindenkit elengedett. Tudod, hogy ő és Chris mamája együtt vannak. Szóval mi is a bandával keressük Christ. Ha bármit tudsz felőle hívjál. Puszi Rachelle voltam!
Jó iramú emberi futásban mentünk Emmettel amikor megszólalt.
-Hát tök zakant volt ez a csaj az fix. – ekkor már több kilométerre jártunk Kristentől.
-Szerintem nem. Számomra elég érthetően hangzik, hogy bosszút akart állni a férje gyilkosán.
-Na persze, hogy közben egy egész fajt pusztítson ki.
-Csak gondolj bele, hogyha te is ember lennél és egy vámpír megöli Rosaliet, te mit tettél volna?
-Hát nem tudom. De én nem vagyok ember.
-Az lehet, de emberként te is ugyanezt tetted volna. Avval a különbséggel, hogy neked nem lett volna módodban kikísérletezned egy vírust.
-Ez igaz, de akkor is ölt meg fajtánk belieket.
-De vajon ők nem érdemelték volna meg már a halált? Hiszen mennyi embert öltek már meg.
-Az lehet Nessie, de épp a két nővéremet is meg akarja ölni az a vírus. Akik egyetlen embernek sem ártottak még. És nem mellesleg az egyik a te anyukád. Szóval én nem értenék egyet a helyedben evvel az őrült nőszeméllyel.
-Persze tudom. Na mindegy. Viszed te a fiolát vagy vigyem én?
-Hát ha vigyázol rá maradhat nálad. Azaz őrült úgyis neked adta oda. Valószínűleg, ha én egyedül mentem volna oda, nem adta volna oda nekem.
-Szerintem inkább megöletett volna téged.
-Na igen, így is majdnem sikerült neki. Amúgy minden rendben a harapásoddal?
-Hű, hát nem tudom. Nem néztem már meg egy ideje. Nem akartam előtted nézegetni.
-De miért?
-Hát nem akartam, hogy kényelmetlenül érezd magad. Olyan furán viselkedtél a harc óta.
-Jaj, de butus vagy. Azt hitted, hogy azért vagyok olyan fura, mert rád akarok támadni?
-Hát, őszintén szólva. Igen. És tudtam, hogyha megtennéd vagy csak eszedbe jutna is a dolog, nagyon rosszul éreznéd magad utána.
-De nekem ez még csak az eszembe se jutott. Igaz még sohasem éreztem a véred illatát ilyen erősen. Ettől függetlenül már évek óta érzem és hozzászoktam. Szinte már immunis vagyok rá.
-Akkor miért voltál/vagy olyan furi?
-Hát mert mérhetetlen bűntudatom van veled kapcsolatban. Amiatt, hogy megharaptak.
-De ez már nem az első alkalom volt. –közöltem tényként.
-Tudom jól. De akkor nem volt ott, a te nagy és erős bácsikád, akinek az a feladata, hogy megvédje a csöpke unokahúgocskáját. Érted már?
-Igen. De azt is bele kell venned, hogy te azt mondtad, hogy vigyen el a közelből a csini kis segecském. És én nem ezt tettem. Inkább visszajöttem harcolni.
-Na igen. Még jó, hogy nem a csini kis segecskédnek esett baja. Most, pedig nyomás, mert az idő gyorsan fogy, és még Volterrába is kell érnünk.
-Ne is emlékeztess rá! Ha anya vagy Alice meg..
-Nem fognak meghalni. Erősek és tudják, hogy sikerrel jártunk.
-Ezt honnan veszed?
-Hát remélem, hogy a dilis húgocskám látta a jövőben.
-De nem hisznek a látomásaiban.
-Tényleg? Akkor elárulnád, hogy miért is vagyunk itt? Ha jól tudom, te totál véletlenül bíztál a látomásában, és sikerült megszereznünk az ellenszert.
Erre csak egy hatalmas mosollyal válaszoltam.
-Versenyzünk?
-Mi a nyeremény? –kérdezte Emmett
-Van ötleted?
-Igazából lenne egy. –mosolyodott el bácsikám, de csak annyira, hogy az összes foga kilátszódjék. Ha nem tudnám, hogy ártalmatlan, most tuti, hogy összepisiltem volna magam ijedtemben.
-Hallgatlak. De ahogy látom nem ígér túl sok jót.
-Hát. Aki nyer annak a másik egy hétig minden dilis kívánságát teljesíti.
-Nekem nem kell kutyus. Meg amúgy is te mindig minden hülyeséget teljesítesz anélkül, hogy bárki megkérne rá.
-Ez fájt. Most nagyon megbántottál.
-Bocsi, nem volt szándékos. –mosolyodtam el. –Ha én nyerek megígéred, hogy nem fogsz engem és Chris többé piszkálni. Egy epés megjegyzés sem hagyhatja el a szádat. Na áll az alku?
-Most komolyan elgondolkodnék, hogy visszalépjek, ha nem tudnám, hogy úgyis megverlek. De ezentúl kétszer annyi piszkálódás hagyja el majd a szám veletek kapcsolatban.
Nem tudom, hogy erre a megjegyzésre milyen fejet vághattam. Egy biztos: igen vicceset. Ugyanis Emmett egy mélyből jövő felszabadult nevetéssel válaszolt erre. Már egy jó ideje nem hallottam tőle ilyen jóleső nevetést. Ekkor rájöttem. Végre felszabadult. Végig ő tartotta bennem és a többiekben is a lelket. Csak azért tette, hogy nehogy összeroppanjunk a nagy teher alatt. Miközben ő is ugyanúgy izgult, és ugyanúgy féltette anyát és Alicet. Csak ő nem mutatta ki. Nem mutathatta ki. Mert tudta, hogyha nincsenek az ő viccei és poénjai akkor ez a család már romhalmaz lenne. Mindegyikőnk közül ő tartott ki a legtovább.
Ezután már én is egy felszabadult nevetés közben feleltem neki.
-Rendben. De úgyis megverlek! –majd amennyire csak tudtam begyorsítottam. Messze leelőzve evvel az utánam bámuló Emmettet.
A Cél, amiben ugyan nem egyeztünk meg, de a tisztásig tartott, ahol telefonáltunk Rosaliéknak.
Persze mondhatom, hogy fej-fej melletti küzdelemben, de Én nyertem. Legnagyobb örömömre, és Emmett legnagyobb bánatára. Főleg, hogy bevetettem a vámpír 50%-om. Így olyan gyorsan futottam mint egy vámpír. Emmett, pedig nem a leggyorsabb vámpír a családból. A leggyorsabb vámpír az én drága apukám, Edward volt. Aki már rettentően hiányzott, úgy mint a családom többi tagja. És mint Chris. Na meg a banda. Összesítve az eddigi ’normális’ életem minden apró momentumával. De tudtam, hogy hamarosan minden visszaáll a régi kerékvágásba, és akkor újra teljesen boldog lehetek.
Az emberi pasim mellett, én mint félvámpír. A félvámpír, akinek nagy szerepe volt abban, hogy a vámpír világ megmenekült. Kirobbanóan boldog voltam.
-Azta, nem hittem volna, hogy ilyen gyors vagy. –mondta Emmett.
-Én nem gondoltam, hogy te vagy ilyen lassú. Na felhívjuk az otthoniakat a jó hírrel?
-Hát persze!
-A tiedről hívjuk őket. Az enyém teljesen behalt. Túl sok nedvesség érte.
-Talán nem ártott volna szárazon tartanod. Komolyan te csak úgy falod a mobilokat. Ha hazaérünk veszek neked egy mobilokkal foglalkozó céget. Hogy elegendő legyen életed végéig.
-Köszi, rendes vagy. De inkább lemondok róla. Elég lesz, ha csak a nyereményemhez tartod magad. –feleltem mosolyogva.
-Tessék, itt a telefon. –mondta Emmett majd odadobta nekem a mobilját. Persze elkaptam. –Látom jó a reflexed.
-Na igen. –válaszoltam és már pötyögtem is be apa számát.
A harmadik csengetésre vette csak fel. Kezdtem nagyon izgulni emiatt. Nálunk megszokott, hogy mindenki már az első csengetésre felveszi a telefonját.
-Emmett? Van valami eredmény?
-Szia apa, Nessie vagyok! Megtaláltuk az ellenszert. Már el is indultunk visszafelé. Hogy vannak anyáék?
-Ez nagyon jó. –mondta apa, de hangjában hallatszott, hogy egyáltalán nem nyugodott meg.-Nessie el kell mondanom valamit.
-Mi történt apa?
-A súlyos esetek között van Benjamin is. Emlékszel rá?
-Hát persze, de ugye nem fog meghalni?
-Carlisle még bizakodik, de nem mondhatok semmi biztosat. Már csak pár napja lehet hátra.
-Értem. Remélem túléli. Csak addig kell kitartania amíg vissza nem érünk Emmettel. Már csak 1,5-2 nap. Apa, hogy vannak anyáék? –ismételtem meg a kérdést idegesen.
-A telefonhoz hívnád Emmettet kérlek. Nem szeretném kétszer elmondani.
-Persze, már itt van.
-Szia Edward!
-Szia Emmett!
-Szóval mi van a csajokkal?
-Bella elég jól viseli, bár már ő is előrehaladott állapotban van. Carlisle szerint még befolyással van a betegségre, hogy nem régóta vámpír. De még így is max. 3 napja van.
-És mi van Alice-szel? –kérdeztük egyszerre Emmettel.
-Sajnálom. Alice, Alice…
-Nem tudom, kis balerinám. Ezt nem üzenetben kellene közölni vele.
-Tudom, de már kilencszer hívtam, de ki van kapcsolva.
-Hát, akkor tényleg jobb, ha üzenetet hagysz neki.
-Remélem nincs semmi baja Chrisnek és hamarosan előkerül.
-Én is nagyon remélem. eléggé ki volt, hogy nem találkozott Nessievel. Na meg persze nem is tudott vele beszélni. Már azt hitte, hogy Nessie talált egy másik fiút.
-De ugye mondtad neki, hogy ez képtelenség? Nessie sohase tenne ilyet vele.
-Tudom, mondtam is Chrisnek. Nagy nehezen, de el is hitte. Azt mondta, hogy egy ilyen csoda mint Nessie, hihetetlen, hogy pont őt szereti.
-Bolond. Csak rájuk kell nézni, amikor együtt vannak. Szinte ragyognak.
-Na igen, tényleg nagyon jól mutatnak együtt.
-Akárcsak ti. –szólt közbe Ashley.
-Óh, köszi. Én is ragyogok Rachelle mellett? –kérdezte Austin viccesen.
-Nem öregem, te nem ragyogsz. Egyenesen tündökölsz. Akár egy jól megtermett széndarab. –mondta Rob.
-Hahaha! Remélem annyit azért tanultál föcin, hogy a szénből lesz a gyémánt is.
-Na igen, több száz millió év alatt.
A banda, bár most két barátjuk sem volt velük, megmaradtak ugyanolyan viccesnek. Ugyanis, poénkodással vonták el egymás figyelmét, a tényről, hogy egyik barátjukat keresik. Nessie baráti köre ugyanazt az elvet vallotta mint Emmett. A jókedv, és a mosolygás feledteti az emberrel a legszörnyűbb dolgokat is.
10 perccel később egy újabb sikertelen hívás után Rachelle úgy döntött, hogy üzenetet hagy Nessienek:
-Szia Nessie! Merre vagy? Folyton hívlak, de sosem veszed fel. Történt valami? Ha rengeteg dolgod van, akkor majd beszélünk ha hazajössz. Na de nem is ezért hívlak. Ha megkapod az üzenetem azonnal hívj fel. Nagyon nagy gáz van, de majd ha elérhető vagy elmondom. Nem is. Inkább most mondom el, hátha tudsz róla valamit. Az van. na szóval, Chris eltűnt. Már 2 napja senki se látta. Nem hívott fel véletlenül vagy nem hagyott üzenetet? Rettentően aggódik mindenki érte, és ha veled van, vagy tudsz róla valamit, akkor feltétlenül hívj fel! Akkor mindenki megnyugodna. Az anyukája azt mondta, hogy biztos széttépte már valami vadállat. Az a lényeg, hogy szegény már totál ki van. Kereső csapatokat indítottak már, hogy felkutassák Christ. A suliból is akárki csatlakozhatott, az igazgató mindenkit elengedett. Tudod, hogy ő és Chris mamája együtt vannak. Szóval mi is a bandával keressük Christ. Ha bármit tudsz felőle hívjál. Puszi Rachelle voltam!
Jó iramú emberi futásban mentünk Emmettel amikor megszólalt.
-Hát tök zakant volt ez a csaj az fix. – ekkor már több kilométerre jártunk Kristentől.
-Szerintem nem. Számomra elég érthetően hangzik, hogy bosszút akart állni a férje gyilkosán.
-Na persze, hogy közben egy egész fajt pusztítson ki.
-Csak gondolj bele, hogyha te is ember lennél és egy vámpír megöli Rosaliet, te mit tettél volna?
-Hát nem tudom. De én nem vagyok ember.
-Az lehet, de emberként te is ugyanezt tetted volna. Avval a különbséggel, hogy neked nem lett volna módodban kikísérletezned egy vírust.
-Ez igaz, de akkor is ölt meg fajtánk belieket.
-De vajon ők nem érdemelték volna meg már a halált? Hiszen mennyi embert öltek már meg.
-Az lehet Nessie, de épp a két nővéremet is meg akarja ölni az a vírus. Akik egyetlen embernek sem ártottak még. És nem mellesleg az egyik a te anyukád. Szóval én nem értenék egyet a helyedben evvel az őrült nőszeméllyel.
-Persze tudom. Na mindegy. Viszed te a fiolát vagy vigyem én?
-Hát ha vigyázol rá maradhat nálad. Azaz őrült úgyis neked adta oda. Valószínűleg, ha én egyedül mentem volna oda, nem adta volna oda nekem.
-Szerintem inkább megöletett volna téged.
-Na igen, így is majdnem sikerült neki. Amúgy minden rendben a harapásoddal?
-Hű, hát nem tudom. Nem néztem már meg egy ideje. Nem akartam előtted nézegetni.
-De miért?
-Hát nem akartam, hogy kényelmetlenül érezd magad. Olyan furán viselkedtél a harc óta.
-Jaj, de butus vagy. Azt hitted, hogy azért vagyok olyan fura, mert rád akarok támadni?
-Hát, őszintén szólva. Igen. És tudtam, hogyha megtennéd vagy csak eszedbe jutna is a dolog, nagyon rosszul éreznéd magad utána.
-De nekem ez még csak az eszembe se jutott. Igaz még sohasem éreztem a véred illatát ilyen erősen. Ettől függetlenül már évek óta érzem és hozzászoktam. Szinte már immunis vagyok rá.
-Akkor miért voltál/vagy olyan furi?
-Hát mert mérhetetlen bűntudatom van veled kapcsolatban. Amiatt, hogy megharaptak.
-De ez már nem az első alkalom volt. –közöltem tényként.
-Tudom jól. De akkor nem volt ott, a te nagy és erős bácsikád, akinek az a feladata, hogy megvédje a csöpke unokahúgocskáját. Érted már?
-Igen. De azt is bele kell venned, hogy te azt mondtad, hogy vigyen el a közelből a csini kis segecském. És én nem ezt tettem. Inkább visszajöttem harcolni.
-Na igen. Még jó, hogy nem a csini kis segecskédnek esett baja. Most, pedig nyomás, mert az idő gyorsan fogy, és még Volterrába is kell érnünk.
-Ne is emlékeztess rá! Ha anya vagy Alice meg..
-Nem fognak meghalni. Erősek és tudják, hogy sikerrel jártunk.
-Ezt honnan veszed?
-Hát remélem, hogy a dilis húgocskám látta a jövőben.
-De nem hisznek a látomásaiban.
-Tényleg? Akkor elárulnád, hogy miért is vagyunk itt? Ha jól tudom, te totál véletlenül bíztál a látomásában, és sikerült megszereznünk az ellenszert.
Erre csak egy hatalmas mosollyal válaszoltam.
-Versenyzünk?
-Mi a nyeremény? –kérdezte Emmett
-Van ötleted?
-Igazából lenne egy. –mosolyodott el bácsikám, de csak annyira, hogy az összes foga kilátszódjék. Ha nem tudnám, hogy ártalmatlan, most tuti, hogy összepisiltem volna magam ijedtemben.
-Hallgatlak. De ahogy látom nem ígér túl sok jót.
-Hát. Aki nyer annak a másik egy hétig minden dilis kívánságát teljesíti.
-Nekem nem kell kutyus. Meg amúgy is te mindig minden hülyeséget teljesítesz anélkül, hogy bárki megkérne rá.
-Ez fájt. Most nagyon megbántottál.
-Bocsi, nem volt szándékos. –mosolyodtam el. –Ha én nyerek megígéred, hogy nem fogsz engem és Chris többé piszkálni. Egy epés megjegyzés sem hagyhatja el a szádat. Na áll az alku?
-Most komolyan elgondolkodnék, hogy visszalépjek, ha nem tudnám, hogy úgyis megverlek. De ezentúl kétszer annyi piszkálódás hagyja el majd a szám veletek kapcsolatban.
Nem tudom, hogy erre a megjegyzésre milyen fejet vághattam. Egy biztos: igen vicceset. Ugyanis Emmett egy mélyből jövő felszabadult nevetéssel válaszolt erre. Már egy jó ideje nem hallottam tőle ilyen jóleső nevetést. Ekkor rájöttem. Végre felszabadult. Végig ő tartotta bennem és a többiekben is a lelket. Csak azért tette, hogy nehogy összeroppanjunk a nagy teher alatt. Miközben ő is ugyanúgy izgult, és ugyanúgy féltette anyát és Alicet. Csak ő nem mutatta ki. Nem mutathatta ki. Mert tudta, hogyha nincsenek az ő viccei és poénjai akkor ez a család már romhalmaz lenne. Mindegyikőnk közül ő tartott ki a legtovább.
Ezután már én is egy felszabadult nevetés közben feleltem neki.
-Rendben. De úgyis megverlek! –majd amennyire csak tudtam begyorsítottam. Messze leelőzve evvel az utánam bámuló Emmettet.
A Cél, amiben ugyan nem egyeztünk meg, de a tisztásig tartott, ahol telefonáltunk Rosaliéknak.
Persze mondhatom, hogy fej-fej melletti küzdelemben, de Én nyertem. Legnagyobb örömömre, és Emmett legnagyobb bánatára. Főleg, hogy bevetettem a vámpír 50%-om. Így olyan gyorsan futottam mint egy vámpír. Emmett, pedig nem a leggyorsabb vámpír a családból. A leggyorsabb vámpír az én drága apukám, Edward volt. Aki már rettentően hiányzott, úgy mint a családom többi tagja. És mint Chris. Na meg a banda. Összesítve az eddigi ’normális’ életem minden apró momentumával. De tudtam, hogy hamarosan minden visszaáll a régi kerékvágásba, és akkor újra teljesen boldog lehetek.
Az emberi pasim mellett, én mint félvámpír. A félvámpír, akinek nagy szerepe volt abban, hogy a vámpír világ megmenekült. Kirobbanóan boldog voltam.
-Azta, nem hittem volna, hogy ilyen gyors vagy. –mondta Emmett.
-Én nem gondoltam, hogy te vagy ilyen lassú. Na felhívjuk az otthoniakat a jó hírrel?
-Hát persze!
-A tiedről hívjuk őket. Az enyém teljesen behalt. Túl sok nedvesség érte.
-Talán nem ártott volna szárazon tartanod. Komolyan te csak úgy falod a mobilokat. Ha hazaérünk veszek neked egy mobilokkal foglalkozó céget. Hogy elegendő legyen életed végéig.
-Köszi, rendes vagy. De inkább lemondok róla. Elég lesz, ha csak a nyereményemhez tartod magad. –feleltem mosolyogva.
-Tessék, itt a telefon. –mondta Emmett majd odadobta nekem a mobilját. Persze elkaptam. –Látom jó a reflexed.
-Na igen. –válaszoltam és már pötyögtem is be apa számát.
A harmadik csengetésre vette csak fel. Kezdtem nagyon izgulni emiatt. Nálunk megszokott, hogy mindenki már az első csengetésre felveszi a telefonját.
-Emmett? Van valami eredmény?
-Szia apa, Nessie vagyok! Megtaláltuk az ellenszert. Már el is indultunk visszafelé. Hogy vannak anyáék?
-Ez nagyon jó. –mondta apa, de hangjában hallatszott, hogy egyáltalán nem nyugodott meg.-Nessie el kell mondanom valamit.
-Mi történt apa?
-A súlyos esetek között van Benjamin is. Emlékszel rá?
-Hát persze, de ugye nem fog meghalni?
-Carlisle még bizakodik, de nem mondhatok semmi biztosat. Már csak pár napja lehet hátra.
-Értem. Remélem túléli. Csak addig kell kitartania amíg vissza nem érünk Emmettel. Már csak 1,5-2 nap. Apa, hogy vannak anyáék? –ismételtem meg a kérdést idegesen.
-A telefonhoz hívnád Emmettet kérlek. Nem szeretném kétszer elmondani.
-Persze, már itt van.
-Szia Edward!
-Szia Emmett!
-Szóval mi van a csajokkal?
-Bella elég jól viseli, bár már ő is előrehaladott állapotban van. Carlisle szerint még befolyással van a betegségre, hogy nem régóta vámpír. De még így is max. 3 napja van.
-És mi van Alice-szel? –kérdeztük egyszerre Emmettel.
-Sajnálom. Alice, Alice…
2010. május 18., kedd
34. fejezet
’Szörnyen érzem magam! Mióta megharapott az a vámpír olyan rosszul vagyok. Ez normális? Még sohasem harapott meg egy fajtámbeli sem. Ez természetes hogy ennyire ég a heg, és sárgás váladék szivárog belőle? Carlisle biztosan meg tudja mondani. Na meg persze Jasper. Láttam, hogy az ő teste tele van harapásnyomokkal. Bele sem tudok gondolni mennyit szenvedhetett ha minden harapás ilyen elviselhetetlenül ég! Vissza kell hozzájuk mennem. Nem fogok bántani senkit sem. Tudom, hogy tudok magamon uralkodni. Már csak 2 óra futás és ott vagyok. De miért nem haladok sehova se? Mikor eljöttem 4 órába telt az út, most pedig már 2,5 órája úton vagyok, és még a felét sem tettem meg. Mi a fene van velem?’
Mi lehet már vele? Miért nem hív fel? Megígérte, hogy 2 naponta telefonál, és már 8 napja nem hívott. Ráadásul ki van kapcsolva a mobilja. Valami szörnyűség történt vele érzem. Miért nem telefonál? Annyira féltem, ha valami baja esik én abba belehalok. Olyan távol van tőlem és én nem tudom megvédeni. Nem vagyok ott, ha szüksége van rám. Á, biztosan csak nagyon rosszul van a rokona, akit meglátogattak azért nem hív. De legalább küldene egy SMS-t, hogy mi van vele. Annyira rossz érzésem van. Úgy érzem nagy veszély fenyegeti. Nyugi, csak bemeséled magadnak. Nessienek, nincs semmi baja, csak rengeteg dolga van és nem ért rá felhívni. El kell mennem a házba, hátha találok valami telefonszámot, amit felhívhatok. Biztosan van egy telefonkönyv, vagy egy papírcetli. Bármi jó lesz, csak tudjam hogy mi van vele. Azt, hogy semmi baja, és már nagyon várja, hogy végre találkozhassunk. Miért nem mentem el hozzá, amikor beteg volt? Milyen szerelme vagyok én, hogy meg sem látogatom amikor beteg?! De azt mondták, ne menjek oda, nehogy elkapjam. Egyáltalán kit érdekel, hogy elkapok valami hülye betegséget, ha vele lehetek. Csak ezt számít. Együtt lenni vele. Kézenfogva sétálni az erdőben, elmenni a moziba, pizzázni a többiekkel. Bármit megtennék most csak, hogy vele legyek. Egyszerűen beleőrülök a magányba. Tényleg el kell mennem a házba. De mit csinálok, ha ott leszek, hisz nincs otthon senki sem. Még a nagyképű nővére sem. Betörök a házba? Á, lényegtelen majd csak megtalálom a pótkulcsot. Na indulok is.
-Anya, elmentem Austinhoz! –ja nincs is már itthon. Mit is vártam? Már megint annál az igazgatónál alszik. Komolyan ez annyira gáz. Az anyám és a diri együtt jár. Jó, hogy a suliban, már nem hallgatom ezt.
- Írok neki egy cetlit.
Mennyivel barátságosabb ez a ház, ha nincsen itthon a családja. Persze, persze a drága Rosalien kívül mindenki tök jó fej, de akkor is néha a hideg futkos a hátamon, amikor itt vagyok. Hol lehet a pótkulcs? Virágosláda alatt? Talán! Egy próbát megér. Á, nyert ügyem van. Most komolyan, még riasztó sincs a házba, se egy kutya. Nem fektetnek nagy hangsúly a védelemre. Simán kirabolhatnák az egész házat, és még fel se tűnne senkinek sem. Á, bent is vagyok. Nagyon gáz, ha bekapcsolom halkan a tévét. Annyira rémisztő ebben a félhomályban ez a ház. Ha nem tudnám, hogy visszajönnek, azt mondanám, úgy néz ki, mint amiből kiköltöztek. Gyors körülnézek, hogy találok-e valami használható infot, hogy hol vannak azután tűnök is el innen.
Hűha, ez aztán a lakás. Ezeket a hálókat még nem is láttam. Meg kell hagyni adnak ám a kényelemre. Tudtam, hogy gazdagok, de hogy minden háló így néz ki azt nem gondoltam volna. Bár Nessie említette még régen, hogy néha tőzsdéznek és gondolom sikerrel szoktak járni, ha ennyi pénzük van. Á, várjunk csak! Az ott nem egy füzet vagy napló. Bella Cullen naplója. Biztosan nem vette észre, hogy beesett az ágy alá, amikor pakolt. Különben biztosan nem hagyta volna itt a naplóját. Szeretem Bellát. Úgy viselkedik Nessievel, mintha az édesanyja lenne. Tudom, hogy nem illik beleolvasni mások naplójába, de hátha kiderül belőle, hogy hol vannak pontosan. Vagy egy szám amit felhívhatok. Nézzük az utolsó bejegyzést. Igen a dátum szerint az utazás előtti nap írta. Egyre rosszabbul vagyok. Érzem, hogy a vírus legyengít. Napról napra egyre gyengébb vagyok. Alice is annyira rosszul néz ki. De erősnek kell lennünk. Erősnek kell lennem. Edward belehalna, ha látná, hogy mennyire szenvedek. Azután, hogy annyit küzdöttünk egymásért, nem lehet, hogy csak ennyi jutott nekünk. Hisz, úgy volt, hogy örökké együtt leszünk. És most mégis elfogunk szakadni egymástól, ha Carlisle nem talál valami ellenszert. Bízom benne. Nála jobb orvos nincs a világon. De mi lesz, ha ez is kevés? Ha én vagy Alice meghalunk, akkor széthullik a család. Mi lesz Nessievel? Beleőrülne a fájdalomba. Remélem, ha én már nem leszek, akkor Chris mellette lesz, amíg lehet. Nagyon szereti Nessiet tudom. Sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb vele Nessie. Soha nem tudhatja meg, hogy a nővére miattam halt meg…Micsoda, hogy Bella ölte meg a nővérem. Az képtelenség! Honnan ismerhetné? És egyáltalán, hisz akkor Bellának még gyereknek kellett lennie, 8-9 évesnek. Hogyan ölhette volna meg a nővérem? Ez lehetetlen. Most hazamegyek. Nincs itt semmi sem amiből kiderülne, hogy hol vannak. Nem, az nem lehet, hogy ő ölte meg. El kell innen mennem. Minden olyan zavaros! De végig kell olvasnom a naplóbejegyzést. Tudnom kell, hogyan értette ezt Bella. Bár közvetlenül nem én öltem meg. Mégis olyan mintha azokat az embereket én öltem volna meg. Nessie olyan boldog. Nem akarom, hogy ez a sötét titok beárnyékolná a szerelmüket. Nagyon szeretem a lányom! Nagyon szeretem Edwardot! Ki kell tartanom. Értük! A családért! Magamért! A szüleimért! Isabella Cullen, KI KELL TARTANOD! Holnap indulunk Volterrába, és a Volturi biztosan segíteni fog. Segíteniük kell!De ezt a részét a bejegyzésnek Chris már nem tudta elolvasni, mert valaki hátulról elkapta.
Ennek a fiúnak milyen isteni ízű a vére. Hogy is gondoltam, hogy én valaha is felhagyok az embervérrel. Hiszen olyan ízletes, olyan mámorító. De ez a fiú ismerős valahonnan. Vajon találkoztam már vele? Ez már nem fog kiderülni. Pár perc és halott lesz.
-Nessie, szerelmem. Örökké szeretni foglak.
Hogy micsoda? Nessie! Jaj, ne ez az a fiú aki vele volt. Hát persze, akire rá akartam ugrani a vadászat után. Nessie a szerelme. Az nem lehet. Nem ölhetem meg Nessie szerelmét. Akkor soha többé nem állna velem szóba a Cullen család. Abba kell hagynom az evést. Nem lehetek ilyen gyenge! És nem ölthetem meg pont ezt a fiút! De már a méreg a szervezetében van. Meghal nincs más esélye. Vagy mégis. Ha kitartok és nem szívom tovább a vérét, akkor valószínűleg átváltoztatom. Azután Nessievel maradhat. Rendben ez jó. Inkább legyen vámpír és maradjon Nessievel, minthogy meghaljon. De annyira szenved. Úgy ordibál és vergődik. Valamit tennem kell. Tudom is, hogy mit. Addig víziókat mutatok neki, amíg átváltozik. Nem lehet sok idő, az a 3 nap. Megmutathatom neki az esőerdőt, ahogy Nessievel kirándul. Inkább Nessie nélkül. Ne adjak neki Nessievel kapcsolatos álemlékeket. Na tessék már meg is nyugodott. Csodákra képes egy vízió. Csak tudnám, hogy mit csinálok vele azután. Vajon hol lehetnek Belláék? Talán ő tudja. Ha felébred megkérdem tőle. Addig is állíthatnák neki össze egy vámpíréletről szóló kisokost. Leírhatnám neki a tapasztalataimat, hogyha esetleg rám támadna ha átváltozott. Hallottam, hogy milyen veszélyesek fiatal korukban. Na meg persze én is ilyen voltam.
1 nappal később:
-Chris! Chris! Merre vagy?
-Chris hallasz minket?
-Chris gyere elő!
Mindenhonnan ezeket a kiáltásokat hallom. Biztosan a fiút keresik. El kell tűnöm innen. És a fiúnak is. Magammal viszem, azután majd visszajövök vele, ha Carlisle itthon lesz. Na meg persze ki kell kérdeznem erről a fránya harapásnyomról. Olyan gyengének érzem magam. És olyan furcsán. A noteszt magammal viszem. Beleírtam mindent amit tudnia kell, és így majd könnyebben boldogulhat a mi fajtánk között. Persze, ha valami bajom esne.
-Nézzétek, ott láttam valamit! –kiáltott Sam.
-Nyugi, biztosan csak valami állat. –válaszolta Nick.
-Tuti? Azért nézzük meg. Légy szíves!
-Rendben. Na gyere. Látod mondtam, hogy biztosan csak valami állat volt.
-De úgy megijedtem. Úgy nézett ki mintha egy ember lett volna.
-Csak egy állat volt. Semmi pánik, már elment.
-Oké.
-Szerinted felhívjam Nessiet? Vele biztosan beszélt Chris. –szólalt meg Rachelle.
-Még nem beszéltél vele? –kérdezte Nick.
-Nem azt mondta pár napig ne keressem, mert nagyon el lesz foglalva. De már tegnapelőtt is beszélni akartam vele, csak nem értem rá. Most meg hát közbe jött ez az ügy. De máris hívom.
Rachelle bepötyögte Nessie telefonszámát majd némán hallgatott. A készülék jelzett, hogy az illető most nem érhető el, próbálja meg később.
-Nem veszi fel. Próbálkozom még, és ha nem veszi fel hagyok neki üzenetet.
-Rendben. Na gyertek keressük meg azt a hős szerelmest!-Hú, ez nem sokon múlt. Majdnem észrevett az a csajszi. Hogy vagyok ilyen lassú? Persze cipelek a hátamon egy izmos majd 80 kilós fiút, de az ilyen súlyok eddig nem okoztak problémát. Mi a fene történhet velem? Ráadásul találnom kell egy biztonságos helyet. Talán, ha fel tudok jutni a hegyek közé gond nélkül a fiú nyugodtan átváltozhat.
2 nappal később:
-Hol vagyok? Mi történt velem? Ki maga? –kérdezte az ébredező Chris.
Egy sötét barlangban volt, ahol így is tökéletesen látott. Nem messze tőle a barlang falának támaszkodva egy betegnek kinéző nőt figyelt.
-Egy régi barlangban vagy a hegyekben. Azért hoztalak ide, hogy nyugodtan átváltozhass.
-Átváltozzak? De hát mi történt velem?
-Megtámadtalak a házban. De amikor kimondtad a nevét, rájöttem, hogy nagyon fájna neki, ha meghalnál, ezért hagytalak átváltozni. Nem érzel semmi szokatlant?
-Hát azon kívül, hogy egy sötét barlangban vagyok, egy vad idegen nővel aki fogalmam sincs, hogy miről beszél, nem igazán érzek semmi szokatlant.
-Nem ég a torkod? Vagy valami más?
-Nem. Bár olyan kicsattanóan egészségesnek érzem magam. De maga elég rosszul néz ki.
-Na igen, úgy is érzem magam. Megharapott pár napja egy fajánkbeli és most már nagyon rosszul érzem magam. Alig tudtam fenntartani a víziókat is.
-Víziókat?
-Igen. Tudod vannak különlegesek a mi fajtánkban. Én víziókat tudok vagyis tudtam megjeleníteni. Így amíg átváltoztál nem érezted a tüzet a szervezetedben. Abban a vízióban éltél, hogy az esőerdőben vagy.
-Igen, tudom. De mi az hogy a „mi fajtánk”?
-Te nem tudod, hogy mi vagyok?
-Nem igazán. Ember?
-Nem. Mi vámpírok vagyunk.
-Hogy micsodák? Maga viccel?
-Nem, dehogy. Bár azt tenném. De azok vagyunk. Tessék itt ez a notesz. A tiéd.
-Mi van benne? –kérdezte Chris, ahogy félve kivette a nő kezéből a kis füzetet.
-Leirtam neked az összes eddigi tapasztalatom, és azt hogy mit kell tudni a fajtánkbeliekről. Valamint a szabályokat is.
-De miért adja ezt ide nekem? Itt akar hagyni miután egy szörnyeteget csinált belőlem?
-Nem, nem akarlak itt hagyni, de úgy érzem valami nagy baj van velem. Úgy érzem hamarosan meghalok.
-Hát ez remek. És akkor itt hagy engem egyedül?
-Nem maradsz egyedül. Vissza fogsz menni a házba, hogy ott a többiek vigyázzanak rád.
-A többiek? De hát kicsodák?
-Majd megbeszéljük. Hagyj egy kicsit most pihenni kérlek.
-De hogy kerültem abba a házba? Hiszen tegnap este indultam el anyával, hogy találjunk egy új házat magunknak valahol. Tegnap indultunk el Seattleből, Bree halála után.
-Az már nem tegnap volt. –mondta a vámpír majd örök álomra szenderült.
Mi lehet már vele? Miért nem hív fel? Megígérte, hogy 2 naponta telefonál, és már 8 napja nem hívott. Ráadásul ki van kapcsolva a mobilja. Valami szörnyűség történt vele érzem. Miért nem telefonál? Annyira féltem, ha valami baja esik én abba belehalok. Olyan távol van tőlem és én nem tudom megvédeni. Nem vagyok ott, ha szüksége van rám. Á, biztosan csak nagyon rosszul van a rokona, akit meglátogattak azért nem hív. De legalább küldene egy SMS-t, hogy mi van vele. Annyira rossz érzésem van. Úgy érzem nagy veszély fenyegeti. Nyugi, csak bemeséled magadnak. Nessienek, nincs semmi baja, csak rengeteg dolga van és nem ért rá felhívni. El kell mennem a házba, hátha találok valami telefonszámot, amit felhívhatok. Biztosan van egy telefonkönyv, vagy egy papírcetli. Bármi jó lesz, csak tudjam hogy mi van vele. Azt, hogy semmi baja, és már nagyon várja, hogy végre találkozhassunk. Miért nem mentem el hozzá, amikor beteg volt? Milyen szerelme vagyok én, hogy meg sem látogatom amikor beteg?! De azt mondták, ne menjek oda, nehogy elkapjam. Egyáltalán kit érdekel, hogy elkapok valami hülye betegséget, ha vele lehetek. Csak ezt számít. Együtt lenni vele. Kézenfogva sétálni az erdőben, elmenni a moziba, pizzázni a többiekkel. Bármit megtennék most csak, hogy vele legyek. Egyszerűen beleőrülök a magányba. Tényleg el kell mennem a házba. De mit csinálok, ha ott leszek, hisz nincs otthon senki sem. Még a nagyképű nővére sem. Betörök a házba? Á, lényegtelen majd csak megtalálom a pótkulcsot. Na indulok is.
-Anya, elmentem Austinhoz! –ja nincs is már itthon. Mit is vártam? Már megint annál az igazgatónál alszik. Komolyan ez annyira gáz. Az anyám és a diri együtt jár. Jó, hogy a suliban, már nem hallgatom ezt.
- Írok neki egy cetlit.
Mennyivel barátságosabb ez a ház, ha nincsen itthon a családja. Persze, persze a drága Rosalien kívül mindenki tök jó fej, de akkor is néha a hideg futkos a hátamon, amikor itt vagyok. Hol lehet a pótkulcs? Virágosláda alatt? Talán! Egy próbát megér. Á, nyert ügyem van. Most komolyan, még riasztó sincs a házba, se egy kutya. Nem fektetnek nagy hangsúly a védelemre. Simán kirabolhatnák az egész házat, és még fel se tűnne senkinek sem. Á, bent is vagyok. Nagyon gáz, ha bekapcsolom halkan a tévét. Annyira rémisztő ebben a félhomályban ez a ház. Ha nem tudnám, hogy visszajönnek, azt mondanám, úgy néz ki, mint amiből kiköltöztek. Gyors körülnézek, hogy találok-e valami használható infot, hogy hol vannak azután tűnök is el innen.
Hűha, ez aztán a lakás. Ezeket a hálókat még nem is láttam. Meg kell hagyni adnak ám a kényelemre. Tudtam, hogy gazdagok, de hogy minden háló így néz ki azt nem gondoltam volna. Bár Nessie említette még régen, hogy néha tőzsdéznek és gondolom sikerrel szoktak járni, ha ennyi pénzük van. Á, várjunk csak! Az ott nem egy füzet vagy napló. Bella Cullen naplója. Biztosan nem vette észre, hogy beesett az ágy alá, amikor pakolt. Különben biztosan nem hagyta volna itt a naplóját. Szeretem Bellát. Úgy viselkedik Nessievel, mintha az édesanyja lenne. Tudom, hogy nem illik beleolvasni mások naplójába, de hátha kiderül belőle, hogy hol vannak pontosan. Vagy egy szám amit felhívhatok. Nézzük az utolsó bejegyzést. Igen a dátum szerint az utazás előtti nap írta. Egyre rosszabbul vagyok. Érzem, hogy a vírus legyengít. Napról napra egyre gyengébb vagyok. Alice is annyira rosszul néz ki. De erősnek kell lennünk. Erősnek kell lennem. Edward belehalna, ha látná, hogy mennyire szenvedek. Azután, hogy annyit küzdöttünk egymásért, nem lehet, hogy csak ennyi jutott nekünk. Hisz, úgy volt, hogy örökké együtt leszünk. És most mégis elfogunk szakadni egymástól, ha Carlisle nem talál valami ellenszert. Bízom benne. Nála jobb orvos nincs a világon. De mi lesz, ha ez is kevés? Ha én vagy Alice meghalunk, akkor széthullik a család. Mi lesz Nessievel? Beleőrülne a fájdalomba. Remélem, ha én már nem leszek, akkor Chris mellette lesz, amíg lehet. Nagyon szereti Nessiet tudom. Sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb vele Nessie. Soha nem tudhatja meg, hogy a nővére miattam halt meg…Micsoda, hogy Bella ölte meg a nővérem. Az képtelenség! Honnan ismerhetné? És egyáltalán, hisz akkor Bellának még gyereknek kellett lennie, 8-9 évesnek. Hogyan ölhette volna meg a nővérem? Ez lehetetlen. Most hazamegyek. Nincs itt semmi sem amiből kiderülne, hogy hol vannak. Nem, az nem lehet, hogy ő ölte meg. El kell innen mennem. Minden olyan zavaros! De végig kell olvasnom a naplóbejegyzést. Tudnom kell, hogyan értette ezt Bella. Bár közvetlenül nem én öltem meg. Mégis olyan mintha azokat az embereket én öltem volna meg. Nessie olyan boldog. Nem akarom, hogy ez a sötét titok beárnyékolná a szerelmüket. Nagyon szeretem a lányom! Nagyon szeretem Edwardot! Ki kell tartanom. Értük! A családért! Magamért! A szüleimért! Isabella Cullen, KI KELL TARTANOD! Holnap indulunk Volterrába, és a Volturi biztosan segíteni fog. Segíteniük kell!De ezt a részét a bejegyzésnek Chris már nem tudta elolvasni, mert valaki hátulról elkapta.
Ennek a fiúnak milyen isteni ízű a vére. Hogy is gondoltam, hogy én valaha is felhagyok az embervérrel. Hiszen olyan ízletes, olyan mámorító. De ez a fiú ismerős valahonnan. Vajon találkoztam már vele? Ez már nem fog kiderülni. Pár perc és halott lesz.
-Nessie, szerelmem. Örökké szeretni foglak.
Hogy micsoda? Nessie! Jaj, ne ez az a fiú aki vele volt. Hát persze, akire rá akartam ugrani a vadászat után. Nessie a szerelme. Az nem lehet. Nem ölhetem meg Nessie szerelmét. Akkor soha többé nem állna velem szóba a Cullen család. Abba kell hagynom az evést. Nem lehetek ilyen gyenge! És nem ölthetem meg pont ezt a fiút! De már a méreg a szervezetében van. Meghal nincs más esélye. Vagy mégis. Ha kitartok és nem szívom tovább a vérét, akkor valószínűleg átváltoztatom. Azután Nessievel maradhat. Rendben ez jó. Inkább legyen vámpír és maradjon Nessievel, minthogy meghaljon. De annyira szenved. Úgy ordibál és vergődik. Valamit tennem kell. Tudom is, hogy mit. Addig víziókat mutatok neki, amíg átváltozik. Nem lehet sok idő, az a 3 nap. Megmutathatom neki az esőerdőt, ahogy Nessievel kirándul. Inkább Nessie nélkül. Ne adjak neki Nessievel kapcsolatos álemlékeket. Na tessék már meg is nyugodott. Csodákra képes egy vízió. Csak tudnám, hogy mit csinálok vele azután. Vajon hol lehetnek Belláék? Talán ő tudja. Ha felébred megkérdem tőle. Addig is állíthatnák neki össze egy vámpíréletről szóló kisokost. Leírhatnám neki a tapasztalataimat, hogyha esetleg rám támadna ha átváltozott. Hallottam, hogy milyen veszélyesek fiatal korukban. Na meg persze én is ilyen voltam.
1 nappal később:
-Chris! Chris! Merre vagy?
-Chris hallasz minket?
-Chris gyere elő!
Mindenhonnan ezeket a kiáltásokat hallom. Biztosan a fiút keresik. El kell tűnöm innen. És a fiúnak is. Magammal viszem, azután majd visszajövök vele, ha Carlisle itthon lesz. Na meg persze ki kell kérdeznem erről a fránya harapásnyomról. Olyan gyengének érzem magam. És olyan furcsán. A noteszt magammal viszem. Beleírtam mindent amit tudnia kell, és így majd könnyebben boldogulhat a mi fajtánk között. Persze, ha valami bajom esne.
-Nézzétek, ott láttam valamit! –kiáltott Sam.
-Nyugi, biztosan csak valami állat. –válaszolta Nick.
-Tuti? Azért nézzük meg. Légy szíves!
-Rendben. Na gyere. Látod mondtam, hogy biztosan csak valami állat volt.
-De úgy megijedtem. Úgy nézett ki mintha egy ember lett volna.
-Csak egy állat volt. Semmi pánik, már elment.
-Oké.
-Szerinted felhívjam Nessiet? Vele biztosan beszélt Chris. –szólalt meg Rachelle.
-Még nem beszéltél vele? –kérdezte Nick.
-Nem azt mondta pár napig ne keressem, mert nagyon el lesz foglalva. De már tegnapelőtt is beszélni akartam vele, csak nem értem rá. Most meg hát közbe jött ez az ügy. De máris hívom.
Rachelle bepötyögte Nessie telefonszámát majd némán hallgatott. A készülék jelzett, hogy az illető most nem érhető el, próbálja meg később.
-Nem veszi fel. Próbálkozom még, és ha nem veszi fel hagyok neki üzenetet.
-Rendben. Na gyertek keressük meg azt a hős szerelmest!-Hú, ez nem sokon múlt. Majdnem észrevett az a csajszi. Hogy vagyok ilyen lassú? Persze cipelek a hátamon egy izmos majd 80 kilós fiút, de az ilyen súlyok eddig nem okoztak problémát. Mi a fene történhet velem? Ráadásul találnom kell egy biztonságos helyet. Talán, ha fel tudok jutni a hegyek közé gond nélkül a fiú nyugodtan átváltozhat.
2 nappal később:
-Hol vagyok? Mi történt velem? Ki maga? –kérdezte az ébredező Chris.
Egy sötét barlangban volt, ahol így is tökéletesen látott. Nem messze tőle a barlang falának támaszkodva egy betegnek kinéző nőt figyelt.
-Egy régi barlangban vagy a hegyekben. Azért hoztalak ide, hogy nyugodtan átváltozhass.
-Átváltozzak? De hát mi történt velem?
-Megtámadtalak a házban. De amikor kimondtad a nevét, rájöttem, hogy nagyon fájna neki, ha meghalnál, ezért hagytalak átváltozni. Nem érzel semmi szokatlant?
-Hát azon kívül, hogy egy sötét barlangban vagyok, egy vad idegen nővel aki fogalmam sincs, hogy miről beszél, nem igazán érzek semmi szokatlant.
-Nem ég a torkod? Vagy valami más?
-Nem. Bár olyan kicsattanóan egészségesnek érzem magam. De maga elég rosszul néz ki.
-Na igen, úgy is érzem magam. Megharapott pár napja egy fajánkbeli és most már nagyon rosszul érzem magam. Alig tudtam fenntartani a víziókat is.
-Víziókat?
-Igen. Tudod vannak különlegesek a mi fajtánkban. Én víziókat tudok vagyis tudtam megjeleníteni. Így amíg átváltoztál nem érezted a tüzet a szervezetedben. Abban a vízióban éltél, hogy az esőerdőben vagy.
-Igen, tudom. De mi az hogy a „mi fajtánk”?
-Te nem tudod, hogy mi vagyok?
-Nem igazán. Ember?
-Nem. Mi vámpírok vagyunk.
-Hogy micsodák? Maga viccel?
-Nem, dehogy. Bár azt tenném. De azok vagyunk. Tessék itt ez a notesz. A tiéd.
-Mi van benne? –kérdezte Chris, ahogy félve kivette a nő kezéből a kis füzetet.
-Leirtam neked az összes eddigi tapasztalatom, és azt hogy mit kell tudni a fajtánkbeliekről. Valamint a szabályokat is.
-De miért adja ezt ide nekem? Itt akar hagyni miután egy szörnyeteget csinált belőlem?
-Nem, nem akarlak itt hagyni, de úgy érzem valami nagy baj van velem. Úgy érzem hamarosan meghalok.
-Hát ez remek. És akkor itt hagy engem egyedül?
-Nem maradsz egyedül. Vissza fogsz menni a házba, hogy ott a többiek vigyázzanak rád.
-A többiek? De hát kicsodák?
-Majd megbeszéljük. Hagyj egy kicsit most pihenni kérlek.
-De hogy kerültem abba a házba? Hiszen tegnap este indultam el anyával, hogy találjunk egy új házat magunknak valahol. Tegnap indultunk el Seattleből, Bree halála után.
-Az már nem tegnap volt. –mondta a vámpír majd örök álomra szenderült.
2010. május 10., hétfő
33. fejezet
Az elmúlt két órában egyáltalán nem beszéltünk egymással. Mikor visszamentem Emmetthez a lábának már semmi baja sem volt. Visszarakta a két helyen is eltört csontját, és sínbe tette. Mikor megkérdeztem tőle azt mondta rendben lesz, de lehet egy kicsit sántítani fog ezután. Ő is illedelmesen megkérdezte mi van velem. Mikor közöltem vele, hogy teljesen elállítottam a vérzést megnyugodott. Bár tudom, hogy már több évtizede nem támadott meg senkit sem, mégsem kockáztathattam. Miután mindent megbeszéltünk továbbhaladtunk az erdő mélye felé. Bár ez a tempó messze elmaradt az eddigiektől. Sem én, sem Emmett nem akarta azt a tempót folytatni. Így hát kicsivel gyorsabban mint az emberi futás haladtunk tovább. Az idő észrevétlenül suhant el.
Mivel kezdett besötétedni tábort vertünk. Emmett azt mondta aludjam csak ki nyugodtan magam, ő örködik majd. Mondtam neki, hogy amint kicsit is kezd világosodni ébresszen fel, mert minden órára nagy szükségünk van.
Az esőerdő éppen csak ébredezni kezdett amikor újból utnakindultunk. Az éjjeli állatok már nyugovóra tértek, de a nappaliak még csak most kezdtek mozgólódni. Emmett már nem viselte a sínt, így a csata előtti tempóban haladtunk. A koordináták szerint, már mélyen a célterület, Japura és az Amazonas folyó találkozásánál vagyunk, mégsem találtunk semmit sem. Azonban ekkor Emmett ismét vámpírillatot érzett meg.
-Nessie, menj hátrább.
-Mit érzel?
-Már megint vámpírok. Hogy lehetnek ilyen kis területen ennyien?
-Fogalmam sincs. Én is érzem már.
-Mi ez a különös illat velük? Érzed te is?
-Igen, valamit érzek. Szerintem várjuk meg őket. Lehet, hogy ők békésebb szándékúak.
-Nem tudom, de ha lehet nem akarok mégegy csatát.
-Én sem.
Megálltunk, és vártuk amíg a vámpírok és a különös illat tulajdonosa megjelennek előttünk.
2 férfi és 1 nő jelentek meg alig 50m-re tölünk. A férfiak vámpírok voltak. Legnagyobb megdöbbenésünkre a nő viszont egy ember. Összenéztünk Emmettel, és felkészültünk a legrosszabbra.
-Üdvözöllek titeket. Te ölted meg tegnap, az 5 új vámpíromat? –kérdezte a nő nagy meglepetésemre.
-Igen, én voltam az. Hogy-hogy a te vámpírjaid? –na igen, Emmett lényegretörő.
-Én teremtettem őket.
-Maga? –kérdeztem közbeszólva.
-Másképp fogalmazok. Én adtam ki a parancsot, hogy változtassák át őket. Hatalmas veszteséget okozott nekem azzal, hogy megölte őket.
-Én? Ki maga egyáltalán? –kérdezte Emmett kissé dühösen.
Nekem viszont azonnal feltünt, hogy akárki is ez az 170 magas, barna hullámos hajú nő, nem gondolja azt, hogy én segítettem Emmettnek megölni a vámpírokat.
-Bocsánat, milyen udvariatlan vagyok. A nevem Mrs. Pattinson. De hívjanak csak Kristennek. A férjem, vagyis a leendő férjem a maga fajtája miatt halt meg.
-Sajnálom. Őszinte részvétem. De akkor miért változtat át ártatlan embereket vámpírrá? –kérdeztem tőle.
-Ők nem ártatlanok. Mindegyik egy a dzsungelben található katonai börtönből szökött rab.
-Ha jól értem, maga emberi gyilkosokból csinált halhatatlan gyilkosokat?
-Nem. Ők kísérleti patkányok. Semmi többek. De megkérdezhetem, hogy te ki vagy? És miért vagy itt, az esőerdő közepén egy vámpírral? És egyáltalán miért nem ölt még meg téged? –vonta fel érdeklődően a szemöldökét.
-Nessie Swan vagyok. Ő, pedig Emmett Cullen. Emmett nem bánt engem. És senki mást sem. Ő nem öl embereket.
Kristen horkantott egyet.
-Nem öl embereket! Ez vicc ugye? Hisz egy rohadt vérszívó! –mondta dühösen, mintha csak mérget köpködne a szájából.
-Igen vámpír! De ő és a családja vegetáriánus. Csak állatok vérét isszák. Nem bántanak senkit sem.
-Igen, én meg még hiszek a Mikulásban!
-Ha nem hiszel nekem, akkor nézd meg a szemét! Ha emberek vérét inná, akkor vörös lenne a szeme, nem pedig aranybarna. –mondtam és Emmett szeme felé intettem. Magamban, pedig gyors elmontam egy imát, hogy reggel Emmett vadászot.
Nem tudom, hogy miért, de Emmett végig egy szót sem szólt. Már akkor sem reagált, amikor Nessie Swan néven mutatkoztam be. Nem akartam, hogy megtudja Kristen, hogy én is a családhoz tartozom. Hisz azt hiszi, hogy ember vagyok.
Kristen döbbenten vette tudomásul, hogy igazam van.
-Hogyan?
-A családom szerint, élthetünk úgy is, hogy nem kell embereket ölnünk. Csak állatok vérét fogyasztjuk, és ennek következtében az évtizedek alatt megtanultuk féken tartani a szomjunkat. Olyannyira, hogy emberek között mozgunk nap mint nap, és ők nem tudják, hogy mások vagyunk. –vette át a szót Emmett. A legjobbkor, mert ez az ő szájából sokkal igazabbnak tűnt mintha én mondtam volna.
-De Nessie tudja, hogy vámpírok vagytok? –tette fel az ésszerű kérdést Kristen. Mellette a 2 vámpír egyre izgatottabb lett, gondolom a vérem illatától.
-Nyugalom fiúk! –szólt rájuk Kristen.
-Én a ritka beavatottak egyike vagyok. Ugyanis engem ők neveltek fel.
-Egy vámpírhorda?
-Család. Nagyon mély az érzelmi kötödésünk egymás felé, és úgy gondolkodik, és érez mindenki mintha egy igazi család lennénk. Mert azok is vagyunk.
-Ez fantasztikus. De ha nem haragszol én még, akkor is gyűlőlöm az összes fajtájukbelit.
-Miért? –kérdeztem érdeklődve. –Elnézést, hiszen mondtad már, hogy a férjedet egy vámpír ölte meg.
-Igen, Peter nagyszerű ember volt. 5 nappal az esküvőnk előtt ölte meg egy vámpír.
-Szívből sajnálom. De honnan tudod, hogy vámpír volt?
-Mert láttam. Színtisztán emlékszem arra az éjszakára. Az utolsó nap volt amit munkával töltöttünk az esküvő előtt. Mindketten a Bostoni Vírus Laboratóriumban dolgoztunk. Mielőtt befejeztük volna a munkát Petert megharapta az egyik patkány. Azt mondta, hogy teljesen megőrültek az új vírustól, ami a szervczetükbe került. Mondtam, hogy menjünk be a kórházba. Még meg is beszéltük, hogy nem megyünk el a szüleimhez vacsorázni, pedig már régóta készültünk rá. Az ajtóban jutott eszembe, hogy a fiókban hagytam az útlevelem. Visszamentem érte, mert tudtam, hogyha mégegyszer visszajönénk akkor biztosan nekikezdenénk dolgozni. Peter addig elment elindítani a kocsit. Zakadt az eső mintha dézsából öntötték volna. Amikor kiléptem megláttam, ahogy az ajtó mellett fekszik, és egy sötét árny van mellette. A sikoltásomra elmenekült az a szörnyeteg. Peterhez rohantam. Még spriccelt a vér a nyakából. Amikor felültettem a kocsihoz levertem a kezem, és bekerült Peter vére a szervezetembe. A kezeim között halt meg. Az én véremben, pedig egy rendellenességet mutattak ki. Miután megtudtam, hogy mi ölte meg Petert, megesküdtem, hogy akárhogy is de elpusztitom a vámpírokat. Igaz, hogy évekbe telt, de a véremből, és Peter fertőzött véréből kifejlesztettem a vírust. A vírust ami megöli a vámpírokat.
Ledöbbenve hallgattuk végig Emmettel a történetet. Amikor végre megtaláltam a hangom, csak egy kérdésem volt.
-Van ellenszer a vírus ellen?
-Nem bízom bennetek. De ha itt maradtok és jobban megismerlek titeket talán elárulom hogy van-e.
-Kérlek. Nem maradhatunk! A családomból már ketten is megfertőzödtek a vírustól. Ha nem segítek nekik meghalnak. A családom akkor darabokra esik szét. És mi lesz, ha akkor feladják az eszmét amiben hisznek? Ha újra embereket ölnek? Ha ismernéd őket tudnád, hogy egytől egyig jószívűek. Carlisle, az apánk már több évtizede orvos. Ő találta ki az eszmét amiben hiszünk, és már több évtizede orvos. Az egész létét annak tette fel, hogy megmentse az embereket. Soha senkit sem ölt meg. Kérlek ne hagyd, hogy csalódjon az eszmében amiben hisz. Beleörülne, hogy ezreket mentet meg, mégis családtagjait, akiket szívből szeret, hagyta meghalni. Segíts nekem kérlek!
-Rendben. De mit kapok én cserébe? Idetaláltatok, és elmondhatjátok az utat másnak is. Mi a biztosíték, hogy az egyik feldühödött vámpír nem fog idejönni és megölni engem?
-A szavamat adom, hogy nem árulom el, hogy hol vagy. És a kilétedet sem fedem fel. De kérlek, hagyd ezt abba. Tudom, hogy gonosz és gyilkos vámpírokat akarsz megölni, de sohasem tudod, hogy mikor ölsz meg egy tisztalelkű és jószívű vámpírt. Vegetáriánus vámpír csak összesen 11-12 van az egész világon. Ne akard, hogy ők is elpusztuljanak. Biztosan Peter sem akarná azt, hogy embereket ölj meg kísérletezés céljából, akár bűnöző akár ártatlan az illető.
-Odaadom az ellenszert. De, akkor soha többé nem akarok látni egyetlen vámpír sem.
-Rendben. De mi lesz velük? –mondtam a 2 vámpír felé intve, akiket időközben elküldött Kristen.
-Nem ölöm meg őket. Ha igazatok van, és tényleg létezik egy ilyen nemes eszme, akkor megtanítom nekik. Azután, pedig útjukra bocsájtom őket, hogy hirdessék ezt az eszmét. És reménykedem majd benne, hogy lesznek olyanok akik áttérnek az emberekről az állatokra.
-Köszönjük. Ez egy remek ötlet. Szívből kívánom, hogy sikerüljön.
-Parancsoljatok itt a fiola! Csak ez az egyetlen létezik belőle. Ezért is tartottam magamnál. –mondta és egy kis bőrtasakot akaszott le a nyakáról. Majd odanyújtotta nekem.
-De, hogy kell beadni? –kérdeztem
-Elég ha csak a szervezetükbe juttatjátok. Azt már ti találjátok ki, hogy hogyan. Nessie Swan okos lánynak tűnsz, és tudom, hogy rá fogsz jönni. Ég veletek. –mondta majd hátat fordított és elment a 2 vámpír után.
-Köszönjük! Ég veled Kristen! –mondtuk és mi is elindultunk az ellenkező irányba.
Mivel kezdett besötétedni tábort vertünk. Emmett azt mondta aludjam csak ki nyugodtan magam, ő örködik majd. Mondtam neki, hogy amint kicsit is kezd világosodni ébresszen fel, mert minden órára nagy szükségünk van.
Az esőerdő éppen csak ébredezni kezdett amikor újból utnakindultunk. Az éjjeli állatok már nyugovóra tértek, de a nappaliak még csak most kezdtek mozgólódni. Emmett már nem viselte a sínt, így a csata előtti tempóban haladtunk. A koordináták szerint, már mélyen a célterület, Japura és az Amazonas folyó találkozásánál vagyunk, mégsem találtunk semmit sem. Azonban ekkor Emmett ismét vámpírillatot érzett meg.
-Nessie, menj hátrább.
-Mit érzel?
-Már megint vámpírok. Hogy lehetnek ilyen kis területen ennyien?
-Fogalmam sincs. Én is érzem már.
-Mi ez a különös illat velük? Érzed te is?
-Igen, valamit érzek. Szerintem várjuk meg őket. Lehet, hogy ők békésebb szándékúak.
-Nem tudom, de ha lehet nem akarok mégegy csatát.
-Én sem.
Megálltunk, és vártuk amíg a vámpírok és a különös illat tulajdonosa megjelennek előttünk.
2 férfi és 1 nő jelentek meg alig 50m-re tölünk. A férfiak vámpírok voltak. Legnagyobb megdöbbenésünkre a nő viszont egy ember. Összenéztünk Emmettel, és felkészültünk a legrosszabbra.
-Üdvözöllek titeket. Te ölted meg tegnap, az 5 új vámpíromat? –kérdezte a nő nagy meglepetésemre.
-Igen, én voltam az. Hogy-hogy a te vámpírjaid? –na igen, Emmett lényegretörő.
-Én teremtettem őket.
-Maga? –kérdeztem közbeszólva.
-Másképp fogalmazok. Én adtam ki a parancsot, hogy változtassák át őket. Hatalmas veszteséget okozott nekem azzal, hogy megölte őket.
-Én? Ki maga egyáltalán? –kérdezte Emmett kissé dühösen.
Nekem viszont azonnal feltünt, hogy akárki is ez az 170 magas, barna hullámos hajú nő, nem gondolja azt, hogy én segítettem Emmettnek megölni a vámpírokat.
-Bocsánat, milyen udvariatlan vagyok. A nevem Mrs. Pattinson. De hívjanak csak Kristennek. A férjem, vagyis a leendő férjem a maga fajtája miatt halt meg.
-Sajnálom. Őszinte részvétem. De akkor miért változtat át ártatlan embereket vámpírrá? –kérdeztem tőle.
-Ők nem ártatlanok. Mindegyik egy a dzsungelben található katonai börtönből szökött rab.
-Ha jól értem, maga emberi gyilkosokból csinált halhatatlan gyilkosokat?
-Nem. Ők kísérleti patkányok. Semmi többek. De megkérdezhetem, hogy te ki vagy? És miért vagy itt, az esőerdő közepén egy vámpírral? És egyáltalán miért nem ölt még meg téged? –vonta fel érdeklődően a szemöldökét.
-Nessie Swan vagyok. Ő, pedig Emmett Cullen. Emmett nem bánt engem. És senki mást sem. Ő nem öl embereket.
Kristen horkantott egyet.
-Nem öl embereket! Ez vicc ugye? Hisz egy rohadt vérszívó! –mondta dühösen, mintha csak mérget köpködne a szájából.
-Igen vámpír! De ő és a családja vegetáriánus. Csak állatok vérét isszák. Nem bántanak senkit sem.
-Igen, én meg még hiszek a Mikulásban!
-Ha nem hiszel nekem, akkor nézd meg a szemét! Ha emberek vérét inná, akkor vörös lenne a szeme, nem pedig aranybarna. –mondtam és Emmett szeme felé intettem. Magamban, pedig gyors elmontam egy imát, hogy reggel Emmett vadászot.
Nem tudom, hogy miért, de Emmett végig egy szót sem szólt. Már akkor sem reagált, amikor Nessie Swan néven mutatkoztam be. Nem akartam, hogy megtudja Kristen, hogy én is a családhoz tartozom. Hisz azt hiszi, hogy ember vagyok.
Kristen döbbenten vette tudomásul, hogy igazam van.
-Hogyan?
-A családom szerint, élthetünk úgy is, hogy nem kell embereket ölnünk. Csak állatok vérét fogyasztjuk, és ennek következtében az évtizedek alatt megtanultuk féken tartani a szomjunkat. Olyannyira, hogy emberek között mozgunk nap mint nap, és ők nem tudják, hogy mások vagyunk. –vette át a szót Emmett. A legjobbkor, mert ez az ő szájából sokkal igazabbnak tűnt mintha én mondtam volna.
-De Nessie tudja, hogy vámpírok vagytok? –tette fel az ésszerű kérdést Kristen. Mellette a 2 vámpír egyre izgatottabb lett, gondolom a vérem illatától.
-Nyugalom fiúk! –szólt rájuk Kristen.
-Én a ritka beavatottak egyike vagyok. Ugyanis engem ők neveltek fel.
-Egy vámpírhorda?
-Család. Nagyon mély az érzelmi kötödésünk egymás felé, és úgy gondolkodik, és érez mindenki mintha egy igazi család lennénk. Mert azok is vagyunk.
-Ez fantasztikus. De ha nem haragszol én még, akkor is gyűlőlöm az összes fajtájukbelit.
-Miért? –kérdeztem érdeklődve. –Elnézést, hiszen mondtad már, hogy a férjedet egy vámpír ölte meg.
-Igen, Peter nagyszerű ember volt. 5 nappal az esküvőnk előtt ölte meg egy vámpír.
-Szívből sajnálom. De honnan tudod, hogy vámpír volt?
-Mert láttam. Színtisztán emlékszem arra az éjszakára. Az utolsó nap volt amit munkával töltöttünk az esküvő előtt. Mindketten a Bostoni Vírus Laboratóriumban dolgoztunk. Mielőtt befejeztük volna a munkát Petert megharapta az egyik patkány. Azt mondta, hogy teljesen megőrültek az új vírustól, ami a szervczetükbe került. Mondtam, hogy menjünk be a kórházba. Még meg is beszéltük, hogy nem megyünk el a szüleimhez vacsorázni, pedig már régóta készültünk rá. Az ajtóban jutott eszembe, hogy a fiókban hagytam az útlevelem. Visszamentem érte, mert tudtam, hogyha mégegyszer visszajönénk akkor biztosan nekikezdenénk dolgozni. Peter addig elment elindítani a kocsit. Zakadt az eső mintha dézsából öntötték volna. Amikor kiléptem megláttam, ahogy az ajtó mellett fekszik, és egy sötét árny van mellette. A sikoltásomra elmenekült az a szörnyeteg. Peterhez rohantam. Még spriccelt a vér a nyakából. Amikor felültettem a kocsihoz levertem a kezem, és bekerült Peter vére a szervezetembe. A kezeim között halt meg. Az én véremben, pedig egy rendellenességet mutattak ki. Miután megtudtam, hogy mi ölte meg Petert, megesküdtem, hogy akárhogy is de elpusztitom a vámpírokat. Igaz, hogy évekbe telt, de a véremből, és Peter fertőzött véréből kifejlesztettem a vírust. A vírust ami megöli a vámpírokat.
Ledöbbenve hallgattuk végig Emmettel a történetet. Amikor végre megtaláltam a hangom, csak egy kérdésem volt.
-Van ellenszer a vírus ellen?
-Nem bízom bennetek. De ha itt maradtok és jobban megismerlek titeket talán elárulom hogy van-e.
-Kérlek. Nem maradhatunk! A családomból már ketten is megfertőzödtek a vírustól. Ha nem segítek nekik meghalnak. A családom akkor darabokra esik szét. És mi lesz, ha akkor feladják az eszmét amiben hisznek? Ha újra embereket ölnek? Ha ismernéd őket tudnád, hogy egytől egyig jószívűek. Carlisle, az apánk már több évtizede orvos. Ő találta ki az eszmét amiben hiszünk, és már több évtizede orvos. Az egész létét annak tette fel, hogy megmentse az embereket. Soha senkit sem ölt meg. Kérlek ne hagyd, hogy csalódjon az eszmében amiben hisz. Beleörülne, hogy ezreket mentet meg, mégis családtagjait, akiket szívből szeret, hagyta meghalni. Segíts nekem kérlek!
-Rendben. De mit kapok én cserébe? Idetaláltatok, és elmondhatjátok az utat másnak is. Mi a biztosíték, hogy az egyik feldühödött vámpír nem fog idejönni és megölni engem?
-A szavamat adom, hogy nem árulom el, hogy hol vagy. És a kilétedet sem fedem fel. De kérlek, hagyd ezt abba. Tudom, hogy gonosz és gyilkos vámpírokat akarsz megölni, de sohasem tudod, hogy mikor ölsz meg egy tisztalelkű és jószívű vámpírt. Vegetáriánus vámpír csak összesen 11-12 van az egész világon. Ne akard, hogy ők is elpusztuljanak. Biztosan Peter sem akarná azt, hogy embereket ölj meg kísérletezés céljából, akár bűnöző akár ártatlan az illető.
-Odaadom az ellenszert. De, akkor soha többé nem akarok látni egyetlen vámpír sem.
-Rendben. De mi lesz velük? –mondtam a 2 vámpír felé intve, akiket időközben elküldött Kristen.
-Nem ölöm meg őket. Ha igazatok van, és tényleg létezik egy ilyen nemes eszme, akkor megtanítom nekik. Azután, pedig útjukra bocsájtom őket, hogy hirdessék ezt az eszmét. És reménykedem majd benne, hogy lesznek olyanok akik áttérnek az emberekről az állatokra.
-Köszönjük. Ez egy remek ötlet. Szívből kívánom, hogy sikerüljön.
-Parancsoljatok itt a fiola! Csak ez az egyetlen létezik belőle. Ezért is tartottam magamnál. –mondta és egy kis bőrtasakot akaszott le a nyakáról. Majd odanyújtotta nekem.
-De, hogy kell beadni? –kérdeztem
-Elég ha csak a szervezetükbe juttatjátok. Azt már ti találjátok ki, hogy hogyan. Nessie Swan okos lánynak tűnsz, és tudom, hogy rá fogsz jönni. Ég veletek. –mondta majd hátat fordított és elment a 2 vámpír után.
-Köszönjük! Ég veled Kristen! –mondtuk és mi is elindultunk az ellenkező irányba.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
