Gyenge fény szűrődött be a függönyön, amikor ébredezni kezdtem. Amint kinyitottam a szemem, Rosaliet láttam meg a széken mellettem ülve. Carlislék hálójában voltam, amit átalakítottak kórházi szobává.
-Szia Rosalie! –köszöntem neki kiszáradt torokkal.
-Szia Nessie! Végre felébredtél. Annyira aggódtunk érted. –mondta és egy szem pillanat alatt lerakta az újságot amit olvasott, és mellettem termet.
-Mi történt?
-Beteg voltál, vagyis vagy. A repülőtéren elájultál.
-Mi a bajom?
-Azt senki sem tudja. Carlisle, Edward és Jasper ki sem mozdulnak az irodából mióta hazahoztak. Emmett is sokat bent van náluk. Minket nem engednek be, mert azt mondják, hogy figyeljünk rád és akármi változás van azonnal szóljunk. A többiek épp vadásznak. Bella nem is akart menni, csak én tudtam meggyőzni, hogy addig veled leszek, amíg nem érnek vissza. Alice, pedig szól neki, ha felébredsz. Szóval bármelyik pillanatban itt lehetnek.
Az ajtó már nyitódott is ki, amikor Rosalie befejezte. Bella süvített be rajta.
-Kicsim, jaj úgy örülök, hogy felébredtél. Ne haragudj, hogy nem voltam itt, de Alice..
-El kellett menned vadászni. Megértem.
Bella nem szólt semmit csak adott egy gyöngéd puszit a homlokomra.
-Tudom kicsim, de már itt vagyok. Nagyon sajnálom.
-Mi történt?
-Vitaminokat kapsz, hátha egy kicsit erőre kapsz. Nagyon legyengültél.
-A harapástól? De hisz Jaspernek rengeteg van, és semmi baja.
-Valami vírus volt a vámpírban, amivel téged is megfertőzött.
-De már jobban vagy szerencsére. –mondta az ajtón belépő Carlisle. –A szervezeted lassan ugyan, de valószínűleg legyőzte a vírust.
Ekkor már mindenki a szobában volt.
-Mennyire lassan?
-Egy hét alatt. Figyelj Nessie most, pedig el kell mondanod mindent arról az estéről. Nagyon fontos lehet bármelyik kis részlet is.
-Használhatom a régi módon? –kérdeztem engedélykérően.
-Persze. –mondta Carlisle és rárakta kezét a karomra. Anya is odarakta a kezét, miközben apát figyelte. Ekkor tűnt fel, hogy Alice és apa is milyen nyúzott. Apa biztosan meghallotta, mert küldött felém egy mosolyt.
A következő pillanatban már a támadás éjszakájának eseményei pörögtek az agyamban. Mindent megmutattam amit csak tudtam.
Mondhatom nem voltam túl nagy segítséggel. S bár napokig rosszul éreztem még magam, nem éreztettem ezt senkivel sem. Carlisle kivett egy hét szabadságot a kórházból, és reggeltől estig azzal törődött, hogy megtudja mi az a vírus ami megtámadt.
Egyik nap a laborban Alice és Bella bementek, hogy beszéljenek Carlisleval.
-Alice kérlek megfognád? –mondta Carlisle és odanyújtott neki egy kémcsövet.
-Persze. És most mit csinálsz épp Nessie vérével?
-Egy igen bonyolult kísérletet akarok elvégezni rajta.
-Értem.
A következő pillanatban Alice már elhomályosult tekintettel meredt maga elé. Annyira megijedt a látomástól, hogy a kezében lévő kémcső összetört és a földre zuhant.
Bella ugrott a kémcső után, de csak annyit sikerült tennie, hogy a vérminta az arcába csapódjon mielőtt elkapná azt.
-Óh, a francba. –mondta Bella majd elkezdte letörölni magáról a vért.
A többiek azonnal bejöttek a csörömpölésre.
-Mi történt Alice? Valami baj van? –kérdezte Carlisle, amint ránézett Alice rémült arcára.
-Volterrába kell mennünk. –suttogta Alice.
-De miért? –kérdezte mindenki egyszerre.
-Különben meghalok. És Bella is.
-Ez badarság. Hisz nincs semmi bajom.
-Most már van. –mondta Alice és a vérre mutatott. Rajta is ott volt a fertőzött vér.
-De hisz csak egy kis minta. És le lehet törölni. –válaszolt neki Bella.
Alice nem válaszolt csak elővette a telefonját, és tárcsázott. Mindenki érdeklődve figyelte, hogy kit hív. Egyedül apa volt ledöbbenve a hivott fél kilétét illetően, hiszen ő már kiolvasta Alice fejéből.
A hívott fél a második csengetésre felvette a telefont.
-Vérben gazdag szép napot kívánok! Itt Heidi Volturi beszél.
-Szia Heidi! Itt Alice Cullen beszél.
-Szia Alice! Miben segíthet neked a Volturi család? Talán csatlakozni akarsz hozzánk?
-Nem, köszönöm. Azonnal beszélnem kell Aroval.
-Az nem lehet. Épp túrát vezetek. De ha egy óra múlva visszahívsz beszélni tudsz vele.
-Rendben. De mond meg neki, hogy sürgős.
-Átadom.
-Köszönöm.
-Szívesen! –majd köszönés nélkül kinyomta a telefont
-Alice, mi folyik itt? Miért kell beszélned Aroval, és miért mondod azt, hogy Bellával meg fogtok halni? –kérdezte Carlisle tárgyilagosan.
-A vér fertőzött, amint már mindenki tudja. Azt azonban nem tudtuk eddig, hogy ez a vírus ellenünk lett kifejlesztve. Ezért fogunk meghalni Bellával. És ezért kell beszélnem Aroval.
-Hogy érted, hogy mi ellenünk? Aroék el akarnak pusztítani minket? –kérdezte Rosalie.
-De hát nem csináltunk semmit sem. –folytatta Jasper.
-Nem, Rosalie. A vírussal nem a Cullen családot akarják elpusztítani, hanem magát a vámpír társadalmat.
-És a vírus már az egész világon terjed. –szólt közbe Bella
-Ezt hogy érted? –kérdezte Edward.
-A különös halál esetek. Azt mondtátok, hogy támadó nem volt, csak úgy simán meghaltak a vámpírok.
-Ez igaz. De hogy kapták el.
-Úgy ahogy én. –mondtam és beléptem a szobába.
-Kicsim, neked még pihenned kellene. -mondta Edward, és tudtam, hogy csak azt akarja, hogy ne halljam meg a beszélgetésüket.
-Azokat a vámpírokat megtámadta egy fertőzött vámpír, és megsebesítette őket. Sokkal egyszerűbb mintha minden egyes vámpírt egyesével megölnének. Így van esély rá, hogy egymás között is fertőzünk. Úgy ahogy én megfertőztem a véremmel Alicet és Bellát.
-De mi nem sérültünk meg?
-Nem, de bekerülhetett a vérem a szervezetetekbe, avval, hogy az arcotokba csapodótt.
-Nessienek igaza van. Azonnal Volterrába kell mennünk. –mondta Carlisle.
-De először beszélned kell Aroval az ügyről. –közölte Jasper.
-Ezért is telefonáltam Heidinek.
-Honnan tudod Heidi számát? –kérdezte Emmett érdeklődve.
-Soha sem lehet tudni mikor kell a Volturi.
-Hé, Alice sosem állna be a Volturiba. –vette védelmébe Alicet Jasper.
-Nem is gondoltam róla.
-Fontos telefonod van. –mondta Alice és már meg is csörrent Carlisle telefonja.
-Dr. Carlisle Cullen beszél.
-Szerbusz régi jó barátom! Miben segíthetek? Heidi mondta, hogy Alice beszélt vele telefonon és kérte hogy sürgősen hívjam fel. De úgy gondoltam, te biztosan tudod az okát.
-Örvendek Aro. Igen tudom az okát. Mit tud a Volturi család a vámpír halál esetekről?
-Tudod jól Carlisle, hogy ilyen jellegű információkat még neked sem adhatok ki.
-Tudom Aro, de ha elárulnád ezeket az információkat megkönnyítenéd a kialakult helyzetet.
-Mi féle helyzet, Carlisle?
-Valaki szándékosan gyilkolja le azokat a vámpírokat. Ha valamit tudtok a halál esetekről, kérlek áruld el.
-Rendben. Az eddigi nyomozások alapján még nem találtunk semmilyen ésszerű magyarázatot a halál esetekre. De a legjobb vámpírok dolgoznak az eseteken.
-Tehát fogalmatok sincs, hogy miért haltak meg.
-Pontosan, kedves barátom.
-Mit mondasz arra, ha azt mondom, hogy mi tudjuk, hogy miért történtek a halálesetek?
-Azt hogy nagyon szívesen meghallgatnánk én és a testvéreim, hogy mi folyik itt.
-Rendben. Volterrába megyünk és ott személyesen elmondok mindent.
-Tárt karokkal várunk téged, és az egész családod.
-Két nap múlva ott leszünk.
-Renesmee is veletek jön?
Carlisle kérdően pillantott körbe, majd habozás nélkül rávágta.
-Igen, Nessie is velünk jön.
-Készítettek elő neki egy szobát. Várom mielőbbi érkezéseteket. És én is elárulok pár dolgot amint ideértek.
-Rendben. Két nap múlva találkozunk.
-Öröm lesz újra Volterra falain belül látni téged Carlisle.
-Köszönöm. Addig is viszlát, Aro.
-Viszonthallásra, Carlisle.
Majd megszakadt a vonal.
-Valami fontosan eltitkol előlünk. –mondta Jasper.
-Tudom, de ha Volterrába megyünk minden kiderül. –mondta Carlisle.
-És mi lesz azután? Mi lesz, ha tényleg meghal anya és Alice? –kérdeztem halkan.
-Erre még gondolnod sem szabad, Nessie. –mondta Esme és gyengéden megölelt.
-De miattam fognak meghalni.
-Nem fogjuk hagyni, hogy megtörténjen.
-Tudom. –mondtam zokogva, majd hagytam, hogy Esme visszakísérjen a szobába, amíg a családom többi tagja némán állt a dolgozóban.
Megfognak halni, és csak én tehetek róla.
A következő nap senki sem ment iskolába. Esme betelefonált az iskolába, hogy egy ideig nem fogunk bemenni. Mivel én meggyógyultam végre a Chicagóban összeszedett csúnya vírusból, meglátogatjuk a Canadában élő rokonokat, mert Esme nagynénikéje nagyon beteg lett. Persze a titkárnő minden közbeszólás nélkül meghallgatta, és lejegyezte a halottakat.
Délután, pedig felhívtam Christ. Miután megnyugtattam, hogy már teljesen felépültem, közöltem vele, hogy sajnos egy ideig nem fogunk egymással találkozni, és beszélni sem valószínűleg. Persze teljesen kiakadt, de miután közöltem vele a hazugságot, mi szerint családlátogatáson leszek kissé lenyugodott. Bár így is beszélnem kell vele minden második napon telefonon. Annyira gyűlöltem neki hazudni, bár tudtam, hogy ez az ő védelme érdekében elkerülhetetlen.
Este összecsomagoltunk majd másnap reggel elmentünk a reptérre, és felszálltunk a Londonba tartó járatra. Miután megérkeztünk Angliába átszálltunk a Rómába tartó járatra. A repülőtéren már két sötétített kocsi várt bennünket. Könnyen ráismertünk hiszen amellett, hogy nagyon gyors autók voltak, a szélvédőre egy papírlapra a Cullen felirat volt ráragasztva.
2010. március 31., szerda
2010. március 25., csütörtök
27.fejezet
Amikor azonban újabb ütést kaptam rögtön magamhoz tértem. A halálom víziója egyből eltűnt. Alig tarthatott tovább fél másodpercnél. De tudtam, hogy nem adhatom fel. Nem hagyhatom, hogy beteljesüljön a vízió.
Erőt vett rajtam az élniakarás. Meg kell védenem magam. Meg kell védenem Rachellet. Nem bukhatok el! Hisz annyi ember van akiért élnem kell. Chris, a családom, a barátaim. Mind számítanak rám, és bíznak bennem.
Hatalmas csattanások és esések következtek. Az utcát már háborús övezetté változtattuk. De lassan felülkerekedtem a vámpíron. Olyan voltam mint egy igazi vámpír, életemben először. Kiengedtem a tudatom másik, eddig háttérbe húzódó részét. A vámpírtudatom uralkodott rajtam. És csak a másik vámpír elpusztítása volt a cél. Amikor már kitéptem az egyik kezét és a szemetes kukába dobtam, kezdett ő is rájönni erre. Én szinte sértetlen voltam, a csuklómból folyó vért leszámítva. Nagyban segített, hogy a vámpír leginkább a vérző csuklómra koncentrált.
Hosszú küzdelem után, de végül győzedelmeskedtem a támadóm felett. Darabokra téptem, és bedobtam a kukába, majd tüzet gyújtva elégettem. Az utcát megtöltötte az égett vámpír szaga, én pedig otthagyva az égő kukát Rachellehez rohantam. Eszméletlenül feküdt két szemetes zsák között. Egy púpot leszámítva tökéletesen egészségesnek tűnt.
Gyorsan, amikor felállítottam volna jöttem rá, hogy a seb még mindig nem gyógyult meg. Bár szerencsémre nem harapott bele az érbe, de megsértette. Az, pedig még mindig vérzett, és valami érdekes sárgás genny is szivárgott a sebből. Ezenkívül úgy éreztem mintha sósavval marnák a kezem. Levettem az összetépett kabátom és letéptem belőle egy kevésbé koszos rész, majd rákötöttem a sebre. Az egy dolog, hogy a szállodáig el kell vinnem Rachellet, de vérnyomokat nem akarok hagyni magam után. Így hát még meggyújtottam pár kukát, hogy vandálkodásnak tűnjön az egész, majd felkaptam Rachellet és végigszaladtam vele egészen a szálloda mellett lévő sötét utcáig. Itt leraktam, és bevezettem a szállodába.
-Vad volt az éjszaka? –kérdezte az ajtón álló, ahogy kinyitotta nekünk az ajtót.
Válaszra sem méltattam, bár rájöttem, hogy nagyon megviselt állapotban lehettem. De tudtam, hogy igazából csak azt hiszi, hogy egy vad szexelésből tartunk hazafelé.
-Jó estét, kérhetném az 58-as szoba kulcsát! –mondtam odaérve a portáshoz.
-Jó estét! Parancsoljon a kulcs. Óhajt még valamit? Akármiről is legyen szó a rendelkezésére állok.
-Foglaltatna két jegyet Ottawába, ma reggelre. Minél korábban indul a gép annál jobb. Pénz nem számít. Szóljon fel a szobába kérem, ha elintézte.
-Rendben, azonnal intézkedem. Megkérdezhetem, hogy mi történt a kisasszonnyal?
-Csak egy kicsit sokat ivott. –mondtam Rachellere nézve.
-Gondoltam, de én önre gondoltam.
-Vagy úgy. Elestem és elvágta egy üvegdarab a kezem. De már jól vagyok.
-Az elsősegély dobozt a ruhásszekrény felső polcán találja. –mondta kedvesen a
portás. – És ha nem boldogul csak értesítsen, kérem.
-Köszönöm, de nem lesz rá szükség. Viszontlátásra!
-Jó éjszakát!
Én, pedig elindultam a még mindig eszméletlen Rachellel a lift felé.
Két perccel később már a szobánkban voltunk. Lefektettem Rachellet és betakartam. Bementem a fürdőbe és alaposan kimostam a sebet, ami már szinte teljesen beforrt. Helyén egy hatalmas duzzadt heg maradt, aminek be nem forrt részéből sárgás genny folyt ki. Ezenkívül még mindig szörnyen égett a csuklóm. A csap fölötti tükörben megláttam magam. Az arcom tiszta mocsok volt. Elég borzalmasan festettem, és így is éreztem magam. Miután visszamentem a szobába kivettem az elsősegélydobozt és alaposan bekötöttem a sebet.
Épp kerestem a mobilom, hogy felhívjam Carlislet (tudtam, hogy apa azonnal kiakadna és az elkövetkező 200 évben sehova se engedne el egyedül) amikor megszólalt a szobai készülék.
-Igen, tessék! –szóltam bele fáradtan.
-Elnézést a zavarásért, de beszéltem a repülőtérrel. Pontosan 9 órakor indul a következő járat Ottawába. Foglaltattam két jegyet rá.
-Köszönöm szépen. Megkérhetem, hogy rendeljen egy taxit fél 8-re.
-Természetesen. Segíthetek még valamit?
-Nem köszönöm. Viszonthallásra!
-Viszonthallásra!
Azután letettem a telefont és szomorúan jöttem rá, hogy a mobilomat valószínűleg a harc közben elvesztettem.
-Így hát elvettem Rachelle telefonját és felhívtam Carlislet.
Azonnal felvette.
-Nessie, jól vagy? Annyira aggódtunk értetek! Alice látta, hogy megtámad titeket, de nem tudtunk elérni téged, hogy szóljunk.
-Rachelle jól van. Alszik. Elvesztette az eszméletét, és lett egy nagy púpja, de
szerintem jól van.
-És te hogy vagy? Meséld el mi történt!
-Rosszul vagyok, Carlisle. Az a vámpír… megharapott. Szörnyen ég a harapásnyom és
valamilyen sárgás genny folyik a hegből. Ezenkívül még duzzadt és olyan mintha
sósavval leöntötték volna. 9-kor indul a repülő, és otthon elmesélek mindent. Most, pedig megyek és összepakolok. Ha hazaérek, pedig meg kell vizsgálnod, mert nagyon rosszul érzem magam.
-Persze. Megyünk érted a reptérre. Addig is próbálj meg pihenni egy keveset. Lehet, hogy sokkot kaptál.
-Rendben. A reptéren találkozunk. –mondtam majd letettem a telefont.
Gyorsaságomat bevetve összepakoltam a cuccaimat. Kissé mintha lassabb lettem volna mint szoktam lenni. Á biztosan csak beképzelem és tényleg sokkot kaptam. Gyorsan letusoltam és beállítottam az órám 7-ra. Rachelle biztosan nem fog addig felébredni, így nyugodtan aludhatok egy keveset. Amint lefeküdtem azonnal álomba zuhantam.
Borzalmasan aludtam.
Az alvás kifejezés távol állt az igazságtól. Alvás helyett inkább csak forgódtam, és fel-fel riadtam álmomban. Amikor, pedig épp elaludtam volna, mindig csak a harc képeit láttam magam előtt. Akkor nem tűnt fel, de mintha a támadónk nem lett volna, hogyis fogalmazzak, „egészséges”. A bőre egy vámpírhoz képest sárgás volt, és kissé mintha izzadt volna. Az egész megjelenése, pedig olyan érdekes volt. Görnyedt volt, és a szemei beesettek. Nem úgy nézett ki mint egy vámpír. Inkább mint egy végstádiumban lévő halálos beteg. És amíg megpróbáltam aludni, mindig csak Őt láttam magam előtt. Iszonyatos volt.
Amikor 6 óra előtt pár perccel ismét felriadtam úgy voltam vele, hogy inkább nem alszom vissza. Főleg hogy a sebem iszonyatosan égetett, és hányingerem volt. Sosem volt még hányingerem eddigi életem alatt, így eléggé váratlanul ért. Mindezt tetőzte, hogy amikor ki akartam menni a mosdóba rendbetenni magam, annyira megszédültem, hogy visszaestem az ágyba.
-Mi a fene? –kérdeztem magamtól. Vettem egy mély levegőt és ismét felálltam. Inkább csak tápászkodtam, mivel enyhén forgott velem az egész szoba. Iszonyatosan éreztem magam, mintha átment volna rajtam egy emberekkel teli metró. Amint elténferegtem a mosdóig döbbentem néztem a tükörbe. Az arcom szabályosan fehér volt! Még egy vámpírhoz képest is vakított a bőröm.
Azonnal beszélnem kell Carlisle-jal. Ő biztos látott már ilyet és tudja, hogy mit kell tennem. De nincs telefonom, a Rachellet, pedig nem akartam használni, mert a végén túl magas lesz a számlája, és rájön, hogy én is beszéltem rajta. Bár ha elkérném biztos odaadná. De mégis jobb lenne az én telefonomon beszélni az otthoniakkal.
Miután hidegvizet fröcsköltem az arcomra, és nagyjából úgy éreztem, hogy jobban vagyok leszóltam a portára.
-Jó reggelt kívánok! Miben segíthetek?
-Jó reggelt! Tudna szerezni egy mobiltelefont számomra?
-Persze. Milyen típusút szeretne?
Miután bediktáltam a régi telefonom adatait (úgy gondoltam, hogy tökéletesen megfelel és eddig se volt vele semmi probléma) a portás közölte, hogy még az indulás előtt beszereznek nekem egyet. Én persze készségesen megköszöntem, majd elbúcsúztam.
Amint letettem a telefont rápillantottam az órámra. 7 óra múlt pár perccel. Mivel még tegnap, vagyis ma összecsomagoltam, Rachelle cuccait is elkezdtem összepakolni. Nagyon gyengének éreztem magam, de hála isten a szédülés elmúlt és a hányinger is nagyban mérséklődött. Lassan összepakoltam Rachellenek is, majd ébresztgetni kezdtem, hogy időben elkészüljön.
A harmadik próbálkozásomra sikerült is.
-Miii van? –kérdezte egy nagy ásítás közepette.
-Készülődnöd kellene. Nem sokára indul a gép. Már összecsomagoltam neked.
-De miért megyünk el korábban? Történt valami? –kérdezte kómás fejjel.
-Te nem emlékszel semmire? –kérdeztem megdöbbenést színlelve, bár nagyon örültem, hogy minden kiesett a fejéből.
-De voltunk valami Macska helyen vagy hol. Pffú nagyon fáj a fejem.
-Az elhiszem, jól beittál tegnap éjjel. Tessék itt van egy Aspirin. -mondtam és az előre kikészített gyógyszerért nyúltam.
-Köszi, de mi történt veled. Annyira sápadt vagy! –mondta miután lehajtotta a nagy pohár vizet és a gyógyszert
-Csak kissé rosszul érzem magam. De nyugi, majd ha hazaérünk kivizsgáltatom magam
Carlisle-jal.
-Persze, Dr. Cullen a nevelőapád.
-Igen, az. De most tényleg fel kellene kelned.
-Rendben, fent vagyok. –mondta majd kikászálódott az ágyból.
-Jól van én megyek tusolni, te addig is nézd át hogy mindent bepakoltam-e.
-Oké. Rendelek reggelit. Kérsz valamit?
-Nem köszi, nem vagyok éhes.
-Pedig lehet enned kellene valamit.
-Majd a gépen eszem. Nyugi biztos valami vírust szedtem össze. Nem vészes.
-De tényleg nagyon rosszul nézel ki.
-Rachelle kérlek, nem mehetnék már tusolni.
-Menj csak nyugodtan.
Kb. 15 percet voltam a fürdőszobában, de úgy éreztem mintha 1 óra lett volna. Most már szemmel láthatólag látszott, hogy lassabb vagyok a szokottnál. A szappan kicsúszott a kezeim közül, ahogy visszaakartam rakni a helyére. Eddig sohasem fordult velem elő, hogy ne tudtam volna megfogni a földet érése előtt. De most sikerült lepottyannia. Sajnos kezdtem rájönni, hogy nagyobb bajom lehet mint gondoltam.
Amíg Rachelle tusolt megérkezett az új mobilom, és beszéltem is Carlislejal, hogy szerintem nagy a baj. Ő, persze próbált nyugtatgatni, de a hangjában megéreztem a tanácstalanságot.
A repülőtérre vezető utat szinte néma csendben tettük meg. Én nem akartam beszélgetni, Rachelle pedig látta rajtam milyen rosszul érzem magam, így inkább békén hagyott. A repülőn ettem egy kevés salátát, csak hogy megnyugtassam Rachellet, aki hatalmas szemekkel méregetett. Valószínűleg azon agyalt, hogy mikor fogom kidobni a taccsot. Szerencsére erre nem került sor. De pár perc nyugodt alvás sikerült. Fáradtan szálltam le a gépről és úgy éreztem menten összeesem. Amilyen gyorsan csak lehetett elköszöntem Rachelletől.
A családommal akartam lenni. Az utóbbi egy nap maga volt a pokol és végre valahára biztonságban éreztem magam, amikor szeretett anyám sietett elém és ölelt meg.
-Óh, kicsim. Annyira hiányozál. Hogy vagy?
-Szia anya. Nagyon rosszul érzem magam. –mondtam és belekapaszkodtam a karjába.
-Azonnal indulunk haza, és otthon Carlisle megvizsgál.
-Az jó lesz, de azt hiszem eláju.. –mondtam erőtlenül, és hirtelen elvesztettem minden erőmet, és ernyedten estem össze.
Gyengéden éreztem két erős kezet. Az illatokból ítélve apám az utolsó pillanatban ért oda, hogy ne a repülőtér padlójára esek össze.
A többire már nem emlékszem.
Erőt vett rajtam az élniakarás. Meg kell védenem magam. Meg kell védenem Rachellet. Nem bukhatok el! Hisz annyi ember van akiért élnem kell. Chris, a családom, a barátaim. Mind számítanak rám, és bíznak bennem.
Hatalmas csattanások és esések következtek. Az utcát már háborús övezetté változtattuk. De lassan felülkerekedtem a vámpíron. Olyan voltam mint egy igazi vámpír, életemben először. Kiengedtem a tudatom másik, eddig háttérbe húzódó részét. A vámpírtudatom uralkodott rajtam. És csak a másik vámpír elpusztítása volt a cél. Amikor már kitéptem az egyik kezét és a szemetes kukába dobtam, kezdett ő is rájönni erre. Én szinte sértetlen voltam, a csuklómból folyó vért leszámítva. Nagyban segített, hogy a vámpír leginkább a vérző csuklómra koncentrált.
Hosszú küzdelem után, de végül győzedelmeskedtem a támadóm felett. Darabokra téptem, és bedobtam a kukába, majd tüzet gyújtva elégettem. Az utcát megtöltötte az égett vámpír szaga, én pedig otthagyva az égő kukát Rachellehez rohantam. Eszméletlenül feküdt két szemetes zsák között. Egy púpot leszámítva tökéletesen egészségesnek tűnt.
Gyorsan, amikor felállítottam volna jöttem rá, hogy a seb még mindig nem gyógyult meg. Bár szerencsémre nem harapott bele az érbe, de megsértette. Az, pedig még mindig vérzett, és valami érdekes sárgás genny is szivárgott a sebből. Ezenkívül úgy éreztem mintha sósavval marnák a kezem. Levettem az összetépett kabátom és letéptem belőle egy kevésbé koszos rész, majd rákötöttem a sebre. Az egy dolog, hogy a szállodáig el kell vinnem Rachellet, de vérnyomokat nem akarok hagyni magam után. Így hát még meggyújtottam pár kukát, hogy vandálkodásnak tűnjön az egész, majd felkaptam Rachellet és végigszaladtam vele egészen a szálloda mellett lévő sötét utcáig. Itt leraktam, és bevezettem a szállodába.
-Vad volt az éjszaka? –kérdezte az ajtón álló, ahogy kinyitotta nekünk az ajtót.
Válaszra sem méltattam, bár rájöttem, hogy nagyon megviselt állapotban lehettem. De tudtam, hogy igazából csak azt hiszi, hogy egy vad szexelésből tartunk hazafelé.
-Jó estét, kérhetném az 58-as szoba kulcsát! –mondtam odaérve a portáshoz.
-Jó estét! Parancsoljon a kulcs. Óhajt még valamit? Akármiről is legyen szó a rendelkezésére állok.
-Foglaltatna két jegyet Ottawába, ma reggelre. Minél korábban indul a gép annál jobb. Pénz nem számít. Szóljon fel a szobába kérem, ha elintézte.
-Rendben, azonnal intézkedem. Megkérdezhetem, hogy mi történt a kisasszonnyal?
-Csak egy kicsit sokat ivott. –mondtam Rachellere nézve.
-Gondoltam, de én önre gondoltam.
-Vagy úgy. Elestem és elvágta egy üvegdarab a kezem. De már jól vagyok.
-Az elsősegély dobozt a ruhásszekrény felső polcán találja. –mondta kedvesen a
portás. – És ha nem boldogul csak értesítsen, kérem.
-Köszönöm, de nem lesz rá szükség. Viszontlátásra!
-Jó éjszakát!
Én, pedig elindultam a még mindig eszméletlen Rachellel a lift felé.
Két perccel később már a szobánkban voltunk. Lefektettem Rachellet és betakartam. Bementem a fürdőbe és alaposan kimostam a sebet, ami már szinte teljesen beforrt. Helyén egy hatalmas duzzadt heg maradt, aminek be nem forrt részéből sárgás genny folyt ki. Ezenkívül még mindig szörnyen égett a csuklóm. A csap fölötti tükörben megláttam magam. Az arcom tiszta mocsok volt. Elég borzalmasan festettem, és így is éreztem magam. Miután visszamentem a szobába kivettem az elsősegélydobozt és alaposan bekötöttem a sebet.
Épp kerestem a mobilom, hogy felhívjam Carlislet (tudtam, hogy apa azonnal kiakadna és az elkövetkező 200 évben sehova se engedne el egyedül) amikor megszólalt a szobai készülék.
-Igen, tessék! –szóltam bele fáradtan.
-Elnézést a zavarásért, de beszéltem a repülőtérrel. Pontosan 9 órakor indul a következő járat Ottawába. Foglaltattam két jegyet rá.
-Köszönöm szépen. Megkérhetem, hogy rendeljen egy taxit fél 8-re.
-Természetesen. Segíthetek még valamit?
-Nem köszönöm. Viszonthallásra!
-Viszonthallásra!
Azután letettem a telefont és szomorúan jöttem rá, hogy a mobilomat valószínűleg a harc közben elvesztettem.
-Így hát elvettem Rachelle telefonját és felhívtam Carlislet.
Azonnal felvette.
-Nessie, jól vagy? Annyira aggódtunk értetek! Alice látta, hogy megtámad titeket, de nem tudtunk elérni téged, hogy szóljunk.
-Rachelle jól van. Alszik. Elvesztette az eszméletét, és lett egy nagy púpja, de
szerintem jól van.
-És te hogy vagy? Meséld el mi történt!
-Rosszul vagyok, Carlisle. Az a vámpír… megharapott. Szörnyen ég a harapásnyom és
valamilyen sárgás genny folyik a hegből. Ezenkívül még duzzadt és olyan mintha
sósavval leöntötték volna. 9-kor indul a repülő, és otthon elmesélek mindent. Most, pedig megyek és összepakolok. Ha hazaérek, pedig meg kell vizsgálnod, mert nagyon rosszul érzem magam.
-Persze. Megyünk érted a reptérre. Addig is próbálj meg pihenni egy keveset. Lehet, hogy sokkot kaptál.
-Rendben. A reptéren találkozunk. –mondtam majd letettem a telefont.
Gyorsaságomat bevetve összepakoltam a cuccaimat. Kissé mintha lassabb lettem volna mint szoktam lenni. Á biztosan csak beképzelem és tényleg sokkot kaptam. Gyorsan letusoltam és beállítottam az órám 7-ra. Rachelle biztosan nem fog addig felébredni, így nyugodtan aludhatok egy keveset. Amint lefeküdtem azonnal álomba zuhantam.
Borzalmasan aludtam.
Az alvás kifejezés távol állt az igazságtól. Alvás helyett inkább csak forgódtam, és fel-fel riadtam álmomban. Amikor, pedig épp elaludtam volna, mindig csak a harc képeit láttam magam előtt. Akkor nem tűnt fel, de mintha a támadónk nem lett volna, hogyis fogalmazzak, „egészséges”. A bőre egy vámpírhoz képest sárgás volt, és kissé mintha izzadt volna. Az egész megjelenése, pedig olyan érdekes volt. Görnyedt volt, és a szemei beesettek. Nem úgy nézett ki mint egy vámpír. Inkább mint egy végstádiumban lévő halálos beteg. És amíg megpróbáltam aludni, mindig csak Őt láttam magam előtt. Iszonyatos volt.
Amikor 6 óra előtt pár perccel ismét felriadtam úgy voltam vele, hogy inkább nem alszom vissza. Főleg hogy a sebem iszonyatosan égetett, és hányingerem volt. Sosem volt még hányingerem eddigi életem alatt, így eléggé váratlanul ért. Mindezt tetőzte, hogy amikor ki akartam menni a mosdóba rendbetenni magam, annyira megszédültem, hogy visszaestem az ágyba.
-Mi a fene? –kérdeztem magamtól. Vettem egy mély levegőt és ismét felálltam. Inkább csak tápászkodtam, mivel enyhén forgott velem az egész szoba. Iszonyatosan éreztem magam, mintha átment volna rajtam egy emberekkel teli metró. Amint elténferegtem a mosdóig döbbentem néztem a tükörbe. Az arcom szabályosan fehér volt! Még egy vámpírhoz képest is vakított a bőröm.
Azonnal beszélnem kell Carlisle-jal. Ő biztos látott már ilyet és tudja, hogy mit kell tennem. De nincs telefonom, a Rachellet, pedig nem akartam használni, mert a végén túl magas lesz a számlája, és rájön, hogy én is beszéltem rajta. Bár ha elkérném biztos odaadná. De mégis jobb lenne az én telefonomon beszélni az otthoniakkal.
Miután hidegvizet fröcsköltem az arcomra, és nagyjából úgy éreztem, hogy jobban vagyok leszóltam a portára.
-Jó reggelt kívánok! Miben segíthetek?
-Jó reggelt! Tudna szerezni egy mobiltelefont számomra?
-Persze. Milyen típusút szeretne?
Miután bediktáltam a régi telefonom adatait (úgy gondoltam, hogy tökéletesen megfelel és eddig se volt vele semmi probléma) a portás közölte, hogy még az indulás előtt beszereznek nekem egyet. Én persze készségesen megköszöntem, majd elbúcsúztam.
Amint letettem a telefont rápillantottam az órámra. 7 óra múlt pár perccel. Mivel még tegnap, vagyis ma összecsomagoltam, Rachelle cuccait is elkezdtem összepakolni. Nagyon gyengének éreztem magam, de hála isten a szédülés elmúlt és a hányinger is nagyban mérséklődött. Lassan összepakoltam Rachellenek is, majd ébresztgetni kezdtem, hogy időben elkészüljön.
A harmadik próbálkozásomra sikerült is.
-Miii van? –kérdezte egy nagy ásítás közepette.
-Készülődnöd kellene. Nem sokára indul a gép. Már összecsomagoltam neked.
-De miért megyünk el korábban? Történt valami? –kérdezte kómás fejjel.
-Te nem emlékszel semmire? –kérdeztem megdöbbenést színlelve, bár nagyon örültem, hogy minden kiesett a fejéből.
-De voltunk valami Macska helyen vagy hol. Pffú nagyon fáj a fejem.
-Az elhiszem, jól beittál tegnap éjjel. Tessék itt van egy Aspirin. -mondtam és az előre kikészített gyógyszerért nyúltam.
-Köszi, de mi történt veled. Annyira sápadt vagy! –mondta miután lehajtotta a nagy pohár vizet és a gyógyszert
-Csak kissé rosszul érzem magam. De nyugi, majd ha hazaérünk kivizsgáltatom magam
Carlisle-jal.
-Persze, Dr. Cullen a nevelőapád.
-Igen, az. De most tényleg fel kellene kelned.
-Rendben, fent vagyok. –mondta majd kikászálódott az ágyból.
-Jól van én megyek tusolni, te addig is nézd át hogy mindent bepakoltam-e.
-Oké. Rendelek reggelit. Kérsz valamit?
-Nem köszi, nem vagyok éhes.
-Pedig lehet enned kellene valamit.
-Majd a gépen eszem. Nyugi biztos valami vírust szedtem össze. Nem vészes.
-De tényleg nagyon rosszul nézel ki.
-Rachelle kérlek, nem mehetnék már tusolni.
-Menj csak nyugodtan.
Kb. 15 percet voltam a fürdőszobában, de úgy éreztem mintha 1 óra lett volna. Most már szemmel láthatólag látszott, hogy lassabb vagyok a szokottnál. A szappan kicsúszott a kezeim közül, ahogy visszaakartam rakni a helyére. Eddig sohasem fordult velem elő, hogy ne tudtam volna megfogni a földet érése előtt. De most sikerült lepottyannia. Sajnos kezdtem rájönni, hogy nagyobb bajom lehet mint gondoltam.
Amíg Rachelle tusolt megérkezett az új mobilom, és beszéltem is Carlislejal, hogy szerintem nagy a baj. Ő, persze próbált nyugtatgatni, de a hangjában megéreztem a tanácstalanságot.
A repülőtérre vezető utat szinte néma csendben tettük meg. Én nem akartam beszélgetni, Rachelle pedig látta rajtam milyen rosszul érzem magam, így inkább békén hagyott. A repülőn ettem egy kevés salátát, csak hogy megnyugtassam Rachellet, aki hatalmas szemekkel méregetett. Valószínűleg azon agyalt, hogy mikor fogom kidobni a taccsot. Szerencsére erre nem került sor. De pár perc nyugodt alvás sikerült. Fáradtan szálltam le a gépről és úgy éreztem menten összeesem. Amilyen gyorsan csak lehetett elköszöntem Rachelletől.
A családommal akartam lenni. Az utóbbi egy nap maga volt a pokol és végre valahára biztonságban éreztem magam, amikor szeretett anyám sietett elém és ölelt meg.
-Óh, kicsim. Annyira hiányozál. Hogy vagy?
-Szia anya. Nagyon rosszul érzem magam. –mondtam és belekapaszkodtam a karjába.
-Azonnal indulunk haza, és otthon Carlisle megvizsgál.
-Az jó lesz, de azt hiszem eláju.. –mondtam erőtlenül, és hirtelen elvesztettem minden erőmet, és ernyedten estem össze.
Gyengéden éreztem két erős kezet. Az illatokból ítélve apám az utolsó pillanatban ért oda, hogy ne a repülőtér padlójára esek össze.
A többire már nem emlékszem.
2010. március 23., kedd
Díj
Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:
1. Ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2. A logót kirakom a blogomba.
3. A szabályzatot kirakom a blogomba.
4. Megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5. Kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6. Megnevezem, hogy kitől és mikor kaptam, nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7. Betartom a szabályokat.
4.:http://rpattzfanfictions.blogspot.com/
http:///mysticangeltwilightfanfic.blogspot.com/
htttp:///dorothy20-twilight.blogspot.com/
htttp:///szandi22.blogspot.com/
htttp:///bo-szi-lvi.blogspot.com/
http://wwwhopetwilight-mn.blogspot.com/
5.: Teszt:
Név: mini
Becenév: minifodi, minike
Lakhely:Hódmezővásárhely
Születési hely: Szintén
Magasság: 172 cm
Névnap: szeptember 16.
Foglalkozás: tanulok
Testvérek: 2
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: angol?
Gyűjtemény: nincs semmi:-(
Cipőméret: 42
Iskola: általános, szakközép, egyetem ha felvesznek
Kedvencek:irodalom, földrajz
Hobbi: olvasás, írás, zenehallgatás
Zsebpénz: változó
Álom: sok van :-)
Szerencseszám: nincs különösebben de szeretem a 3, 7, 12, 13
Szeretnék találkozni: Rengeteg híres emberrel
Háziállatok: nekem nincs, de van otthon rengeteg
6.: A díjat köszönöm: MN-nek http://wwwhopetwilight-mn.blogspot.com/
Kaptam: március 22
1. Ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2. A logót kirakom a blogomba.
3. A szabályzatot kirakom a blogomba.
4. Megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5. Kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6. Megnevezem, hogy kitől és mikor kaptam, nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7. Betartom a szabályokat.
4.:http://rpattzfanfictions.blogspot.com/
http:///mysticangeltwilightfanfic.blogspot.com/
htttp:///dorothy20-twilight.blogspot.com/
htttp:///szandi22.blogspot.com/
htttp:///bo-szi-lvi.blogspot.com/
http://wwwhopetwilight-mn.blogspot.com/
5.: Teszt:
Név: mini
Becenév: minifodi, minike
Lakhely:Hódmezővásárhely
Születési hely: Szintén
Magasság: 172 cm
Névnap: szeptember 16.
Foglalkozás: tanulok
Testvérek: 2
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: angol?
Gyűjtemény: nincs semmi:-(
Cipőméret: 42
Iskola: általános, szakközép, egyetem ha felvesznek
Kedvencek:irodalom, földrajz
Hobbi: olvasás, írás, zenehallgatás
Zsebpénz: változó
Álom: sok van :-)
Szerencseszám: nincs különösebben de szeretem a 3, 7, 12, 13
Szeretnék találkozni: Rengeteg híres emberrel
Háziállatok: nekem nincs, de van otthon rengeteg
6.: A díjat köszönöm: MN-nek http://wwwhopetwilight-mn.blogspot.com/
Kaptam: március 22
2010. március 19., péntek
26.fejezet
A vámpír belemart a csuklómba, és én tétlenül szemléltem, ahogy megszabadít a véremtől. Egyre gyengébb, és gyengébb lettem, a szívem pedig egyre lassabban vert. Hiába próbálkoztam a meneküléssel a vámpír nem engedett a szorításából. Azután elájultam. Minden sötét volt. Nem tudtam hova kerültem, de azt tudtam, hogy nem jó helyre.
És azután rájöttem. A vámpír győzött én pedig az életemmel fizettem cserébe. A következő pillanatban az egyik oldalamról egy hatalmas fényt láttam. Csábított, hogy lépjek be.
Biztosan a mennyországba vezet. -gondoltam magamban, és elindultam a fény felé. Az első pár lépést követően azonban egy megmagyarázhatatlan érzés, azt sugallta, hogy nézek a lábam elé.
Mivel mindig is hallgattam a megérzésekre lehajoltam a fény által megvilágított sötét padlóra, és kezemet végighúztam a nyirkos földön. A kezem nyomán azonban furcsa dolog kezdődött el a földön. Ahol megérintettem ott kezdett elszíntelenedni, majd teljesen átlátszó lett. Akár egy ablak. Legugultam és tovább simogattam a földet. Kíváncsi voltam mi van az üveg túloldalán. Bár ne lettem volna. Ahogy kitisztult előttem a kép az utcát láttam magam előtt. A vámpír épp az utolsó csepp véremet szívta ki a csuklómból.
-Hmm. Milyen különleges. –mondta majd megtörölte a száját. Végignézett rajtam és az elégettség érzése öntötte el. Úgy néztem ki mint akit meggyaláztak. A hajam kócos volt és összeragadt a véremtől. A ruhám cafatokban hevert rajtam. De a szemem, a sötét éjszakába meredő szemem volt a legrosszabb. Fénytelenül meredt az ég felé. Nem látszott benne semmi élet sem. Csak egy test voltam. Egy halott. Semmi több.
A vámpír elindult az eszméletlenül fekvő Rachelle felé.
-Ne! –sikítottam de nem hallotta senki.
A vámpír odahajolt Rachelle nyakához, majd belemélyesztette fogait annak puha bőrébe. Rachelle magához tért a hirtelen fájdalomtól, de sikítani sem tudom, mivel a vámpír egyik kezét a szájára tapasztotta. Tehetetlenül néztem végig, ahogy egy vámpír megöli a legjobb barátnőmet. Amint az utolsó lehelettét is kiadta Rachelle vártam, hogy megjelenjen ő is a sötétben. Álltam és vártam. Szólongattam, ordibáltam neki, hogy itt vagyok. De nem válaszolt. Rachelle nem jött.
Helyette végignéztem, ahogy gyilkosunk jól lakottan távozik a helyszínről.
A két testet másnap reggel egy fiatal, fekete srác találta meg. Beszólt az anyukájának, hogy siessen, majd becsukta az ajtót. Ekkor feltűnt neki Rachelle cipője. A kuka mögül épp csak, hogy kilátszott, de a 15-16 éves srácnak rögtön felkeltette az érdeklődését. Miután bezárta az ajtót, érdeklődve sétált oda a kukához, majd félretolva azt elétárulkozott a rideg valóság.
Sokkot kapva állt a tetemeink fölött. Nem sokkal később kijött az anyja is.
-Mi az Steve, mit találtál? –kérdezte a kuka mögé meredő sráctól.
Amikor viszont nem felelt odament dühösen hozzá, és ő is benézett a kuka mögé. A következő pár óra a rendőri helyszíneléssel telt el. Mivel a vámpír nem vitte el a tárcáinkat, könnyen sikerült minket azonosítani. A következő telefonbeszélgetés azonban kénytelen voltam végighallgatni, bár a szívem szakadt meg tőle.
A nyomozó tárcsázta az otthoni telefonszámot, majd megnyomta a Hívás gombot.
A telefont első kicsengésre felvették.
-Halló! Cullen ház, Esme Cullen beszél. –szólt bele Esme. Hát, persze hisz a többiek suliban vannak, Carlisle pedig munkában.
-Jó napot kívánok! Mr. Gibs vagyok, a Bostoni rendőrségről. Ön Renesmee Carlie Cullen édeanyja?
-Igen, én vagyok. Történt valami Nessievel? –kérdezte érdeklődve.
Bár tudta, hogyha valami történt volna velem, akkor azt Alice látja. De miért nem tud a gyilkosságról. Miért nem látta Alice?
-Sajnálattal kell Önnel közölnöm, hogy a lányát ma hajnalban meggyilkolták. Kérem fogadja őszinte részvétem.
-Az nem lehet. Nessie nem hallhatott meg. Ez csak valami tévedés -mondta Esme a telefonba.
Teljesen igaza van, hisz egy félvámpírt, akinek áthatolhatatlan a bőre, és simán lehagyhatná 100 m-en az amerikai csúcstartót, kizárt, hogy csak úgy meggyilkolják.
-Sajnálom, nem az. A holttesteknél megtaláltuk a személyes irataikat is. A holttestek minden kétséget kizárólag Renesmee Carlie Cullen és Rachelle Grene.
-Az nem lehet, hogy Rachelle és Nessie halott legyen.
-Sajnálom. Mikor tudna ön vagy a férje Bostonba jönni, hogy megállapítsák valóban a lányuk-e az áldozat? Valamint elszállítsák a holttestet? –kérdezte a nyomozó
-Holnap reggelre ott leszünk. –mondta Esme megtört hangon.
-Rendben. Minél előbb annál jobb.
-Elárulná, hogy hogyan történt a haláleset.
-Semmi biztosan nem mondhatok, sajnálom. De valószínűleg egy vámpíristával van dolgunk.
-Vámpírista?
-Igen, az utóbbi időben történt pár furcsa haláleset. A tetemek úgy néznek ki, mintha valaki kiszívta volna a vérüket.
-Értem. Köszönöm a tájékoztatást.
-Mégegyszer fogadja részvétem. Viszonthallásra!
-Viszonthallásra!
A következő pillanatban a hívás véget ért. Esme, pedig erőtlenül zuhant a kanapéba, és könnyek nélküli zokogásban tört ki. Percekig csak ült zokogva. Mire kellő erőt gyűjtött volna ahhoz, hogy telefonáljon Carlisle-nak és a többieknek a telefont csörögni kezdett.
-Esme mi történt?-szólt bele a telefonba Alice köszönés nélkül.
-Valami szörnyűség. Azonnal haza kell jönnötök. Nessie..
-Telefonált? Mi van vele? Miért nem veszi fel a telefont? –sorjázta Alice a kérdéseket.
-Gyertek haza. Ha itthon lesztek elmondom.
-Azonnal indulunk.
-Jó. Én addig felhívom Carlislet. –mondta Esme és megszakította a vonalat.
Nagy levegőt vett majd tárcsázta Carlisle mobilját.
A harmadik csengetésre fel is vette a telefont.
-Szia, drágám! Ne haragudj, de épp egy beteget láttam el. Minden rendben?
-Haza kell jönnöd azonnal.
-De hát mi történt. Nessievel van valami vagy az iskolában?
-Nessie…. Meghalt.
-Micsoda? Ezt honnan veszed. Alice látta?
-Nem, egy nyomozó telefonált, és közölte velem.
-Az képtelenség. Hisz Nessie sebezhetetlen.
-Egy vámpír ölte meg, és Rachellet is.
Carlisle nem szólt bele a készülékbe. Csak bámult maga elé megsemmisülve. Mi lesz most a családjával? Edward és Bella, hogyan fogják ezt túlélni? És a többiek? Hisz Nessie olyan mindegyiküjöknek mintha a saját lányuk lenne.
-Azonnal ott vagyok. –mondta és letette a telefont.
15 perccel később már az egész családom a házban volt, Carlisle kivételével. Edward azonnal hallgatni kezdte Esme gondolatait, de semmi használhatott nem talált. Teljesen összezavarodott nevelőanyja. Nem hajtogatott mást, csakhogy „ez nem lehet igaz”
Hiába próbálta Jasper is megállás nélkül nyugtatgatni háborgó szíve nem talált megnyugvást. Azonban amikor Edward meghallotta Carlisle gondolatait azonnal megtudott mindent.
-Neeeee! –ordította és térdre rogyott mintha valaki hirtelen összeszorította volna a szívét.
Carlisle besuhant az ajtón és azonnal fiához ment.
-Sajnálom Edward. Nem tehetünk semmit, már megtörtént. –mondta és térdre rogyott Edward előtt. Bella odament léte szerelméhez, és nyugtatgatni próbálta, bár azt sem tudta, hogy miért.
-De hát mi történt? –kérdezte Rosalie.
-Nessiet megölte egy vámpír. –mondta Carlisle majd körbenézett a szobán.
-Az nem lehet. Hisz én nem láttam semmit sem. –mondta Alice.
-Már megtörtént.
-Nem, Carlisle kérlek mond, hogy ez csak vicc. –mondta Edward-ba ölelkezve Bella.
-Sajnálom.
Az egész családom mély melankóliába, és a szívet elemésztő fájdalomba zuhant.
Esme elmondta a részleteket, és megegyeztek, hogy Esme, Carlisle valamint a szüleim a leghamarabbi géppel Bostonba utaznak. A többiek Hiloban maradnak.
Apámban, pedig mindent elpusztító bosszúvágy ébredt.
A családom négy tagja még aznap este Bostonba utazott. Másnap reggel bementek a halottasházba, és igazolták, hogy az áldozatok mi vagyunk Rachellel. A nap többi részét, pedig nyomozással töltötték. Délután felhívták az otthoniakat, akik amint leszálltak a gépről, azonnal a gyilkosom vadászatára indultak. Kettes csapatokban mentek. Emmett Rosalievel, Jasper Aliceszel, Carlisle Esmevel, valamint a szüleim együtt.
Pár óra alatt megtalálták gyilkosom. Nagyon rosszul festett. Teljesen legyengült vámpír volt. Mintha beteg lenne. Edward talált rá. Bellával hívták a többi csoportot a megbeszélés értelmében, majd figyelni kezdték a vámpírt. A megállapodás szerint, akár melyik csoport is talál rá a gyilkosra, az szólt a többieknek és együtt végzik ki a vámpírt.
Mielőtt azonban még odaérhettek volna a vámpír észrevette őket. És rájuk támadt. Edward azonnal küzdeni kezdett ellene. Bár tapasztaltabb és erősebb volt a gyilkosomnál, mégis sikerült annak megsebesíteni Bellát, amikor félrelökte Edward. A többiek ekkora értek oda, és Emmett azonnal rávetette magát az idegenre Mindeközben nem látthatta ahogy a többiek széttépik és felgyújtják a vámpírt. Mire Alice rájuk nézett, a vámpírból ekkor már csak a füstölgő maradványok maradtak.
A családom másnap reggel hazahozta a tetemem, és egy héttel később sort kerítettek a temetésre is. A síromat körbeállták szeretteim. Az egyik oldalon a falka tagok álltak. Hihetetlen nagy fájdalom volt bennük ez látszott rajtuk. Jake teljesen összetört. Mindig is megóvott mindentől, és folyton azt mondogatta, hogy sohasem hagyja majd, hogy nekem bármi bajom is essék. De avval, hogy szakított velem megszegte az ígéretét. A koporsóm túl oldalán ott álltak a Hiloi barátaim. Chris ott állt a legszélén, kissé távolabb a többiektől és szeméből folytak a könnyek. Legjobb barátja, Austin, aki szintén most veszítette el szerelmét a tömeg szélén állt, alig 3 lépésre Christől. Ott voltak még a banda tagjai, valamint pár ismerős tanuló a suliból, valamint néhány engem tanító tanár.
A koporsómmal szemben, pedig ott volt a családom. Carlisle, Esme, anya, apa, Alice, Jasper, Rosalie, Emmett valamint nagyapa is. Mindannyian ugyan úgy néztek ki. Teljesen összetörtek voltak és élettelenek. Szörnyű élmény volt. Az elkövetkező heteket ezután csak gyorsítva láttam. Pár héttel később nagyapám, Charlie szívinfarktusban meghalt. A családom, pedig szépen lassan darabjaira hullott. A szüleim külön költöztek a családomtól. Edward elgondolkodott azon, hogy megöleti magát a Volturival, de nem akarta egyedül hagyni Bellát. Talán ő is velem jönne. Nem azt nem hagyhatja, hogy bárki is bántsa Bellát. Így lemondott a tervéről.
Alice saját magát hibáztatta a történtekért, mert nem látta előre a tragédiát. Jasper hiába próbálkozott avval, hogy megnyugtassa. Alice megkérte, hogy ne használja rajta a képességét. Jasper így hát csak jobban szenvedett, hisz nem enyhíthette Alice fájdalmát.
A többiek sem néztek ki jobban. Igaza volt Esmenek. Tényleg mindenki úgy tekintett rám, mintha az ő gyermekük lettem volna.
A két fiú, Austin és Chris, az én drága Chrissem, pedig a bánat sötét mocsarába zuhant. A többiek hiába akartak segíteni nekik, őket nem érdekelte a segítség. Alig szólaltam meg egész nap, legtöbbször akkor is egymással beszéltek Rachelleről és rólam. Az ebédek, pedig néma csendben teltek el.
Az én eddigi gyönyörű, tökéletes világom egy perc alatt semmisült meg, akkor amikor meghaltam.
És azután rájöttem. A vámpír győzött én pedig az életemmel fizettem cserébe. A következő pillanatban az egyik oldalamról egy hatalmas fényt láttam. Csábított, hogy lépjek be.
Biztosan a mennyországba vezet. -gondoltam magamban, és elindultam a fény felé. Az első pár lépést követően azonban egy megmagyarázhatatlan érzés, azt sugallta, hogy nézek a lábam elé.
Mivel mindig is hallgattam a megérzésekre lehajoltam a fény által megvilágított sötét padlóra, és kezemet végighúztam a nyirkos földön. A kezem nyomán azonban furcsa dolog kezdődött el a földön. Ahol megérintettem ott kezdett elszíntelenedni, majd teljesen átlátszó lett. Akár egy ablak. Legugultam és tovább simogattam a földet. Kíváncsi voltam mi van az üveg túloldalán. Bár ne lettem volna. Ahogy kitisztult előttem a kép az utcát láttam magam előtt. A vámpír épp az utolsó csepp véremet szívta ki a csuklómból.
-Hmm. Milyen különleges. –mondta majd megtörölte a száját. Végignézett rajtam és az elégettség érzése öntötte el. Úgy néztem ki mint akit meggyaláztak. A hajam kócos volt és összeragadt a véremtől. A ruhám cafatokban hevert rajtam. De a szemem, a sötét éjszakába meredő szemem volt a legrosszabb. Fénytelenül meredt az ég felé. Nem látszott benne semmi élet sem. Csak egy test voltam. Egy halott. Semmi több.
A vámpír elindult az eszméletlenül fekvő Rachelle felé.
-Ne! –sikítottam de nem hallotta senki.
A vámpír odahajolt Rachelle nyakához, majd belemélyesztette fogait annak puha bőrébe. Rachelle magához tért a hirtelen fájdalomtól, de sikítani sem tudom, mivel a vámpír egyik kezét a szájára tapasztotta. Tehetetlenül néztem végig, ahogy egy vámpír megöli a legjobb barátnőmet. Amint az utolsó lehelettét is kiadta Rachelle vártam, hogy megjelenjen ő is a sötétben. Álltam és vártam. Szólongattam, ordibáltam neki, hogy itt vagyok. De nem válaszolt. Rachelle nem jött.
Helyette végignéztem, ahogy gyilkosunk jól lakottan távozik a helyszínről.
A két testet másnap reggel egy fiatal, fekete srác találta meg. Beszólt az anyukájának, hogy siessen, majd becsukta az ajtót. Ekkor feltűnt neki Rachelle cipője. A kuka mögül épp csak, hogy kilátszott, de a 15-16 éves srácnak rögtön felkeltette az érdeklődését. Miután bezárta az ajtót, érdeklődve sétált oda a kukához, majd félretolva azt elétárulkozott a rideg valóság.
Sokkot kapva állt a tetemeink fölött. Nem sokkal később kijött az anyja is.
-Mi az Steve, mit találtál? –kérdezte a kuka mögé meredő sráctól.
Amikor viszont nem felelt odament dühösen hozzá, és ő is benézett a kuka mögé. A következő pár óra a rendőri helyszíneléssel telt el. Mivel a vámpír nem vitte el a tárcáinkat, könnyen sikerült minket azonosítani. A következő telefonbeszélgetés azonban kénytelen voltam végighallgatni, bár a szívem szakadt meg tőle.
A nyomozó tárcsázta az otthoni telefonszámot, majd megnyomta a Hívás gombot.
A telefont első kicsengésre felvették.
-Halló! Cullen ház, Esme Cullen beszél. –szólt bele Esme. Hát, persze hisz a többiek suliban vannak, Carlisle pedig munkában.
-Jó napot kívánok! Mr. Gibs vagyok, a Bostoni rendőrségről. Ön Renesmee Carlie Cullen édeanyja?
-Igen, én vagyok. Történt valami Nessievel? –kérdezte érdeklődve.
Bár tudta, hogyha valami történt volna velem, akkor azt Alice látja. De miért nem tud a gyilkosságról. Miért nem látta Alice?
-Sajnálattal kell Önnel közölnöm, hogy a lányát ma hajnalban meggyilkolták. Kérem fogadja őszinte részvétem.
-Az nem lehet. Nessie nem hallhatott meg. Ez csak valami tévedés -mondta Esme a telefonba.
Teljesen igaza van, hisz egy félvámpírt, akinek áthatolhatatlan a bőre, és simán lehagyhatná 100 m-en az amerikai csúcstartót, kizárt, hogy csak úgy meggyilkolják.
-Sajnálom, nem az. A holttesteknél megtaláltuk a személyes irataikat is. A holttestek minden kétséget kizárólag Renesmee Carlie Cullen és Rachelle Grene.
-Az nem lehet, hogy Rachelle és Nessie halott legyen.
-Sajnálom. Mikor tudna ön vagy a férje Bostonba jönni, hogy megállapítsák valóban a lányuk-e az áldozat? Valamint elszállítsák a holttestet? –kérdezte a nyomozó
-Holnap reggelre ott leszünk. –mondta Esme megtört hangon.
-Rendben. Minél előbb annál jobb.
-Elárulná, hogy hogyan történt a haláleset.
-Semmi biztosan nem mondhatok, sajnálom. De valószínűleg egy vámpíristával van dolgunk.
-Vámpírista?
-Igen, az utóbbi időben történt pár furcsa haláleset. A tetemek úgy néznek ki, mintha valaki kiszívta volna a vérüket.
-Értem. Köszönöm a tájékoztatást.
-Mégegyszer fogadja részvétem. Viszonthallásra!
-Viszonthallásra!
A következő pillanatban a hívás véget ért. Esme, pedig erőtlenül zuhant a kanapéba, és könnyek nélküli zokogásban tört ki. Percekig csak ült zokogva. Mire kellő erőt gyűjtött volna ahhoz, hogy telefonáljon Carlisle-nak és a többieknek a telefont csörögni kezdett.
-Esme mi történt?-szólt bele a telefonba Alice köszönés nélkül.
-Valami szörnyűség. Azonnal haza kell jönnötök. Nessie..
-Telefonált? Mi van vele? Miért nem veszi fel a telefont? –sorjázta Alice a kérdéseket.
-Gyertek haza. Ha itthon lesztek elmondom.
-Azonnal indulunk.
-Jó. Én addig felhívom Carlislet. –mondta Esme és megszakította a vonalat.
Nagy levegőt vett majd tárcsázta Carlisle mobilját.
A harmadik csengetésre fel is vette a telefont.
-Szia, drágám! Ne haragudj, de épp egy beteget láttam el. Minden rendben?
-Haza kell jönnöd azonnal.
-De hát mi történt. Nessievel van valami vagy az iskolában?
-Nessie…. Meghalt.
-Micsoda? Ezt honnan veszed. Alice látta?
-Nem, egy nyomozó telefonált, és közölte velem.
-Az képtelenség. Hisz Nessie sebezhetetlen.
-Egy vámpír ölte meg, és Rachellet is.
Carlisle nem szólt bele a készülékbe. Csak bámult maga elé megsemmisülve. Mi lesz most a családjával? Edward és Bella, hogyan fogják ezt túlélni? És a többiek? Hisz Nessie olyan mindegyiküjöknek mintha a saját lányuk lenne.
-Azonnal ott vagyok. –mondta és letette a telefont.
15 perccel később már az egész családom a házban volt, Carlisle kivételével. Edward azonnal hallgatni kezdte Esme gondolatait, de semmi használhatott nem talált. Teljesen összezavarodott nevelőanyja. Nem hajtogatott mást, csakhogy „ez nem lehet igaz”
Hiába próbálta Jasper is megállás nélkül nyugtatgatni háborgó szíve nem talált megnyugvást. Azonban amikor Edward meghallotta Carlisle gondolatait azonnal megtudott mindent.
-Neeeee! –ordította és térdre rogyott mintha valaki hirtelen összeszorította volna a szívét.
Carlisle besuhant az ajtón és azonnal fiához ment.
-Sajnálom Edward. Nem tehetünk semmit, már megtörtént. –mondta és térdre rogyott Edward előtt. Bella odament léte szerelméhez, és nyugtatgatni próbálta, bár azt sem tudta, hogy miért.
-De hát mi történt? –kérdezte Rosalie.
-Nessiet megölte egy vámpír. –mondta Carlisle majd körbenézett a szobán.
-Az nem lehet. Hisz én nem láttam semmit sem. –mondta Alice.
-Már megtörtént.
-Nem, Carlisle kérlek mond, hogy ez csak vicc. –mondta Edward-ba ölelkezve Bella.
-Sajnálom.
Az egész családom mély melankóliába, és a szívet elemésztő fájdalomba zuhant.
Esme elmondta a részleteket, és megegyeztek, hogy Esme, Carlisle valamint a szüleim a leghamarabbi géppel Bostonba utaznak. A többiek Hiloban maradnak.
Apámban, pedig mindent elpusztító bosszúvágy ébredt.
A családom négy tagja még aznap este Bostonba utazott. Másnap reggel bementek a halottasházba, és igazolták, hogy az áldozatok mi vagyunk Rachellel. A nap többi részét, pedig nyomozással töltötték. Délután felhívták az otthoniakat, akik amint leszálltak a gépről, azonnal a gyilkosom vadászatára indultak. Kettes csapatokban mentek. Emmett Rosalievel, Jasper Aliceszel, Carlisle Esmevel, valamint a szüleim együtt.
Pár óra alatt megtalálták gyilkosom. Nagyon rosszul festett. Teljesen legyengült vámpír volt. Mintha beteg lenne. Edward talált rá. Bellával hívták a többi csoportot a megbeszélés értelmében, majd figyelni kezdték a vámpírt. A megállapodás szerint, akár melyik csoport is talál rá a gyilkosra, az szólt a többieknek és együtt végzik ki a vámpírt.
Mielőtt azonban még odaérhettek volna a vámpír észrevette őket. És rájuk támadt. Edward azonnal küzdeni kezdett ellene. Bár tapasztaltabb és erősebb volt a gyilkosomnál, mégis sikerült annak megsebesíteni Bellát, amikor félrelökte Edward. A többiek ekkora értek oda, és Emmett azonnal rávetette magát az idegenre Mindeközben nem látthatta ahogy a többiek széttépik és felgyújtják a vámpírt. Mire Alice rájuk nézett, a vámpírból ekkor már csak a füstölgő maradványok maradtak.
A családom másnap reggel hazahozta a tetemem, és egy héttel később sort kerítettek a temetésre is. A síromat körbeállták szeretteim. Az egyik oldalon a falka tagok álltak. Hihetetlen nagy fájdalom volt bennük ez látszott rajtuk. Jake teljesen összetört. Mindig is megóvott mindentől, és folyton azt mondogatta, hogy sohasem hagyja majd, hogy nekem bármi bajom is essék. De avval, hogy szakított velem megszegte az ígéretét. A koporsóm túl oldalán ott álltak a Hiloi barátaim. Chris ott állt a legszélén, kissé távolabb a többiektől és szeméből folytak a könnyek. Legjobb barátja, Austin, aki szintén most veszítette el szerelmét a tömeg szélén állt, alig 3 lépésre Christől. Ott voltak még a banda tagjai, valamint pár ismerős tanuló a suliból, valamint néhány engem tanító tanár.
A koporsómmal szemben, pedig ott volt a családom. Carlisle, Esme, anya, apa, Alice, Jasper, Rosalie, Emmett valamint nagyapa is. Mindannyian ugyan úgy néztek ki. Teljesen összetörtek voltak és élettelenek. Szörnyű élmény volt. Az elkövetkező heteket ezután csak gyorsítva láttam. Pár héttel később nagyapám, Charlie szívinfarktusban meghalt. A családom, pedig szépen lassan darabjaira hullott. A szüleim külön költöztek a családomtól. Edward elgondolkodott azon, hogy megöleti magát a Volturival, de nem akarta egyedül hagyni Bellát. Talán ő is velem jönne. Nem azt nem hagyhatja, hogy bárki is bántsa Bellát. Így lemondott a tervéről.
Alice saját magát hibáztatta a történtekért, mert nem látta előre a tragédiát. Jasper hiába próbálkozott avval, hogy megnyugtassa. Alice megkérte, hogy ne használja rajta a képességét. Jasper így hát csak jobban szenvedett, hisz nem enyhíthette Alice fájdalmát.
A többiek sem néztek ki jobban. Igaza volt Esmenek. Tényleg mindenki úgy tekintett rám, mintha az ő gyermekük lettem volna.
A két fiú, Austin és Chris, az én drága Chrissem, pedig a bánat sötét mocsarába zuhant. A többiek hiába akartak segíteni nekik, őket nem érdekelte a segítség. Alig szólaltam meg egész nap, legtöbbször akkor is egymással beszéltek Rachelleről és rólam. Az ebédek, pedig néma csendben teltek el.
Az én eddigi gyönyörű, tökéletes világom egy perc alatt semmisült meg, akkor amikor meghaltam.
2010. március 16., kedd
25.fejezet
Miután végignevettük a több órás utat, fáradtan szálltunk le a repülőgépről. Megbeszéltük, hogy ma már nem csinálunk semmit, csak pihenünk a szállodában. Főleg, hogy Rachellenek holnap lesz a nagy nap. Így hát elfoglaltuk a meseszép hotelszobánkat. Azután, pedig felhívtuk az otthoniakat. Először a családot, azután a fiúkat. Megnyugtattunk mindenkit, hogy probléma nélkül megérkeztünk, majd aludni tértünk.
Reggel Rachelle boldogan ébresztett.
-Jó reggelt! –mondta majd széthúzta a függönyöket a szobában. A szobát azonnal megtöltötte a gyenge tavaszi napfény, aminek melege kellemesen simogatta arcomat.
-Jó reggelt neked is! Izgulsz? –kérdeztem felülve az ágyban.
-Úgy nézek én ki. –felelte és körbefordult így megcsodálhattam a világoskék top-short összeállítást amiben aludt.
-Igazából nem.
-Pedig szörnyen izgulok, csak még nem tudom elhinni, hogy itt vagyok. Ma van a felvételi vizsga! Ma megnyílik a kapu az álmomhoz!
-Örülök ennek az optimizmusnak, most pedig készülődjünk, hogy ott legyünk időben.
Nem akarom, hogy lekéssd az álmod. –mondtam mosolyogva.
Alig háromnegyed óra múlva már le is adtuk a portán a szobakulcsokat, és elindultunk taxival a tánciskola felé.
Mondhatom az egész délelőttöt ott töltöttük, sőt a délután egy részét is. De megérte. Rachelle csodálatosan táncolt, és nagyon jó esély van rá, hogy felvételt nyert. De biztosan csak 2 nap múlva tudnak mondani, mivel akkor van vége a felvételi meghallgatásnak.
A napból hátramaradt időt városnézéssel töltöttük el. Boston nagyon klassz hely, és tele van látnivalóval. Közben telefonon beszéltünk a fiúkkal. A nap remekül sikerült, és Rachelle sikerének illata ott volt a levegőben. Így hát holnap este, akárhogy is legyen, de kirúgunk majd a hámból. Vagyis közelebbről megnézzük, milyen egy tüzes, vérpezsdítő bostoni éjszaka.
A következő napunkat, azt hiszem nem okozok nagy meglepetést, ha elárulom, hogy vásárlással töltöttük. Vettünk egy halom ruhát, cipőt, kiegészítőt. Egész nap csak egyik butikból ki, másikba be játékot játszottunk. Miután visszatértünk a szállodába megpihentünk egy keveset, majd elmentünk a suliba, hogy megtudjuk Rachelle eredményét.
-Felvettek! –síkitotta boldogan Rachelle a fülembe.
-Gratulálok! –mondtam boldogan és megölelgettem.
-El sem hiszem. Felvettek!
Ugráltunk örömünkben azután, amikor némiképp lenyugodtunk mindketten Rachelle felhívta a szüleit. Majd a következő hívás Austinnak ment.
-Szia, drágám! Felvettek! –mondta a telefonban.
-Szia! Gratulálok! Látod tudtam én, hogy egy angyali táncos a barátnőm! –mondta
boldogan Austin.
-Annyira köszönöm, hogy bíztál bennem! –mondta ellágyulva Rachelle, én pedig jobbnak
láttam, ha magára hagyom. Kimentem a suli elé és én is felhívtam Christ.
-Szia! Képzeld Rachellet felvették!
-Szia! Mond meg neki, hogy gratulálok!
-Rendben átadom. Mi van veled?
-Nagyon rosszul érzem magam.
-Mi baj van? Beteg vagy? –kérdeztem megrémülve.
-Így is lehet fogalmazni. Majd beleörülök, hogy nincs itt a barátnőm. Ez szinte már
beteges.
-Hát nem tudom kezelni a problémádat sajnos. De már csak pár nap és gyógyulttá
nyílvánitalak, ígérem.
-Már alig várom! És milyen Boston?
-Hatalmas, és állandóan süt a nap.
-Meglepő ez egy olyan lánynak, aki még sohasem volt napos helyen.
-Ne is mond! Amúgy remekül elszórakozunk Rachellel. Ma egész nap vásároltunk,
tegnap, pedig a felvételi után városnéztünk.
-Örülök, hogy ilyen jól telik a nyaralásod!
-Jobban telne, ha te is itt lennél.
-Reméltem, hogy ezt mondod. Szeretlek!
-Én is téged Chris! Sosem szerettem még így senkit sem! Most, pedig le kell tennem, mert ünnepelni megyünk.
-Jó szórakozást, és vigyázz magadra!
-Igenis, parancsnok úr!
-Nem vicceltem!
-Megteszem amit lehet, ígérem. Szeretlek! Szia!
Egy félvámpír, akinek a bőre áthatolhatatlan, és erősebb a legkigyúrtabb férfinál
is, valószínűleg meg tudja védeni magát. –gondoltam magamban.
-Én is téged. Szia!
Azután letettük a telefont, Rachelle, pedig kisétált az új iskolája kapuin.
-Bulizunk estére? –kérdezte.
-Még szép! –válaszoltam.
Boldogan indultunk vissza a szállodába, hogy majdnem 3 órás készülődés után
belevessük magunkat az éjszakába.
Bejártunk 3 helyet, mikor megtaláltuk az igazit. A club a Macskanők névre
hallgatott. Hatalmas táncparkettel rendelkezett, és félhomályos boxok sorakoztak végig a táncparkett mentén. A dj egy külön emelvényen foglalt helyet, és a fenti páholyokból az egész szórakozóhely belátható volt. A bárpult, pedig a fal mentén húzodott végig, ahol macskanőnek öltözött pultoslányok szolgáltak ki. Ugyanez volt a szerelésük a pincérnőknek is. A zene dübörgött, a fények pedig cikáztak, amikor beléptünk Rachellel. Leadtuk a ruhatárban a kabátokat amiket magunkkal hoztunk, és azonal a táncparkettre mentünk. És egész éjszaka le sem jöttünk onnan, csak amikor valaki meghívott minket egy italra. És hát voltak egy páran. Talán Rachelle fekete-piros miniruhájának köszönhetően. Talán mert rajtam egy csini farmerszoknya, és egy ezüstszínű top volt. Nagy volt ránk az érdeklődés. A buli örületesen nagy volt, és csak záráskor mentünk el. Elmúlt már 4, amikor egy sötét utcába tévedtünk be.
-Azt hiszem eltévedtünk! –közöltem Rachellel, amikor már az utca közepén jártunk.
-Szerintem is! De ez a buli szuper volt!
-Gyere, forduljunk vissza. –mondtam és megfogtam a kezét, hogy visszahúzzam. Kicsit
spicces volt, a sok ingyen piától.
Ekkor egy hátborzongató érzés futott át rajtam, amitől a hideg is kirázott.
Valaki figyel minket, és nem pusztán kíváncsiságból. Hanem gyilkos szándékkal. Ebben biztos voltam, miután kis fülelés után nem hallottam a szíve dobogását.
Egy éhes vámpír ma esti lakomája lettünk. El sem hiszem.
-Rachelle, gyere menjünk innen.- mondtam reménykedve, hogy nem keltettük fel a vámpír érdeklődését.
-Oké!
Amint elindultunk egy rémísztő hang szólalt meg mögöttünk.
-Hova ilyen sietősen angyalkák? Eltévedtetek? Én segíthetek! –mondta, a hang.
Hátrafordultunk Rachelle, aki nem igazán fogta fel a helyzet veszélyét, és még
válaszolt is.
-Igen, jó lenne ha segítene.
-Ezer örömmel! –mondta bájos hangon a vámpír és tudtam, hogy el akar minket bűvölni.
Belölünk azonban nem eszik, az biztos.
-Nem Rachelle, tudom merre kell menni, na gyere induljunk! Köszönjük a segítséget! –
mondtam.
-Biztosan?
-Igen, de tudja mit. Elmondja nekem, hogy maga szerint merre kell menni, addig a
barátnőm kimegy az utca végére és ott megvár engem.
-Hát jó! –mondta a vámpír, és én már tudtam, hogy mi a terve. Kiszívja nyugodtan a
vérem, azután az utca végén megtámadja Rachellet és vele is végez.
De pontosan ezt akartam. Azt, hogy kettesben maradjunk, és megvédjem magunkat.
-Rachelle, akkor előremész? Pár perc és én is megyek.
-Oké, de siess kezdek fázni! –mondta majd elindult.
Elhaladt pár méterrel, de nem láttam, mert a vámpírt figyeltem. Olyan 50 év körüli fickó lehetett, amikor átváltozott. Sötét haja volt, és félelmetes vörös szeme. Azonban volt benne valami furcsa. Úgy nézett ki, mintha beteg lenne. A fehér bőre kissé sárgának tűnt, és olyan érzésem támadt, mintha egy átlag vámpírnál emberibb lenne fizikai állapotban. Gyenge vámpírnak tűnt. Rachelle már elhaladt egy darabon, amikor a vámpír felém indult.
Amikor elkapott volna, a kellő pillanatban kifordultam előle, a vámpírgyorsaságnak köszönhetően.
-Mi a fene? –mondta, amikor nem kapott el.
-Nem vagyok olyan könnyű zsákmány mint gondolja. –mondtam és felvettem a támadó
pozíciót.
-Hát ha ezt akarod. Legalább lesz egy kis élvezet a mai vacsorában. –mondta, majd rámvetette magát.
Kissé váratlanul ért, így épp, hogy csak ki tudtam gurulni az ugrás elől.
A vámpír nagy szemekkel nézett végig.
-Te nem vagy ember! Túl gyors vagy hozzá! –mondta kétkedő hangon.
-Végre rájött. –mondtam harcias hangon. Majd felé ugrottam.
Kitért az utamból, és elindult egyenesen Rachelle felé.
-De a kis barátnőd az! –mondta futás közben.
-Rachelle! –síkitottam majd a támadó után vetettem magam.
Rachelle még hátra sem fordult teljesen, amikor a vámpír rátámadt.
Én, pedig mentve Rachellet fejbevágtam a vámpírt egy szemetestetővel. Az elengedte Rachellet, majd rámtámadott. Először félrelöktem Rachellet, aki bezuhant a szemetesek közé. Amint Rachellet mentettem a vámpír rámtámadt és a falhoz lökött, és leszorított.
-Most, pedig akármi is vagy, de meghalsz! –mondta morogva. És már közelítette is fogait a nyakam felé.
Tehetetlenül álltam, teljesen a falhoz szorítva. Gyengének gondoltam a vámpírt, de így is erősebb volt mint én. Mielőtt azonban a fogai elérték volna a nyakamat, hirtelen egy emlékkép jelent meg előttem. A vámpír mutatta meg nekem. Nem tudom biztosan, hogy mikori lehetett az emlék, de az biztos, hogy akkor még nagyon hideg volt Bostonban. A vámpír éppen egy neccbundát viselő nő vérét szívta kifelé, amikor a semmiből előtűnt egy másik vámpír és rátámadt. Az idegen vámpír egy 30-as éveiben járó szőkésbarna hajú fiú volt, aki már emberként is erős lehetett. Még új vámpír lehetett, bár úgy tűnt tudja irányítani magát. Könnyedén győzte le az idősebb vámpírt. Legnagyobb meglepetésre azonban ahelyett, hogy csak simán megölte volna, megharapta a torkát és elmenekült. Így életben hagyva a vámpírt. Az, pedig visszatért a már halott lányhoz, és befejezte a lakomát. Teljesen úgy nézett ki, mintha nem is emlékezne a támadásra.
A következő pillanatban ismét a vámpír vörös szemeit láttam magam előtt.
Hirtelen elhatározásból annyit emeltem a fejemen, hogy nekem sikerült megharapnom őt. Valahol ott ahol az emlékben a másik vámpír is megtámadhatta. Ez teljesen váratlanul érte, így engedett a szorításán. Erre ráeszmélve, ellöktem magam a faltól és gyomron rúgtam.
Kiharaptam egy rész a karjából, ami következtében hátborzongató kiáltás hagyta el a száját. Mielőtt azonban már a következő harapásra készültem volna egy hatalmas pokont adott nekem, amitől megtámolyodtam. Egy pillanatra nem tudtam figyelni csak, de ez elég volt.
Éles fogait a csuklómba mélyesztette. Én pedig egy sikolyt hallatta löktem el magamtól. A vérem folyni kezdett a sebből, evvel még inkább feltüzelve az ellenfélt. Aki nagyott szippantot a levegőből beszívva magába ínycsiklandozó vérem illatát. Majd az eddigi legnagyobb támadásba kezdett. Én, pedig szinte sokkot kapva álltam, és néztem ahogy ömlik a csuklómból a vér. Sohasem történt még velem ilyen. A következő pillanatban, pedig elsötétült számomra a világ.
Reggel Rachelle boldogan ébresztett.
-Jó reggelt! –mondta majd széthúzta a függönyöket a szobában. A szobát azonnal megtöltötte a gyenge tavaszi napfény, aminek melege kellemesen simogatta arcomat.
-Jó reggelt neked is! Izgulsz? –kérdeztem felülve az ágyban.
-Úgy nézek én ki. –felelte és körbefordult így megcsodálhattam a világoskék top-short összeállítást amiben aludt.
-Igazából nem.
-Pedig szörnyen izgulok, csak még nem tudom elhinni, hogy itt vagyok. Ma van a felvételi vizsga! Ma megnyílik a kapu az álmomhoz!
-Örülök ennek az optimizmusnak, most pedig készülődjünk, hogy ott legyünk időben.
Nem akarom, hogy lekéssd az álmod. –mondtam mosolyogva.
Alig háromnegyed óra múlva már le is adtuk a portán a szobakulcsokat, és elindultunk taxival a tánciskola felé.
Mondhatom az egész délelőttöt ott töltöttük, sőt a délután egy részét is. De megérte. Rachelle csodálatosan táncolt, és nagyon jó esély van rá, hogy felvételt nyert. De biztosan csak 2 nap múlva tudnak mondani, mivel akkor van vége a felvételi meghallgatásnak.
A napból hátramaradt időt városnézéssel töltöttük el. Boston nagyon klassz hely, és tele van látnivalóval. Közben telefonon beszéltünk a fiúkkal. A nap remekül sikerült, és Rachelle sikerének illata ott volt a levegőben. Így hát holnap este, akárhogy is legyen, de kirúgunk majd a hámból. Vagyis közelebbről megnézzük, milyen egy tüzes, vérpezsdítő bostoni éjszaka.
A következő napunkat, azt hiszem nem okozok nagy meglepetést, ha elárulom, hogy vásárlással töltöttük. Vettünk egy halom ruhát, cipőt, kiegészítőt. Egész nap csak egyik butikból ki, másikba be játékot játszottunk. Miután visszatértünk a szállodába megpihentünk egy keveset, majd elmentünk a suliba, hogy megtudjuk Rachelle eredményét.
-Felvettek! –síkitotta boldogan Rachelle a fülembe.
-Gratulálok! –mondtam boldogan és megölelgettem.
-El sem hiszem. Felvettek!
Ugráltunk örömünkben azután, amikor némiképp lenyugodtunk mindketten Rachelle felhívta a szüleit. Majd a következő hívás Austinnak ment.
-Szia, drágám! Felvettek! –mondta a telefonban.
-Szia! Gratulálok! Látod tudtam én, hogy egy angyali táncos a barátnőm! –mondta
boldogan Austin.
-Annyira köszönöm, hogy bíztál bennem! –mondta ellágyulva Rachelle, én pedig jobbnak
láttam, ha magára hagyom. Kimentem a suli elé és én is felhívtam Christ.
-Szia! Képzeld Rachellet felvették!
-Szia! Mond meg neki, hogy gratulálok!
-Rendben átadom. Mi van veled?
-Nagyon rosszul érzem magam.
-Mi baj van? Beteg vagy? –kérdeztem megrémülve.
-Így is lehet fogalmazni. Majd beleörülök, hogy nincs itt a barátnőm. Ez szinte már
beteges.
-Hát nem tudom kezelni a problémádat sajnos. De már csak pár nap és gyógyulttá
nyílvánitalak, ígérem.
-Már alig várom! És milyen Boston?
-Hatalmas, és állandóan süt a nap.
-Meglepő ez egy olyan lánynak, aki még sohasem volt napos helyen.
-Ne is mond! Amúgy remekül elszórakozunk Rachellel. Ma egész nap vásároltunk,
tegnap, pedig a felvételi után városnéztünk.
-Örülök, hogy ilyen jól telik a nyaralásod!
-Jobban telne, ha te is itt lennél.
-Reméltem, hogy ezt mondod. Szeretlek!
-Én is téged Chris! Sosem szerettem még így senkit sem! Most, pedig le kell tennem, mert ünnepelni megyünk.
-Jó szórakozást, és vigyázz magadra!
-Igenis, parancsnok úr!
-Nem vicceltem!
-Megteszem amit lehet, ígérem. Szeretlek! Szia!
Egy félvámpír, akinek a bőre áthatolhatatlan, és erősebb a legkigyúrtabb férfinál
is, valószínűleg meg tudja védeni magát. –gondoltam magamban.
-Én is téged. Szia!
Azután letettük a telefont, Rachelle, pedig kisétált az új iskolája kapuin.
-Bulizunk estére? –kérdezte.
-Még szép! –válaszoltam.
Boldogan indultunk vissza a szállodába, hogy majdnem 3 órás készülődés után
belevessük magunkat az éjszakába.
Bejártunk 3 helyet, mikor megtaláltuk az igazit. A club a Macskanők névre
hallgatott. Hatalmas táncparkettel rendelkezett, és félhomályos boxok sorakoztak végig a táncparkett mentén. A dj egy külön emelvényen foglalt helyet, és a fenti páholyokból az egész szórakozóhely belátható volt. A bárpult, pedig a fal mentén húzodott végig, ahol macskanőnek öltözött pultoslányok szolgáltak ki. Ugyanez volt a szerelésük a pincérnőknek is. A zene dübörgött, a fények pedig cikáztak, amikor beléptünk Rachellel. Leadtuk a ruhatárban a kabátokat amiket magunkkal hoztunk, és azonal a táncparkettre mentünk. És egész éjszaka le sem jöttünk onnan, csak amikor valaki meghívott minket egy italra. És hát voltak egy páran. Talán Rachelle fekete-piros miniruhájának köszönhetően. Talán mert rajtam egy csini farmerszoknya, és egy ezüstszínű top volt. Nagy volt ránk az érdeklődés. A buli örületesen nagy volt, és csak záráskor mentünk el. Elmúlt már 4, amikor egy sötét utcába tévedtünk be.
-Azt hiszem eltévedtünk! –közöltem Rachellel, amikor már az utca közepén jártunk.
-Szerintem is! De ez a buli szuper volt!
-Gyere, forduljunk vissza. –mondtam és megfogtam a kezét, hogy visszahúzzam. Kicsit
spicces volt, a sok ingyen piától.
Ekkor egy hátborzongató érzés futott át rajtam, amitől a hideg is kirázott.
Valaki figyel minket, és nem pusztán kíváncsiságból. Hanem gyilkos szándékkal. Ebben biztos voltam, miután kis fülelés után nem hallottam a szíve dobogását.
Egy éhes vámpír ma esti lakomája lettünk. El sem hiszem.
-Rachelle, gyere menjünk innen.- mondtam reménykedve, hogy nem keltettük fel a vámpír érdeklődését.
-Oké!
Amint elindultunk egy rémísztő hang szólalt meg mögöttünk.
-Hova ilyen sietősen angyalkák? Eltévedtetek? Én segíthetek! –mondta, a hang.
Hátrafordultunk Rachelle, aki nem igazán fogta fel a helyzet veszélyét, és még
válaszolt is.
-Igen, jó lenne ha segítene.
-Ezer örömmel! –mondta bájos hangon a vámpír és tudtam, hogy el akar minket bűvölni.
Belölünk azonban nem eszik, az biztos.
-Nem Rachelle, tudom merre kell menni, na gyere induljunk! Köszönjük a segítséget! –
mondtam.
-Biztosan?
-Igen, de tudja mit. Elmondja nekem, hogy maga szerint merre kell menni, addig a
barátnőm kimegy az utca végére és ott megvár engem.
-Hát jó! –mondta a vámpír, és én már tudtam, hogy mi a terve. Kiszívja nyugodtan a
vérem, azután az utca végén megtámadja Rachellet és vele is végez.
De pontosan ezt akartam. Azt, hogy kettesben maradjunk, és megvédjem magunkat.
-Rachelle, akkor előremész? Pár perc és én is megyek.
-Oké, de siess kezdek fázni! –mondta majd elindult.
Elhaladt pár méterrel, de nem láttam, mert a vámpírt figyeltem. Olyan 50 év körüli fickó lehetett, amikor átváltozott. Sötét haja volt, és félelmetes vörös szeme. Azonban volt benne valami furcsa. Úgy nézett ki, mintha beteg lenne. A fehér bőre kissé sárgának tűnt, és olyan érzésem támadt, mintha egy átlag vámpírnál emberibb lenne fizikai állapotban. Gyenge vámpírnak tűnt. Rachelle már elhaladt egy darabon, amikor a vámpír felém indult.
Amikor elkapott volna, a kellő pillanatban kifordultam előle, a vámpírgyorsaságnak köszönhetően.
-Mi a fene? –mondta, amikor nem kapott el.
-Nem vagyok olyan könnyű zsákmány mint gondolja. –mondtam és felvettem a támadó
pozíciót.
-Hát ha ezt akarod. Legalább lesz egy kis élvezet a mai vacsorában. –mondta, majd rámvetette magát.
Kissé váratlanul ért, így épp, hogy csak ki tudtam gurulni az ugrás elől.
A vámpír nagy szemekkel nézett végig.
-Te nem vagy ember! Túl gyors vagy hozzá! –mondta kétkedő hangon.
-Végre rájött. –mondtam harcias hangon. Majd felé ugrottam.
Kitért az utamból, és elindult egyenesen Rachelle felé.
-De a kis barátnőd az! –mondta futás közben.
-Rachelle! –síkitottam majd a támadó után vetettem magam.
Rachelle még hátra sem fordult teljesen, amikor a vámpír rátámadt.
Én, pedig mentve Rachellet fejbevágtam a vámpírt egy szemetestetővel. Az elengedte Rachellet, majd rámtámadott. Először félrelöktem Rachellet, aki bezuhant a szemetesek közé. Amint Rachellet mentettem a vámpír rámtámadt és a falhoz lökött, és leszorított.
-Most, pedig akármi is vagy, de meghalsz! –mondta morogva. És már közelítette is fogait a nyakam felé.
Tehetetlenül álltam, teljesen a falhoz szorítva. Gyengének gondoltam a vámpírt, de így is erősebb volt mint én. Mielőtt azonban a fogai elérték volna a nyakamat, hirtelen egy emlékkép jelent meg előttem. A vámpír mutatta meg nekem. Nem tudom biztosan, hogy mikori lehetett az emlék, de az biztos, hogy akkor még nagyon hideg volt Bostonban. A vámpír éppen egy neccbundát viselő nő vérét szívta kifelé, amikor a semmiből előtűnt egy másik vámpír és rátámadt. Az idegen vámpír egy 30-as éveiben járó szőkésbarna hajú fiú volt, aki már emberként is erős lehetett. Még új vámpír lehetett, bár úgy tűnt tudja irányítani magát. Könnyedén győzte le az idősebb vámpírt. Legnagyobb meglepetésre azonban ahelyett, hogy csak simán megölte volna, megharapta a torkát és elmenekült. Így életben hagyva a vámpírt. Az, pedig visszatért a már halott lányhoz, és befejezte a lakomát. Teljesen úgy nézett ki, mintha nem is emlékezne a támadásra.
A következő pillanatban ismét a vámpír vörös szemeit láttam magam előtt.
Hirtelen elhatározásból annyit emeltem a fejemen, hogy nekem sikerült megharapnom őt. Valahol ott ahol az emlékben a másik vámpír is megtámadhatta. Ez teljesen váratlanul érte, így engedett a szorításán. Erre ráeszmélve, ellöktem magam a faltól és gyomron rúgtam.
Kiharaptam egy rész a karjából, ami következtében hátborzongató kiáltás hagyta el a száját. Mielőtt azonban már a következő harapásra készültem volna egy hatalmas pokont adott nekem, amitől megtámolyodtam. Egy pillanatra nem tudtam figyelni csak, de ez elég volt.
Éles fogait a csuklómba mélyesztette. Én pedig egy sikolyt hallatta löktem el magamtól. A vérem folyni kezdett a sebből, evvel még inkább feltüzelve az ellenfélt. Aki nagyott szippantot a levegőből beszívva magába ínycsiklandozó vérem illatát. Majd az eddigi legnagyobb támadásba kezdett. Én, pedig szinte sokkot kapva álltam, és néztem ahogy ömlik a csuklómból a vér. Sohasem történt még velem ilyen. A következő pillanatban, pedig elsötétült számomra a világ.
2010. március 12., péntek
24.fejezet
Az elmúlt 4 hónap hihetetlen nagy boldogságban telt el. Szerelmes vagyok egy emberbe és ez senkit sem zavar. A családom elfogadta, és megbékélt vele Edward is. Sőt a bemutatás is megvolt már. Mondhatom nagyon tetszett Chrisnek az ikerház. Főleg az én kis lakom nyűgözte le. De a családom is nagy hatással volt rá. Főleg Bella, Alice és Emmett, akiket kedvel. Pár héttel a kapcsolatunk kezdete után pedig, megkeresett Jake, és megbeszéltünk mindent. Amikor elárultam, hogy Chrisszel vagyok, még gratulált is. Azt mondta, örül, hogy továbbléptem, és ő is ezt tette. Megbeszéltünk, hogy barátok maradunk. Azután visszament a rezervátumba. Azóta nem keresett. Nem is baj. Boldog vagyok Chrisszel és ez a lényeg. A héten, pedig elutazom Rachellel Bostonba. Elkísérem a tánciskola felvételiére, utána pedig csinálunk egy csajozós városnézést, és vásárlást. Meg persze, kipihenjük magunkat a fiúk nélkül. Elvégre is Rachelle és Austin elválaszthatatlanok, akárcsak én Chrisszel. Így kikapcsolódunk a fiúk nélkül. Már alig várom.
-Nessie, reggeli idő. –kiáltott fel Rosalie a földszintről.
-5 perc és lent vagyok. –szólaltam meg átlagosan hangon, mert tudtam, hogy úgyis meghalja.
Bevetve vámpírsebességem, pár perccel később már lent voltam a konyhában. Esme íncsiklandozó csokis palacsintát készített nekem. Közben a többiek egy vámpírról beszéltek. Ugyanis Carlislet egy régi ismerőse felhívta telefonon, hogy mit tud a mostanában történ megmagyarázhatatlan vámpírhalálesetekről.
-Izgulsz már? –kérdezte kedvesen Alice, amikor leült velem szembe.
-Miért?
-Holnap elutazol Bostonba, és egy hétig nem látod a családod. És most először úgy kell viselkedned egy teljes hétig, mintha közönséges ember lennél. Ez ad némi izgalmat nem?
-Hát, igen. De nem igazán félek tőle. Jól fogjuk érezni magunkat Rachellel, és semmi baj nem lesz.
-Honnan tudod?
-Különben a jövőbelátó nénikém szólt volna.
-Persze. Na most egyél, különben elkésünk.
-Na igen, egy vámpír, pedig sosem késik el az iskolából. –mondtam mosolyogva.
-Főleg, hogy 6-an mennek. –válaszolta Alice mosolyogva.
-Kösz, Alice.
-Mit?
-Hogy engem nem veszel vámpírnak.
-Nem is vagy az. Hisz egy hétre a napos Bostonba mész, hogy vaduljál a legjobb barátnőddel.
-Vaduljak? Mit nem mondasz el Alice?
-Hát, semmi fontosan. Nem lövöm le előre a poént.
Egymás szemébe néztünk, és felmértük a másikat.
-Ezt még megbeszéljük.
-Nem látom a jövőben.
Kinyújtottam a nyelvem, majd felpattantam az asztaltól.
-Indulhatunk. –mondtam majd felkaptam a táskám, és már mentem is, hogy puszit nyomjak
Esme arcára.
Mindenki egy szempillantás alatt felállt és elköszönt.
A kocsiban a szüleim még mindig a vámpírhalálesetekről beszéltek, de én nem figyeltem rájuk. A gondolataim már az iskolában, és a holnapi utazás körül jártak.
-Szija csajszi! –köszöntött Rachelle amint összefutottunk a folyósón.
-Hellóka! Na izgulsz már? –kérdeztem érdeklődve.
-Ne is említsd! Alig várom már, hogy túl legyek rajta.
-Nyugi, szupi leszel.
-Pontosan. Bolondak lesznek, ha az én gyönyörű barátnőmet nem veszik fel. –mondta Austin,
amint odaért hozzánk, és adott egy szájra puszit Rachellenek.
-Szia Austin!
-Szia Nessie!
-Nem láttad Christ?
-De mindjárt jön, csak még beszélnie kellett Robbal valamit.
-Oké, akkor majd talizunk következő órán. Puszika!
-Csáó, csajszi! –mondja Chris, amint mögém lép, és megemel. Miután szembekerülök vele, pedig megadja nekem a reggeli, kis köszöntö csókomat.
-Szia! Hiányoztál!
-Te is nekem. Nem tudom, hogy fogok nélküled kibírni egy álló hetet.
-Hát van mobil, internet, webkamera és még Skype is. Szóval szerintem megoldjuk.
-Úgy gondolod?
-Biztos vagyok benne! –mondtam mosolyogva.
-Oké, de a vasárnap fogsz leginkább hiányozni. Nem tudom, hogy fogom kibírni.
-Miért is? Mit szoktunk csinálni vasárnaponként? –kérdeztem kíváncsian bár tudtam a választ.
-Hát nem is tudom. Úgy rémlik mintha akkor egész nap együtt lennék, a gyönyörű
barátnőmmel.
-Mond még egyszer!
-Úgy rémlik ..
-Jaj, nem azt te buta, a rám vonatkozó rész érdekel.
-A gyönyörű barátnő rész?
-Igen. Mit mondasz a barátnődről?
-Hát, hogy gyönyörű, okos és nagyon bolond, hogy egy ilyen szépség mint ő, rám pazarolja a
fiatalságát.
-Hát engem ez nem zavar annyira. –mondom, és tudom, hogy én még évszázadokig
ugyanilyen fiatal leszek.
-Most, pedig nem akarom, hogy elkéss miattam, ezért inkább elengedlek órára. –mondja,
majd lehel egy csókot ajkaimra, és már ott is hagy a terem előtt.
Én, pedig beslisszanok a tanár előtt a terembe.
Délután miután elbúcsúztam Chris-től, összecsomagoltam az útra, és korán elmentem aludni.
Reggel, pedig elköszöntem a családomtól is, és a szüleim kivittek a reptérre. Megvárták míg Rachelle is megérkezik azután elmentek. Mi, pedig ott maradtunk tele tervekkel, és álmokkal.
Akkor még nem tudtam, hogy ez az utazás fenekestül felforgatja a tökéletes életem.
-Nessie, reggeli idő. –kiáltott fel Rosalie a földszintről.
-5 perc és lent vagyok. –szólaltam meg átlagosan hangon, mert tudtam, hogy úgyis meghalja.
Bevetve vámpírsebességem, pár perccel később már lent voltam a konyhában. Esme íncsiklandozó csokis palacsintát készített nekem. Közben a többiek egy vámpírról beszéltek. Ugyanis Carlislet egy régi ismerőse felhívta telefonon, hogy mit tud a mostanában történ megmagyarázhatatlan vámpírhalálesetekről.
-Izgulsz már? –kérdezte kedvesen Alice, amikor leült velem szembe.
-Miért?
-Holnap elutazol Bostonba, és egy hétig nem látod a családod. És most először úgy kell viselkedned egy teljes hétig, mintha közönséges ember lennél. Ez ad némi izgalmat nem?
-Hát, igen. De nem igazán félek tőle. Jól fogjuk érezni magunkat Rachellel, és semmi baj nem lesz.
-Honnan tudod?
-Különben a jövőbelátó nénikém szólt volna.
-Persze. Na most egyél, különben elkésünk.
-Na igen, egy vámpír, pedig sosem késik el az iskolából. –mondtam mosolyogva.
-Főleg, hogy 6-an mennek. –válaszolta Alice mosolyogva.
-Kösz, Alice.
-Mit?
-Hogy engem nem veszel vámpírnak.
-Nem is vagy az. Hisz egy hétre a napos Bostonba mész, hogy vaduljál a legjobb barátnőddel.
-Vaduljak? Mit nem mondasz el Alice?
-Hát, semmi fontosan. Nem lövöm le előre a poént.
Egymás szemébe néztünk, és felmértük a másikat.
-Ezt még megbeszéljük.
-Nem látom a jövőben.
Kinyújtottam a nyelvem, majd felpattantam az asztaltól.
-Indulhatunk. –mondtam majd felkaptam a táskám, és már mentem is, hogy puszit nyomjak
Esme arcára.
Mindenki egy szempillantás alatt felállt és elköszönt.
A kocsiban a szüleim még mindig a vámpírhalálesetekről beszéltek, de én nem figyeltem rájuk. A gondolataim már az iskolában, és a holnapi utazás körül jártak.
-Szija csajszi! –köszöntött Rachelle amint összefutottunk a folyósón.
-Hellóka! Na izgulsz már? –kérdeztem érdeklődve.
-Ne is említsd! Alig várom már, hogy túl legyek rajta.
-Nyugi, szupi leszel.
-Pontosan. Bolondak lesznek, ha az én gyönyörű barátnőmet nem veszik fel. –mondta Austin,
amint odaért hozzánk, és adott egy szájra puszit Rachellenek.
-Szia Austin!
-Szia Nessie!
-Nem láttad Christ?
-De mindjárt jön, csak még beszélnie kellett Robbal valamit.
-Oké, akkor majd talizunk következő órán. Puszika!
-Csáó, csajszi! –mondja Chris, amint mögém lép, és megemel. Miután szembekerülök vele, pedig megadja nekem a reggeli, kis köszöntö csókomat.
-Szia! Hiányoztál!
-Te is nekem. Nem tudom, hogy fogok nélküled kibírni egy álló hetet.
-Hát van mobil, internet, webkamera és még Skype is. Szóval szerintem megoldjuk.
-Úgy gondolod?
-Biztos vagyok benne! –mondtam mosolyogva.
-Oké, de a vasárnap fogsz leginkább hiányozni. Nem tudom, hogy fogom kibírni.
-Miért is? Mit szoktunk csinálni vasárnaponként? –kérdeztem kíváncsian bár tudtam a választ.
-Hát nem is tudom. Úgy rémlik mintha akkor egész nap együtt lennék, a gyönyörű
barátnőmmel.
-Mond még egyszer!
-Úgy rémlik ..
-Jaj, nem azt te buta, a rám vonatkozó rész érdekel.
-A gyönyörű barátnő rész?
-Igen. Mit mondasz a barátnődről?
-Hát, hogy gyönyörű, okos és nagyon bolond, hogy egy ilyen szépség mint ő, rám pazarolja a
fiatalságát.
-Hát engem ez nem zavar annyira. –mondom, és tudom, hogy én még évszázadokig
ugyanilyen fiatal leszek.
-Most, pedig nem akarom, hogy elkéss miattam, ezért inkább elengedlek órára. –mondja,
majd lehel egy csókot ajkaimra, és már ott is hagy a terem előtt.
Én, pedig beslisszanok a tanár előtt a terembe.
Délután miután elbúcsúztam Chris-től, összecsomagoltam az útra, és korán elmentem aludni.
Reggel, pedig elköszöntem a családomtól is, és a szüleim kivittek a reptérre. Megvárták míg Rachelle is megérkezik azután elmentek. Mi, pedig ott maradtunk tele tervekkel, és álmokkal.
Akkor még nem tudtam, hogy ez az utazás fenekestül felforgatja a tökéletes életem.
2010. március 8., hétfő
23.fejezet
Boldogan vártam az iskolakezdést. Bár ne tettem volna. Emmett egész reggel velem szórakozott. De még ezt is boldogan tűrtem, főleg miután Alice reggel suttogva megjegyezte, hogy valaki a suli előtt fog várni. Minő meglepő tény: Chris volt az.
- Szia! Igaz az, amit tegnap mondtál?
- Szia! Amit a csók előtt mondtam vagy a csók után? –kérdezte pimaszul
- Amit előtte. –válaszoltam
- Az a rész, amikor azt mondtam, hogy beléd estem?
- Igen, pontosan ezt.
- Hát ez, így van. Nincs mit tenni. Tudom, hogy most azt mondod, hogy mekkora bunkó vagyok és más egyéb amiért megcsókoltalak, de tudnod kell, hogy a mai napig nem bánom.
- Akkor már ketten vagyunk. –mondtam neki szégyenlősen.
Döbbenten nézett rám, én pedig elkezdtem nevetni rajta.
- Ezt, hogy érted?
- Szerinted?
- Én kérdeztem előbb.
- Csakhogy már válaszoltam a kérdésedre.
Jól elszórakoztattuk egymást a parkoló közepén, de ez sem engem, sem őt nem zavarta.
- Azt azért megkérdezhetem, hogy mit gondolsz mit csinálunk ezután?
- Elmegyünk órára. –kezdte terelni a témát.
-
Hosszabb távon gondoltam.
- Hát talán, ha te is szeretnéd…
- Micsodát Chris?
Vett egy nagy levegőt és elkezdte.
- Nessie Cullen leszel a barátnőm?
- Igen, Chris Montgomery, leszek a barátnőd.
- Tényleg?
- Igen.
- Hű, ez klassz. Akarom mondani, nagyon örülök neki.
- De vannak feltételeim.
- Feltételeid?
- Igen. Nem beszélünk a múltunkról csak, ha mi is akarunk. És nem kérdezősködhetsz a családomról, valamint nem jössz el hozzánk. Cserébe én sem foglak zaklatni. Áll az alku?
- Áll, és köszönöm.
-
Micsodát? –csodálkoztam rá.
- Azt, hogy ha nem akarok akkor nem kell beszélnem a múltamról.
- Szívesen. De tudnod kell, hogy nekem bármit elmondhatsz, és ígérem titokban marad.
- Észben tartom.
Meghitt beszélgetésünket a becsengő zavarta meg.
- Megcsókolhatom az én elbűvölő barátnőmet?
- Épp kérni akartam. –mondtam majd odahajoltam hozzá, hogy egy apró csókot leheljen az ajkamra.
Miután véget ért a csókunk kéz a kézben elindultunk az órára. Ő elkísért a teremajtóig, majd ismét gyengéden megcsókolt.
- Találkozunk föcin? –kérdezte
- Remélem hamarabb is. –mondtam, majd kinyitottam az ajtót, és beléptem a terembe.
Mondhatom az elkövetkező napokban mi voltunk az iskola fő témája. Mindenki rólunk beszélt, és minket bámult meg. De mi abszolút nem foglalkoztunk evvel.
Bár a banda nem nézte jó szemmel, hogy Chris a mi asztalunkhoz ült le, de mivel látták, hogy milyen boldog vagyok nem szóltak egy rossz szót sem. Sőt a 3. napon Rob szóba állt Chrisszel. Miután megbeszélték a dolgokat, újra kezdtek összehaverkodni. És ahogy, oldódott a feszültség a fiúk között, úgy lett egyre jobb hangulat a bandában is. Főleg, hogy Chris nem kereste már a nagymenők társaságát. Bár látni kellett volna Kitty arcát, amint meglátott engem Chrisszel az első nap. Azt hiszem most már örök ellensége leszek. De nem bánom. A családom egy rossz szó nélkül tűri a kapcsolatunkat, és már Edward sem olyan tartózkodó mint az első csókunk után. Most már teljesen boldog vagyok és csak ez számít. Hisz minden letisztázódott körülöttem, és már 1,5 hónapja együtt voltam Chrisszel.
Valahol a Nagy-Tavak környékén
A vadhús ízét még a számban érzem, amint továbbsuhanok az erdőn. A fák szempillantás alatt tűnnek el mellettem, de nem érdekel. Már rég nem foglalkozom velük. Már rég nem foglalkozom semmivel. A külvilág nem létezik számomra. Csak megyek amerre a lábam vezet. Csak futok, és ha megéhezem vadászok. Az emberi életet már rég nem tekintem nekem valónak. Úgy élek, mint egy állat. Szabad vagyok. Nem kötnek érzelmi szálak már senkihez sem. Akim volt azt elvesztettem. Elvesztettem apám, és a számomra oly fontos Nessiet is elüldöztem magam mellől. Nincs már senkim, akiért érdemes lenne embernek lennem.
Az szokások gondolatok ismét utolérnek, de egy segélykiáltás visszaránt a jelenbe. Kimerészkedem az erdő szélére, de nem megyek ki a partra. Egy szőkésbarna, göndör hajú lány áll, a kihalt parti sétányon és előtte a karját fogva, egy nagy darab, tetovált férfi.
- Segítség! Kérem segítsen valaki!
- Kuss legyen te szuka!
- Segítség! Valaki!
-Kuss legyen! –azután egy puffanást. A férfi megütötte a lányt, aki a sétányra esik, és megszédül.
Szeméből tisztán kiolvasható a félelem. De nem adja fel. A férfi lábába harap, aki erre nagyot ugrik, és belerúg egyet a lányba.
- Most már megöllek, te kurva. De előtte még jól megbaszlak, hogy legyen valami élvezetem is. Elég jó kis bőr vagy, és nagyon feltüzeltél.
A lány, aki nem lehet több 22-nél, 180 centis lehet, apró, de formás cicikkel. A topja pántja már elszakadt így szabadon hagyva a lány csipkés melltartóját.
- Ez az állat megöli, hogyha nem lépek közbe. De mit tegyek? Nem változhatok át, mert nincs semmi ruhám sem. De ha most elmegyek ruhát keresni, tuti, hogy megöli mire visszaérek. Így kell kimennem, mint farkas. Nincs más választásom. –tépelődtem magamban, majd kiléptem az erdő sávjából egyenesen feléjük.
A lány látott meg előbb és rémülten kezdett a part felé kúszni.
- Hova sietsz aranyom, még el sem kezdtem a mókát? Nyugi, te is élvezni fogod. –mondta a férfi.
A lány rá sem nézett. Egyenesen az óriási szemeimbe bámult.
A torkomból vad morgás tört elő, halálra rémítve a férfit, aki háttal állt az erdőnek, így nem látta az érkező állatot.
A férfi megfordult majd amint meglátott, azonnal elfutott. A lány, pedig ott maradt egyenesen a szemeimbe bámulva. Nem félt csak meglepődött volt.
Lassan elé sétáltam, a legkevésbé sem megijesztve, majd lehajtottam a fejem jelezve, hogy nem bántom. Ő, pedig lassan felemelte a kezét, és a fejemre tette. Azután simogatni kezdett.
-Köszönöm! Ha te nem vagy meghaltam volna. Hálás vagyok neked.
Vakkantottam egyet jelezve, hogy megértettem azután megfordultam és beszaladtam az erdőbe.
Eszembe jutott, hogy nem messze az erdőtől láttam egy elhagyott túrázótáskát. Ha abban találok valami ruhát visszamehetek a lányhoz, és megnyugtathatom. Nem telt el 2 perc és már meg is találtam a táskát. Szerencsére találtam benne egy bakancsot és pár férfiruhát. Valószínűleg a gazdájának halaszthatatlan dolga volt, és utána nem tudott visszamenni a táskáért.
Mikor kifutottam a partra, a lány még mindig ugyanott volt.
-Hallottam a kiáltásokat, minden rendben van? –kérdeztem, mintha nem én lettem volna, aki megmentette.
-Igen, köszönöm, már minden rendben. Megtámadott egy férfi, de azután megzavarta valami és elmenekült.
-Értem. Remélem nem esett semmi bajod. Siettem ahogy tudtam.
-Mégegyszer köszi.
-Segíthetek valamit? Bármit csak szólj nyugodtan. Elég megviseltnek tűnsz.
-Jól vagyok tényleg. De nem beszélgetnél velem amíg megnyugszom? Tudom, hogy most azt hiszed, hogy meghibbantam, de jól esne valakivel beszélgetni.
-Nem gondolom, hogy meghibbantam. De szólok, hogy nem leszek a legjobb beszélgetőtárs. Eléggé elszigetelődtem az utóbbi időben a társadalomtól.
-Akkor legalább nem vagyok egyedül. Elmeséled?
-Micsodát?
-Hát az, hogy miért szigetelődtél el. Ígérem nem szólok bele, és nem adok tanácsokat sem.
-Nem is tudom. Még senkinek sem beszéltem erről.
-Akkor épp itt az ideje. És megígérem, hogy nem árulom el senkinek sem. Többé találkozni se fogunk.
-Lehet hülyén hangzik, de megbízom benned valamiért. De az én történetem túl bonyolult és hosszú.
-Az egész este a rendelkezésedre áll, és az éjszaka is. Rossz alvó vagyok. Az agyi képességek terén, pedig azt hiszem megértem.
-Hát rendben. –adtam be a derekam. Valamiért úgy éreztem, hogy ez a megviselt, fiatal lány segíteni tud nekem, és nem árul el. -De hisz a nevedet sem tudom! –világítottam rá az igazságra.
-És sem tudom a tiéd. –válaszolt kedvesen.
-Jake vagyok. –nyújtottam a kezem, hogy felhúzzam a földről. –Nem állsz fel?
Megfogta a kezem, én pedig könnyen felsegítettem.
-Szia Jake, én Maggie vagyok.
-Szia Maggie! Sétálunk?
-Igen.
Elindultunk a part mentén, és pár percnyi hallgatás után, kezdtem el beszélni.
-Igazából nincs senkim se.
-Az nem lehet. Mindenkinek van valakije. Egy hozzátartozója vagy barátja.
-Nekem senkim sincs. Na jó talán vannak barátaim.
-Na látod, ez remek. Mesélj róluk!
-Én egy indián vagyok. A törzsünkben van egy banda, és ott olyanok vagyunk mintha a
testvérek lennénk.
-Látod, testvéreid is vannak. Beszélj róluk!
-A falkavezér Sam, ő irányít minket, és mi feltétel nélkül hallgatunk rá. Neki van egy felesége
Emily és egy gyönyörű kislányuk. A második gyermek is már útban van. Ő egy különálló kis család. Azután ott van még Seth, Quil, Jared, Embry, Paul és Leah. Ők olyanok nekem mintha a vértestvéreim lennének. Ezenkívül vannak még egy páran, de ők már csak később csatlakoztak ehhez a falkához.
-Értem. Mesélj még, kérlek!
-Mindenkinek van már egy társa, kivétel Leahnek. Ő még nem találta meg a sajátját.
-Ha, neked is van egy társad, akkor már biztosan nem vagy egyedül. –szólt közbe ismét Maggie.
-Volt egy társam, Nessie. De szétváltunk. Minden akkor kezdődött, amikor ő és a családja elköltöztek. Addig minden percünket együtt töltöttük, és most hirtelen távol kerültünk egymástól. Nagyon szenvedtem. Azután elkövettem egy hatalmas baklövést. A parton sétálgattam egyedül, amikor Leah utánam jött, hogy megvigasztaljon. És akkor megcsókolt, én ..
-Te, pedig visszacsókoltál. –fejezte be a mondatot Maggie.
-Igen. Akkor minden összezavarodott, én pedig nem tudtam, hogy mit csináljak. Azután
felhívtam Nessiet, hogy közöljem vele, meglátogatom. Elakartam mondani neki az egészet. Tudtam, hogy megértette volna. De ahelyett, hogy elmentem volna vele beszélni, küldtem neki egy levelet amiben szakítottam vele. Mindent összehordtam, hogy miért szakítok vele. Teljesen kiborult tőle. Ekkoriban betegedett meg apám. Napról napra egyre rosszabbul lett. Nessie ekkor visszajött, és kiderült, hogy miért szakítottam vele. Azóta nem beszél velem. Amikor, pedig apám meghalt elmenekültem hazulról, és nem mentem vissza.
-Azóta nincs senkid.
-Igen. Hát megértesz?
-Igen. De azt nem értem, hogy miért bolyongasz itt egyedül. Hisz a barátaidra biztosan
számíthatnál ebben a nehéz helyzetben.
-Tudom, de nincs erőm visszamenni.
-Jake, mit érzel Nessievel kapcsolatban?
-Nem tudom. Még mindig szeretem, de már nem úgy ahogy régen. Valami megváltozott. És én
nem tudok hozzászokni a változáshoz. Nem tudom, milyen egyedül lenni. Úgy, hogy nincs ott velem. Nem tudok semmit.
-Avval, hogy menekülsz, semmi sem fog megoldódni. Szerintem beszélned kellene vele, és elmondani, neki amit érzel. És lehet, hogy ő már továbblépett. Neked is ezt kellene tenned. Nem élhetsz a múltban. Akárhogy is, de tovább kell lépned. Azután visszakellene menned a törzsedhez, a barátaidhoz. Azokhoz akik segítenének neked és támogatnának a döntéseidben. Apád sírjához, pedig kivinni egy csokor virágot, és bocsánatot kérni tőle, hogy nem voltál ott a temetésén. Szerintem ezt kellene tenned.
-Tudom, hogy ez kellene tennem, de nincs elég erőm hozzá.
-Szerintem van. Egy ilyen jó embernek, mint amilyen te vagy Jake, kell lennie ennyi erőnek.
-Köszönöm, de miért segítesz nekem?
-Ahogy mondtam, te egy jó ember vagy Jake. Mindemellett a segítségemre siettél és
megmentettél.
-De, nem voltam itt.
-Te nem, de egy farkas igen. És annak a farkasnak pontosan ugyanez a fájdalmat láttam a
szemében, mint most a tiédben. Most, pedig menj Jake, és ne magyarázkodj. Örültem, hogy megismertelek, és a titkod senkinek sem árulom el.
-Köszönöm, Maggie. Vigyázz magadra! Mindent köszönök. Ég veled!
-Nem csak, Viszlát! Ha azt mondanám Ég veled, akkor nem reménykednék a viszontlátásban.
-Viszlát, Maggie! –mondtam majd megfordultam, és befutottam az erdőbe.
Amikor átváltoztam a fák között, ő még mindig a helyet nézte ahol eltűntem. Azután vonyítottam, így búcsúzva ettől a jószívű idegentől.
Erre ő elmosolyodott és elsétált.
- Szia! Igaz az, amit tegnap mondtál?
- Szia! Amit a csók előtt mondtam vagy a csók után? –kérdezte pimaszul
- Amit előtte. –válaszoltam
- Az a rész, amikor azt mondtam, hogy beléd estem?
- Igen, pontosan ezt.
- Hát ez, így van. Nincs mit tenni. Tudom, hogy most azt mondod, hogy mekkora bunkó vagyok és más egyéb amiért megcsókoltalak, de tudnod kell, hogy a mai napig nem bánom.
- Akkor már ketten vagyunk. –mondtam neki szégyenlősen.
Döbbenten nézett rám, én pedig elkezdtem nevetni rajta.
- Ezt, hogy érted?
- Szerinted?
- Én kérdeztem előbb.
- Csakhogy már válaszoltam a kérdésedre.
Jól elszórakoztattuk egymást a parkoló közepén, de ez sem engem, sem őt nem zavarta.
- Azt azért megkérdezhetem, hogy mit gondolsz mit csinálunk ezután?
- Elmegyünk órára. –kezdte terelni a témát.
-
Hosszabb távon gondoltam.
- Hát talán, ha te is szeretnéd…
- Micsodát Chris?
Vett egy nagy levegőt és elkezdte.
- Nessie Cullen leszel a barátnőm?
- Igen, Chris Montgomery, leszek a barátnőd.
- Tényleg?
- Igen.
- Hű, ez klassz. Akarom mondani, nagyon örülök neki.
- De vannak feltételeim.
- Feltételeid?
- Igen. Nem beszélünk a múltunkról csak, ha mi is akarunk. És nem kérdezősködhetsz a családomról, valamint nem jössz el hozzánk. Cserébe én sem foglak zaklatni. Áll az alku?
- Áll, és köszönöm.
-
Micsodát? –csodálkoztam rá.
- Azt, hogy ha nem akarok akkor nem kell beszélnem a múltamról.
- Szívesen. De tudnod kell, hogy nekem bármit elmondhatsz, és ígérem titokban marad.
- Észben tartom.
Meghitt beszélgetésünket a becsengő zavarta meg.
- Megcsókolhatom az én elbűvölő barátnőmet?
- Épp kérni akartam. –mondtam majd odahajoltam hozzá, hogy egy apró csókot leheljen az ajkamra.
Miután véget ért a csókunk kéz a kézben elindultunk az órára. Ő elkísért a teremajtóig, majd ismét gyengéden megcsókolt.
- Találkozunk föcin? –kérdezte
- Remélem hamarabb is. –mondtam, majd kinyitottam az ajtót, és beléptem a terembe.
Mondhatom az elkövetkező napokban mi voltunk az iskola fő témája. Mindenki rólunk beszélt, és minket bámult meg. De mi abszolút nem foglalkoztunk evvel.
Bár a banda nem nézte jó szemmel, hogy Chris a mi asztalunkhoz ült le, de mivel látták, hogy milyen boldog vagyok nem szóltak egy rossz szót sem. Sőt a 3. napon Rob szóba állt Chrisszel. Miután megbeszélték a dolgokat, újra kezdtek összehaverkodni. És ahogy, oldódott a feszültség a fiúk között, úgy lett egyre jobb hangulat a bandában is. Főleg, hogy Chris nem kereste már a nagymenők társaságát. Bár látni kellett volna Kitty arcát, amint meglátott engem Chrisszel az első nap. Azt hiszem most már örök ellensége leszek. De nem bánom. A családom egy rossz szó nélkül tűri a kapcsolatunkat, és már Edward sem olyan tartózkodó mint az első csókunk után. Most már teljesen boldog vagyok és csak ez számít. Hisz minden letisztázódott körülöttem, és már 1,5 hónapja együtt voltam Chrisszel.
Valahol a Nagy-Tavak környékén
A vadhús ízét még a számban érzem, amint továbbsuhanok az erdőn. A fák szempillantás alatt tűnnek el mellettem, de nem érdekel. Már rég nem foglalkozom velük. Már rég nem foglalkozom semmivel. A külvilág nem létezik számomra. Csak megyek amerre a lábam vezet. Csak futok, és ha megéhezem vadászok. Az emberi életet már rég nem tekintem nekem valónak. Úgy élek, mint egy állat. Szabad vagyok. Nem kötnek érzelmi szálak már senkihez sem. Akim volt azt elvesztettem. Elvesztettem apám, és a számomra oly fontos Nessiet is elüldöztem magam mellől. Nincs már senkim, akiért érdemes lenne embernek lennem.
Az szokások gondolatok ismét utolérnek, de egy segélykiáltás visszaránt a jelenbe. Kimerészkedem az erdő szélére, de nem megyek ki a partra. Egy szőkésbarna, göndör hajú lány áll, a kihalt parti sétányon és előtte a karját fogva, egy nagy darab, tetovált férfi.
- Segítség! Kérem segítsen valaki!
- Kuss legyen te szuka!
- Segítség! Valaki!
-Kuss legyen! –azután egy puffanást. A férfi megütötte a lányt, aki a sétányra esik, és megszédül.
Szeméből tisztán kiolvasható a félelem. De nem adja fel. A férfi lábába harap, aki erre nagyot ugrik, és belerúg egyet a lányba.
- Most már megöllek, te kurva. De előtte még jól megbaszlak, hogy legyen valami élvezetem is. Elég jó kis bőr vagy, és nagyon feltüzeltél.
A lány, aki nem lehet több 22-nél, 180 centis lehet, apró, de formás cicikkel. A topja pántja már elszakadt így szabadon hagyva a lány csipkés melltartóját.
- Ez az állat megöli, hogyha nem lépek közbe. De mit tegyek? Nem változhatok át, mert nincs semmi ruhám sem. De ha most elmegyek ruhát keresni, tuti, hogy megöli mire visszaérek. Így kell kimennem, mint farkas. Nincs más választásom. –tépelődtem magamban, majd kiléptem az erdő sávjából egyenesen feléjük.
A lány látott meg előbb és rémülten kezdett a part felé kúszni.
- Hova sietsz aranyom, még el sem kezdtem a mókát? Nyugi, te is élvezni fogod. –mondta a férfi.
A lány rá sem nézett. Egyenesen az óriási szemeimbe bámult.
A torkomból vad morgás tört elő, halálra rémítve a férfit, aki háttal állt az erdőnek, így nem látta az érkező állatot.
A férfi megfordult majd amint meglátott, azonnal elfutott. A lány, pedig ott maradt egyenesen a szemeimbe bámulva. Nem félt csak meglepődött volt.
Lassan elé sétáltam, a legkevésbé sem megijesztve, majd lehajtottam a fejem jelezve, hogy nem bántom. Ő, pedig lassan felemelte a kezét, és a fejemre tette. Azután simogatni kezdett.
-Köszönöm! Ha te nem vagy meghaltam volna. Hálás vagyok neked.
Vakkantottam egyet jelezve, hogy megértettem azután megfordultam és beszaladtam az erdőbe.
Eszembe jutott, hogy nem messze az erdőtől láttam egy elhagyott túrázótáskát. Ha abban találok valami ruhát visszamehetek a lányhoz, és megnyugtathatom. Nem telt el 2 perc és már meg is találtam a táskát. Szerencsére találtam benne egy bakancsot és pár férfiruhát. Valószínűleg a gazdájának halaszthatatlan dolga volt, és utána nem tudott visszamenni a táskáért.
Mikor kifutottam a partra, a lány még mindig ugyanott volt.
-Hallottam a kiáltásokat, minden rendben van? –kérdeztem, mintha nem én lettem volna, aki megmentette.
-Igen, köszönöm, már minden rendben. Megtámadott egy férfi, de azután megzavarta valami és elmenekült.
-Értem. Remélem nem esett semmi bajod. Siettem ahogy tudtam.
-Mégegyszer köszi.
-Segíthetek valamit? Bármit csak szólj nyugodtan. Elég megviseltnek tűnsz.
-Jól vagyok tényleg. De nem beszélgetnél velem amíg megnyugszom? Tudom, hogy most azt hiszed, hogy meghibbantam, de jól esne valakivel beszélgetni.
-Nem gondolom, hogy meghibbantam. De szólok, hogy nem leszek a legjobb beszélgetőtárs. Eléggé elszigetelődtem az utóbbi időben a társadalomtól.
-Akkor legalább nem vagyok egyedül. Elmeséled?
-Micsodát?
-Hát az, hogy miért szigetelődtél el. Ígérem nem szólok bele, és nem adok tanácsokat sem.
-Nem is tudom. Még senkinek sem beszéltem erről.
-Akkor épp itt az ideje. És megígérem, hogy nem árulom el senkinek sem. Többé találkozni se fogunk.
-Lehet hülyén hangzik, de megbízom benned valamiért. De az én történetem túl bonyolult és hosszú.
-Az egész este a rendelkezésedre áll, és az éjszaka is. Rossz alvó vagyok. Az agyi képességek terén, pedig azt hiszem megértem.
-Hát rendben. –adtam be a derekam. Valamiért úgy éreztem, hogy ez a megviselt, fiatal lány segíteni tud nekem, és nem árul el. -De hisz a nevedet sem tudom! –világítottam rá az igazságra.
-És sem tudom a tiéd. –válaszolt kedvesen.
-Jake vagyok. –nyújtottam a kezem, hogy felhúzzam a földről. –Nem állsz fel?
Megfogta a kezem, én pedig könnyen felsegítettem.
-Szia Jake, én Maggie vagyok.
-Szia Maggie! Sétálunk?
-Igen.
Elindultunk a part mentén, és pár percnyi hallgatás után, kezdtem el beszélni.
-Igazából nincs senkim se.
-Az nem lehet. Mindenkinek van valakije. Egy hozzátartozója vagy barátja.
-Nekem senkim sincs. Na jó talán vannak barátaim.
-Na látod, ez remek. Mesélj róluk!
-Én egy indián vagyok. A törzsünkben van egy banda, és ott olyanok vagyunk mintha a
testvérek lennénk.
-Látod, testvéreid is vannak. Beszélj róluk!
-A falkavezér Sam, ő irányít minket, és mi feltétel nélkül hallgatunk rá. Neki van egy felesége
Emily és egy gyönyörű kislányuk. A második gyermek is már útban van. Ő egy különálló kis család. Azután ott van még Seth, Quil, Jared, Embry, Paul és Leah. Ők olyanok nekem mintha a vértestvéreim lennének. Ezenkívül vannak még egy páran, de ők már csak később csatlakoztak ehhez a falkához.
-Értem. Mesélj még, kérlek!
-Mindenkinek van már egy társa, kivétel Leahnek. Ő még nem találta meg a sajátját.
-Ha, neked is van egy társad, akkor már biztosan nem vagy egyedül. –szólt közbe ismét Maggie.
-Volt egy társam, Nessie. De szétváltunk. Minden akkor kezdődött, amikor ő és a családja elköltöztek. Addig minden percünket együtt töltöttük, és most hirtelen távol kerültünk egymástól. Nagyon szenvedtem. Azután elkövettem egy hatalmas baklövést. A parton sétálgattam egyedül, amikor Leah utánam jött, hogy megvigasztaljon. És akkor megcsókolt, én ..
-Te, pedig visszacsókoltál. –fejezte be a mondatot Maggie.
-Igen. Akkor minden összezavarodott, én pedig nem tudtam, hogy mit csináljak. Azután
felhívtam Nessiet, hogy közöljem vele, meglátogatom. Elakartam mondani neki az egészet. Tudtam, hogy megértette volna. De ahelyett, hogy elmentem volna vele beszélni, küldtem neki egy levelet amiben szakítottam vele. Mindent összehordtam, hogy miért szakítok vele. Teljesen kiborult tőle. Ekkoriban betegedett meg apám. Napról napra egyre rosszabbul lett. Nessie ekkor visszajött, és kiderült, hogy miért szakítottam vele. Azóta nem beszél velem. Amikor, pedig apám meghalt elmenekültem hazulról, és nem mentem vissza.
-Azóta nincs senkid.
-Igen. Hát megértesz?
-Igen. De azt nem értem, hogy miért bolyongasz itt egyedül. Hisz a barátaidra biztosan
számíthatnál ebben a nehéz helyzetben.
-Tudom, de nincs erőm visszamenni.
-Jake, mit érzel Nessievel kapcsolatban?
-Nem tudom. Még mindig szeretem, de már nem úgy ahogy régen. Valami megváltozott. És én
nem tudok hozzászokni a változáshoz. Nem tudom, milyen egyedül lenni. Úgy, hogy nincs ott velem. Nem tudok semmit.
-Avval, hogy menekülsz, semmi sem fog megoldódni. Szerintem beszélned kellene vele, és elmondani, neki amit érzel. És lehet, hogy ő már továbblépett. Neked is ezt kellene tenned. Nem élhetsz a múltban. Akárhogy is, de tovább kell lépned. Azután visszakellene menned a törzsedhez, a barátaidhoz. Azokhoz akik segítenének neked és támogatnának a döntéseidben. Apád sírjához, pedig kivinni egy csokor virágot, és bocsánatot kérni tőle, hogy nem voltál ott a temetésén. Szerintem ezt kellene tenned.
-Tudom, hogy ez kellene tennem, de nincs elég erőm hozzá.
-Szerintem van. Egy ilyen jó embernek, mint amilyen te vagy Jake, kell lennie ennyi erőnek.
-Köszönöm, de miért segítesz nekem?
-Ahogy mondtam, te egy jó ember vagy Jake. Mindemellett a segítségemre siettél és
megmentettél.
-De, nem voltam itt.
-Te nem, de egy farkas igen. És annak a farkasnak pontosan ugyanez a fájdalmat láttam a
szemében, mint most a tiédben. Most, pedig menj Jake, és ne magyarázkodj. Örültem, hogy megismertelek, és a titkod senkinek sem árulom el.
-Köszönöm, Maggie. Vigyázz magadra! Mindent köszönök. Ég veled!
-Nem csak, Viszlát! Ha azt mondanám Ég veled, akkor nem reménykednék a viszontlátásban.
-Viszlát, Maggie! –mondtam majd megfordultam, és befutottam az erdőbe.
Amikor átváltoztam a fák között, ő még mindig a helyet nézte ahol eltűntem. Azután vonyítottam, így búcsúzva ettől a jószívű idegentől.
Erre ő elmosolyodott és elsétált.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
