DUPLA FEJEZET: 37.-38. FEJEZET

37.fejezet
A több órás repülőút maga volt a pokol. A tehetetlenség érzése szinte elviselhetetlen volt. S nagyon úgy tűnt, hogy ezt Emmett is így érzi. Próbáltunk úgy viselkedni mintha semmi bajunk se lenne, de az idő múlásával ez egyre nehezebben ment. Az első órákban még filmeket néztük a többi utassal, majd elfogyasztottuk az ebédet. Emmett részét is kénytelen voltam én megenni, bár a gyomrom apró ponttá zsugorodott a hasamban, a sok stressztől és idegeskedéstől.

Egymással szinte egy szót sem beszéltünk. Mivel a középső sorban ültünk csak az előttem lévő szék támláját bámultam. Azt hittem megőrűlök. Közben persze óhatatlanul is eszembe jutottak Carlisle szavai, és előtörtek belőlem az emlékek. A milliónyi emlék ami Alice-hez kötött. A vásárlások, a játékok, a beszélgetések, a rengeteg nevetés amit Alice-szel éltem át. Nem akartam elveszíteni ezeket az élményeket. Azután mint egy vészcsengő szólalt meg bennem, hogy anyának is nagyon rossz az állapota. Mi lesz, ha ő is meghal mielőtt odaérnénk Volterrába? Nem azt nem viselném el. Nem veszíthetek el két családtagom is pár nap alatt. Megmentem szeretett anyám és megmentem Alicet is. Ennek így kell lenni.

A leszállás bejelentésekor egy mély sóhaj hagyta el a számat és Emmettét is. Ahogy leszálltunk a repülőről már azonnal mentünk is a kijárat felé, mivel csak annyi táskánk volt, hogy kézipoggyászként vihettük őket. A kijárat előtt egy továbbfejlesztett, csúcsmodern Lamborgini várt minket. A szélvédőn Cullen felirattal. Emmett már ült is volna be a vezető oldali ülésbe, amikor megfogtam a kezét.

-Nem Emmett. Én vezetek. A te lábaid nem férnek oda a pedálokhoz. -Lenézett a pedálokra majd megadóan bólintott.

-Rendben, de siessünk.

Szerencsémre nem rég kaptam meg a jogosítványom, így szabályosan vezettem az autót. A városban sajnos csak annyira tudtam gyorsan menni amennyire a forgalom engedte. Szóval szinte sehogy. Bár cikáztam az autók között, és állandóan dudáltam, hogy engedjenek el, így is több mint fél óra volt a városból kivezető út. Éppen elhagytuk a várostáblát, amikor vészjóslóan megcsörrent Emmett telefonja.

-Szia Esme! Most hagytuk el Rómát. Két óra múlva ott vagyunk. –mondta Emmett

-Sziasztok! Kérlek siessetek amilyen gyorsan csak tudtok. Alice beszélni akar veletek. –zokogta Esme a telefonba.

Azután meghallottuk amint Alice halkan és szaggatottan megkéri Esmét.

-Esme… ide adnád a telefont, kér… kérlek. El.. elakarok búcsúzni… tőlük.

Ekkor már az autópályán jártunk. 300km/h sebességgel száguldottunk, ahogy benedvesedett a szemem, és elkezdtek potyogni a könnyeim. A szívem, pedig alig érzékelhetően, de kezdett darabokra esni.

-Sziasztok! Mi.. van veletek? –kérdezte rekedt, élettelen hangon.

-Épp most hagytuk el Rómát. Két óra és ott vagyunk. Képzeld viszünk neked ajándékot is. –mondtam erőt erőltetve a hangomba.

-Az jó… kár, hogy nem.. látom.

-Dehogy nem.

-Nessie, Emmett. El akarok tőletek… búcsúzni. Nem bírom tovább.

-Alice ne mondj ilyet. Nem adhatod fel! Itt vagyunk alig 2 órányira tőled. Nem halhatsz meg!Értesz engem? Ki kell tartanod! Elmentem az álmod miatt egészen az esőerdőig, és megtaláltam az ellenszert. Nem hagyom, hogy most add fel, amikor nálam van a gyógyszer.

-Sajnálom Nessie, de… már túl gyenge vagyok… De tudnod kell, hogy… mindig is szeretni foglak… és téged is bátyókám.

-Én is szeretlek téged Alice, és pont ezért nem adhatod fel. Tudod mit? Ha meg akarsz halni meghalhatsz, de csak ha én is ott vagyok! Megértetted? Nehogy fel merd adni, amíg nem vagyok ott. Ez parancs.

-Értettem parancsnok asszony. Ki.. tartok amíg.. tudok.

-Megbeszéltük. Csak áld a szavad, kérlek!

-Itt találkozunk. Nem fogok elszaladni. –mondta kis mosollyal a hangjában Alice.

-Oké! Szia Alice! Szeretlek!

-Én is titeket!

Azután leraktuk a telefont és tovább nyomtam a gázpedált.

Másfél óra múlva megláttuk a dombokon elterülő Volterrát, amelyet vészjóslóan vettek körbe a sötét esőfelhők.

Az autóból kitelő maximális sebességgel hajtottam végig és reménykedtem, hogy Alice betartja a szavát.

-Nessie, lehet egy kérdésem? –fordult felém Emmett.

-Ne kímélj! –mondtam, de nem néztem felé. Csak az útra és az egyre fogyó időre koncentráltam.

-Hogy fogjuk beadni Alicenek az ellenszert? Van bármiféle ötleted, mert én tanácstalan vagyok? –én pedig akaratlanul is belenéztem nagy kérdő szemeibe.

-Fogalmam sincs. De azt hiszem Kristen soha nem is akarta használni az ellenszert. Úgy volt vele, hogyha egyszer az egyik vámpírja rátámad és megöli, akkor végre Peterrel lehet újra. Nem akart megmenekülni. Felkészült már a halálra.

-Szóval előre tudja, hogy majd az egyik vámpírja rátámad?

-Pontosan. Gyáva, hogy megölje magát, de ahhoz elég bátor, hogyha kell úgy haljon meg, mint a szerelme. Érted már?

-Azt hiszem. De ez még nem vitt előrébb mindket a megoldáshoz.

-De igen.

-Mégis hogyan?

-Kristen tudta, hogy nem fogja sohasem használni az ellenszert. De gondolj bele, egy vírus kutató volt, akinek fő feladata az volt, hogy ellenszereket kísérletezzen ki. Ha már sikerült neki egy új vírust gyártani, akkor miért ne próbálhatta volna meg az ellenszerét is kikísérletezni. És valahogy működnie kellett, ha tudta, hogy ez az ellenszer.

-Tehát azt mondod, hogy már mentett meg vámpírt.

-Pontosan. És azt is sejtem, hogy hogyan.

-Hallgatlak.

Ekkor már beértünk a városba és lejjebb kellett vennem a lábam a gázpedálról.

-A megoldás kézenfekvő. Nem változtatott át minden rabot. Néhányat meghagyott az ellenszer kikísérletezése céljából. Minden kísérlet ugyan úgy zajlott. Megfogta az egyik embert, a vérébe jutatta az ellenszert, majd ráküldte az egyik mérgezett vámpírt. A rab meghalt, a vámpír pedig meggyógyult vagy meghalt.

-Ez a nő tuti, hogy becsavarodott. –reagált Emmett az eszmefutatás végén.

-Az lehet, de hálásak lehetünk neki, hogy elkészítette az ellenszert is. Most, pedig menjünk és mentsük meg a családunkat. –mondtam és lefékeztem, mert beértünk az irodaüzlet elé. Az ajtóban már Oliver várt minket.

-Végre megjöttetek. –mondta, majd siettünk is befelé a királyi székhelyre.

-Siettünk ahogy tudtunk! –mondtam egyszerre Emmettel.

A másodpercek végtelen hosszúnak tűntek amíg a gyengélkedőbe mentünk. Útközben senkivel sem találkoztunk. Gondolom mindenki külön szobában volt, hogy ne tudják megfertőzni egymást. Ahogy közeledtünk a cél felé a falon megláttam egy hatalmas repedést ami végigfutott az egész falon. Kérdően pillantottam Oliverre.

-Benjamin, az egyik súlyos beteg csinálta, amikor idekerült. Mondhatni kisebb földrengés volt, olyan 4,4-es nagyságú.

Emmettel egymásra néztünk. Benjamint ismertük, hiszen ő is segített a családunknak, amikor engem védtek meg a Volturitól.

-Ugye nem halt meg? –kérdeztem

-Még nem. De rossz az állapota, akárcsak Alicenek.

Ekkor bekanyarodtunk a gyengélkedőbe.

A szemem lassan fogadta be a szobát. A fal mellett végig vámpírok feküdtek a legújabb kórházi ágyakban. Mindenki megtalálható volt itt. A testőrség tagjai, idegenek, és régi ismerősök egyaránt feküdtek az ágyakon. Középpen egy külön kissé zártabb részen, pedig a Volturi fejei feküdtek, Aro és Marcus. Mellettük, pedig Alice és anya feküdt egy-egy ágyon. Volt még ott egy ágy, de az érintetlen volt. Gondolom Jasperé lehetett aki szintén elég rosszul nézett ki. A családom ezen ágyak körül csoportosult. Főleg, persze a családtagjaink körül. Anyám ült az ágyában és Alicet figyelte, míg apa védelmezően tartotta a karjaiban. Látszott, hogy anya már olyan gyenge, hogy apa karjai nélkül nem lenne képes ülve lenni. Alice szinte halottan feküdt az ágyban, ahogy Jasper a karját fogta és simogatta homlokát. Carlisle vizsgálta Alice életjeleit, miközben Esme Rosalieba kapaszkodott érzelmi támasztékért. A szobában lévő többi vámpír, pedig egytől egyig a családomat figyelte különböző arccokkal. Nem messze családomtól megláttam Benjamint is. Olivernek igaza volt. Tényleg nagyon rosszul volt. Egy valaki azonban hiányzott a szobából, mégpedig Jane. Nem tudtam, hol lehet, de nem is érdekelt. Csak egy valami járt az agyamban. Meg kell menteni a családom.

-Sziasztok! Végre ideértetek! –mondta mindenki kórusba.

-Sziasztok! Carlisle adnál egy injekciós tűt! –mondtam és mindenki tudta, hogyha ideértem, akkor nem tétlenkedek.

-Persze. Mit csináljak? –kérdezte Carlisle, és én egyhén elmosolyodtam. Amióta élek egyszer sem hallottam, hogy Carlisle ez akárkitől is megkérdezte volna. De valószínűleg születésem előtt sem mondta ezt, ítéltem abból, hogy Emmett is ugyanígy tett mellettem.

-Csak add ide a tűt, és menj hátrébb. Ha lehet senki se legyen a közelemben. –mondtam tárgyilagosan és beleszólást nem tűröen.

Amint megkaptam az eszközt, és mindenki távolabb ment, már ki is szívtam vele az ellenszert a fiolából. Majd elindultam vele Alice felé. Mindenki megnyugodott, hogy Alicenek beadom az ellenszert. De én nem ezt tettem. A következő pillanatban megálltam és beledőftem a tűt a karomba. Majd mire bárki is feleszmélhetett és megállíthatott volna befecskendeztem az ellenszert a vérembe. Felsziszentem a fájdalomtól, és attól hogy az ellenszer égetni kezdte végig az ereim falát, amint szétterjedt a keringésemben. Carlisle és apa is segítőkészen felém siettek, de leintettem őket, hogy jól vagyok.

-Menjetek el Alice és anya közeléből! –adtam ki a parancsot. Legnagyobb megdöbbenésemre senki sem ellenkezett. Sejtettem, hogy még nem tudják mit akarok tenni. Odamentem Alicehez, és közelebb húztam az ágyát az anyáéhoz.

-Megvártalak. –suttogta Alice amint meglátott.

-Köszi. Jó, hogy látlak.

-Kicsikém! –szólalt meg anya is.

-Szia anya! Kérhetek tőletek egy szívességet?

-Persze. –mondták egyszerre.

-Meg kell igérnetek, hogy teljesítitek. –közöltem velük.

-Rendben.

-Megígérem. –mondták mindketten.

-Harapjatok meg! –mondtam és hangomból mindenki tudta, hogy komolyan gondolom.

-Nem! –mondta mindenki egyszerre.

-De igen, ez az egyetlen esélyünk. Kérlek!

-Nessie, mi lesz, ha nem tudnak leállni. Mi lesz, ha mindenki rádtámad? –kérdezte Jasper.

-Akkor azzal a tudattal halok meg, hogy megmentettem a családom. Gyerünk, megígértétek! –néztem le Alicere és anyára.

Alice bólintott egyet, majd egy halk „Köszönöm!” után beleharapott a csuklómba. Anya ránézett, majd ő is megharapta a másik csuklóm. Én pedig felsíkitottam. Alice és anya, pedig mohón faltak a véremből. Éreztem, ahogy hirtelen elgyengülök. A következő pillanatban többen is felém törtek, ahogy megérezték vérem illatát a levegőben. Családom azonban ekkor már körbeállt mindket és kíméletlenül vágott minden közeledőt a falhoz. Carlisle, pedig lehúzta először Alicet, majd anyát rólam.

-Nessie mit csinálsz? –kérdezte Carlisle rosszalóan.

-Megmentem az életüket. Vigyél oda Benjaminhoz! –mondtam és rátámaszkodtam Carlislera.

Carlisle szó nélkül odavitt a fekvő Benjaminhoz, aki nem akart rámtámadni így nem vett levegőt, mióta Alicék megharaptak. Testőrként odaállt mellénk Emmett és Rosalie. Senki sem vett levegőt a családomból, így Rosaliék sem támadtak rám. Amint odaértünk bólintottam Benjaminnak és egyik csuklóm a szájára raktam. A másikat mindeközben már Carlisle gyors és ügyes mozdulattal bekötötte. Benjamin is falta a vérem, de Carlisle neki sem adott túl sokat. Mire végeztünk vele már mindenki lecsendesült, mivel családom mindenkit kiterelt a szobából, aki felénk támadt. Odamentünk Aróékhoz és ők is vettek a véremből. Úgy éreztem magam, mintha egy nagyobb méretű véradáson lennék.

-Túl sok vért vesztettél. Abba kell hagynunk. –mondta Carlisle miután Emmett segítségével lefejtették a csuklómról Arót.

-Csak még egy kicsit. –mondtam és fejemmel Jasper felé böktem aki legyengülve ült az eszméletlen Alice mellett. Ekkor vettem észre, hogy mindenki aki kapott a véremből eszméletlen.

-Rendben. De csak egy keveset.

-Jasper. –szóltam hozzá.

Éhes szemekkel nézett rám.

-Köszönöm, Nessie. Örökké hálás leszek neked amiért megmentetted Alicet.

-Igyál egy keveset. Rosszul vagy.

-Nem, nekem most Alice mellett van a helyem.

-Kérlek, Alice örülni fog, hogy mire felébred már te is jól leszel.

-Rendben. –mondta majd száját a csuklómra rakta és elkezdte szívni a vérem. Én, pedig a következő pillanatban ájultan estem össze.

38. fejezet

Az elkövetkező pár napot kissé egybefüggően és kábultan éltem meg. A túlzott vérveszteség miatt ágyhoz voltam kötözve, és vöröst húst ettem reggeltől estig, hogy serkentsük a vértemelésemet. Mindeközben persze vért vett tőlem egyszer még Carlisle, és immár mint készítményt használta fel azt. Ugyanis valami bonyolult folyamat végére a vérem megsokszorozodott, úgy hogy mindeközben megtartotta magában az ellenszert. Magyarul nem kellett többet senkinek sem vért adnom, hogy megmentsem az életét. A napok alatt rájöttem, hogy hogyan lehetett volna megkímélni magam az esetleges kellemetlenségektől. A fiolát be kell volna fecskendezni egy nagy testű állatba, akiből utána a beteg vámpírok szabadon lakmározhattak volna. Na igen a probléma csak az lett volna, hogy elég bonyolult pár perc alatt keríteni egy hatalmas medvét. De így is megoldottam, bár sokkal fájdalmasabban és veszélyesebben. Arról a tényről, pedig nem is feledkezem meg, hogy így több tucat vámpír kívánja majd az ínycsiklandózó vérem. Na de mindegy is. A lényeg az, hogy megmentettem a családom. Mint később megtudtam, az összes beteg fél nap alatt teljesen kigyógyult. Bár tény, hogy sokan szenvedtek lelki sérüléseket, a tudattól, hogy mégsem olyan sebezhetetlenek és halhatatlanok mint gondolták. Sokan kívánták Kristen vérét bosszú céljából, de Emmett kitalálta, hogy még a megtalálása előtt megölte az egyik vámpírja, a fiola épsége, pedig a puszta szerencse műve. Így megmentettük Kristent. Persze felmerül a kérdés, hogy Aro kideríthette volna az igazat, de gondosan ügyeltünk arra, hogy se engem, se Emmettet, de még apát sem érinthette meg. A Volterrában töltött napokhoz még hozzátartozik, hogy családom és jó pár vámpír legnagyobb sajnálatára Jane belehalt a vírusba. Bár halála előtt még alaposan megkínzott mindenkit aki a közelben volt, mivel teljesen becsavarodott. Aro, pedig legnagyobb bánatára véget vetett Jane életének. Ugyanis már ő sem bírta tovább Jane képességét. A halálos ítéletet, pedig maga Félix vitte véghez. Talán csak 2 vámpír volt akit lesújtott Jane halála. Az egyik az ikertestvére Alec volt, aki közölte a családdal felépülése után, hogy nem tud tovább Volterrában maradni. A másik, pedig Aro volt, akinek kis ’védence’ volt Jane. Fájdalommal vette tudomásul, hogy másik remek testőrét is elveszítette Alec személyében.

A Volterrában létünk alkalmával, pedig sajnálatos módon egy kivégzést is végignéztünk. Ugyanis apa immár teljesen egészségesen meghallotta Audrey egyik gondolatfoszlányát. Evvel nem is lett volna baj, hogyha Audrey nem a Volturi család elpusztítására gondolt volna. Edward ezen gondolatfoszlányt megosztotta Carlislejal is, aki azonban búcsúzásunk előtt kezet rázott Aroval. Aro pedig meglátta a beszélgetést, amit Carlisle és Edward folytatott. Így rájött Audrey meghiúsult tervére. Audrey pedig az életével fizetett ezért a kútba esett ötletért.

A Volturi és Aro, pedig meg nem hazudtolva önmagát a búcsúzáskor is tartogatott meglepetést számunkra.

-Drága Cullenek, ifjú barátaim! Maradjatok még és élvezzétek tovább családunk vendégszeretetét! –kezdte Aro mézes-mázosan.

-Nem köszönjük! Szeretnénk már visszatérni az eddigi nyugodt életünkbe. –válaszolta Carlisle.

-Persze megértem. A Volturi család és a többi vámpír nevében köszönöm a segítségeteket. Nélkületek biztosan sokkal nehezebb lett volna megoldani a vírussal kapcsolatos problémát. Renesmee, Emmett nektek külön köszönjük a segítséget.

-Nagyon szívesen. Ez csak természetes volt családtagjaink és a mi fajtánk megmentése érdekében. –válaszoltam én is kellő ünnepélyességgel hangomban.

-Valamint köszönjük, hogy megakadályoztatok egy kellemetlen incidenst. –mondta Marcus Audrey tervére utalva.

-Ha bármikor szükségetek lenne a Volturi szolgálataira csak szóljatok és mi megyünk. Hálásak vagyunk a családotoknak és az adósotok vagyunk. –mondta Caius legnagyobb meglepődésünkre.

-Persze. Köszönjük Caius és nektek is. –mondta apa és Aroék felé bólintott.

-Most pedig indulnunk kell. Dugó lesz késő délután az autópályán és még ezelőtt szeretnénk Rómába érni. Nehogy lekéssük a gépet. –közölte Alice mosolyogva.

-Értem. Alice az ajánlatom örök érvényű. –mondta Aro Alicere mosolyogva amitől nekem a szőr is felállt a hátamon. –És persze, mindegyikőtökre vonatkozik. Ha megunnátok az állatok vérét és inkább beállnátok a testőrségbe, tárt karokkal várunk titeket.

-Köszönjük Aro a kedvességedet, de nem élünk a lehetőséggel. –vette át a szót Jasper.

-Egyenlőre. De egy ilyen tapasztalt és képzett harcosra mint te vagy Jasper mindig szükség van a Volturiban.

-Most pedig menjünk. –közölte anya.

-Ég veletek drága barátaim! –búcsúzott el Aro.

Majd mi is elmondtunk egy „Ég veleteket!” és távoztunk a gondosan elrejtett vámpírpalotából.
A hazafelé vezető út hosszú volt és fáradalmas, de nagy örömmel töltött el a tudat mindenkit, hogy végre újra együtt van a családunk, és mindenki egészséges.

Amikor már a reptérről kivezető úton voltunk jöttem rá, hogy valamit Volterrában felejtettem.

-A francba. –zsörtölődtem a hátsó ülésen, amikor a hátitáskámban kutattam.

-Mi az kicsim? –nézett hátra apa a visszapillantóban.

-Volterrában hagytam a telefonom. Ezt nem hiszem el.

-Ha nem baj, nem megyünk vissza érte. –mondta anya.

-Dehogy, csak annyira idegesít, hogy már megint elhagytam. Komolyan nekem nem való mobil. Vagy összetöröm, vagy elhagyom őket. –mondtam kissé dühösen, de mosolyogva.

-Kapsz egy másikat. És megint megadhatod a számod Chrisnek. –mondta apa vicsorogva.

-Ja igen. Teljesen ki fog röhögni, hogy már megint elhagytam azt a rohadt mobilt.

-Nagyon hiányzik már? –kérdezte Bella de a kérdése kijelentése is volt egyben.

-Hihetetlenül. Már 26 napja 14 órája és 42 perce nem láttam. –közöltem szomorúan és most tudatosult bennem, hogy hogy elrohant ez a közel 1 hónap. Utoljára akkor láttam, mikor elbúcsúzott tőlem a Rachellel való kiruccanásunk előtt. Tisztán fel tudom idézni a szavait, még azokat is amiket a suliban mondott nekem.

A szívem belefájdul amikor rájövök, hogy az ígért egy hét helyett csak most találkozunk egymással. Vajon szeret-e még? Lehet, hogy talált valaki mást helyettem, és már nem kell neki a „gyönyörű, okos és nagyon bolond” barátnője.

-Nessie ne bohóckodj! –szól rám apa. –Az a fiú beléd van esve, mint Micimackó a mézesbödömbe. Szerintem, ha még 2 hónapig nem látna téged is kitartana melletted. Amikor csak hallottam a gondolatait a suliban, folyton csak rád gondolt. És a fiúknak is csak rólad áradozott. Magam ölném meg, ha 1 hónap alatt elfelejtett volna téged. –mondta és kedvenc féloldalas mosolyomra húzódott a szája.

-Köszi, inkább ne. Elmehetek ma délután hozzá? Meg szeretném lepni. –nézte kérlelő tekintettel szüleimre.

-Persze. Mond meg neki, hogy üdvözlöm. –adott engedélyt drága anyám.

-Rendben átadom. Olyan jó, hogy végre újra látom. És Rachelléket is.

A Hiloig vezető út további részét zenehallgatással töltöttük el. Közben persze megbeszéltük, hogy kinek melyik szám tetszik vagy nem tetszik. Szóval lényegtelen csacsogással ütöttük el az időt. Egészen addig amíg le nem tértünk az autópályáról, a Hiloba vezető útra. Itt ugyanis egy fára kifüggesztve egy lapot láttunk meg. A szívem, pedig a következő percben darabokra tört. A lapon hatalmas betűmérettel a következő felirat állt:

LÁTTA EZT AZ EMBERT?

AMENYIBEN LÁTTA A KÉPEN LÁTHATÓ FIÚT
KÉREM ÉRTESÍTSE A LEGKÖZELEBBI RENDŐRKAPITÁNYSÁGOT!

A 19 ÉVES FIÚ 180 CENTI MAGAS, 80 KILÓS, IZMOS TESTFELÉPÍTÉSŰ. VILÁGOSBARNA RÖVID HAJA ÉS BARNA SZEME VAN.
ELTŰNÉSEKOR KÉK FARMERNADRÁGOT, FEHÉR POLÓT ÉS EGY FEKETE KABÁTOT VISELT.

Ez alatt, pedig egy fotó volt látható. Pontosan tudtam, hogy mikor, hol és milyen körülmények között készült, ugyanis ezt a képet én készítettem. Még pedig Chrisről!

Edward amint meglátta lefékezett.

-Ez meg micsoda? –kérdezte Bella

A következő pillanatban a többiek is lefékeztek mögöttünk.

-Mi történt? –kérdezte Carlisle ahogy kiszállt a kocsiból, ők nem látták még meg a képet.

-Chris eltűnt. –válaszolt Edward és a lapra mutatott.

-De hogyan? –kérdezte Alice.

A kérdése érthető volt, mert amíg beteg volt nem látott túl sok mindent a jövőből, főleg nem a Hiloval kapcsolatos dolgokból. Így ő sem tudott többet a történtekről mint mi, amikor ráfókuszált a jövőre, csak ennyit mondott.

-El kell mennünk innen. Bármi is történt Chrissel, szimatolni fognak rólunk.

-Nem, Alice. Tudnom kell mi történt vele. Meg kell találnunk. –támadtam egyből nővéremre.

-Nessie az előbb Chrisre fókuszáltam, nem a mi jövőnkre. De csak a költözést láttam.

-Hogy érted ezt? –kérdeztem értetlenül.

-Nessie, ha nem látom Christ az nem jelenthet mást… -habozott Alice

-meghalt. –fejeztem be a mondatot sírva.

-Annyira sajnálom! –ölelt meg. –De el kell mennünk. Nyomozni fognak utánunk.

-Sajnálom kicsim! –mondta anyáék és közben mindenki megölelt.

Amikor kellően megnyugodtam, és rájöttem, hogy nem tehetek semmit, mert már eldőlt, hogy elköltözünk megkérdeztem.

-Azonnal költözünk vagy visszamegyünk a házba?

Mindenki együtt érzően és döbbenten nézett rám.

-Visszamegyünk még. Vannak amiket el kell hoznunk a házból.

-Nessie jól vagy? –kérdezte Esme.

-Persze, csak kérlek most hagyjatok békén. Olyan zavaros most minden.

-Megértem. Akkor menjünk. –mondta Carlisle és mindenki visszaszállt a kocsikba, annyi különbséggel, hogy anya hátraült hozzám és pátyolgatott amíg bőgtem.

Az úton 100 m-ként volt kiragasztva egy lap, így rengeteget láttunk mire hazaértünk.

Szerencsénkre már esteledett, és a felhők nagy vihart ígértek éjszakára, így szinte senkivel sem találkoztunk a városban.

Amint hazaértünk mindenki megérezte Zafrina illatát, és Chrissét is. Mindenkiben összeállt a fájdalmas kép. Zafrina megölte Christ. Nem volt több nyomozni valónk miután az ebédlőasztalra kirakott papírból megtudtuk, hogy Zafrina megharapta egy vámpír, és nagyon rosszul érzi magát. Tehát már ő is halott lehet. Egy órával később már mindent összepakoltunk és nekiindultunk az ismeretlennek. Mindeközben én pár nyugodtabb pillanatomban hagytam egy hangposta üzenetet Rachelle mobilján.

„Szia Rachelle, Nessie vagyok! Elhagytam a telefonom, így Bella telefonjáról hívtalak. Csak közölni szeretném, hogy Carlisle kapott egy remek ajánlatot Los Angelesből, és így egyenesen odaköltöztünk. Sajnos nem tudtam hazamenni elbúcsúzni tőletek. Christ is hívtam, de nem vette fel, biztosan elfoglalt és nem vette észre. Nagyon sajnálom, hogy nem tudok személyesen is elbúcsúzni tőletek, de egyenesen odakellett mennünk. Ma este már egy költöztető csapat el is hozta a cuccainkat a házból, így már nem fogunk elmenni azokért sem. Nagyon hiányozni fogsz! Sok sikert Bostonhoz, és remélem valóra válnak az álmaid. Remélem sokáig együtt leszel még Austinnal. Külön üdvözlöm, és kérlek mondd meg a többieknek is, hogy nagyon hiányoznak. Kérlek vigasztaljátok Christ, és mond meg neki, hogy nagyon szeretem és örökké szeretni is fogom. Millió puszi. Jó legyél! Nessie voltam, szia!” –majd leraktam. Ismét sírtam, amit a telefonban is lehet majd hallani, de Rachelle ezt csak a búcsúzásnak okozta sírásnak fogja hinni. Főleg, hogy Chrisről is úgy beszéltem, mintha nem tudnám, hogy halott. Ez egy borzalmas és fájdalmas nap volt és a könnyeimet nyelve aludtam el a kocsiban, azon imádkozva, hogy ez csak egy rossz álom legyen. Legnagyobb fájdalmamra azonban a reggel semmi jót sem ígért.

„Mikor megszakad a szív...

Érezted már? Valaha, bármikor? Azt mondják, nem is tud fájni… ennél nagyobb hazugság nincs is a világon.

Kettétépi a tested, kiszakítja a lelked. Felborít mindent, amiben hittél, kirántja a lábad alól a talajt, és a szemedbe kacag…

Mint késszúrás, ezerszer egymás után merül a testedbe minden szó, és a szív sajog tőle, befelé vérzel.

De a test kínjával szemben itt nem tudsz elvérezni, nincs enyhülés, nem jön a fog vacogtató hideg, a megváltó elmúlás…

csak az üres kín marad, a bíborvörösen lüktető fájdalom, a vakító fehér bizonytalanság.

Ezerszer játszod vissza magadban az arcát, a szavait, elmerülsz a tekintete emlékében, már önnön kezeddel forgatod a kést magadban, hagyod, hogy fájjon.

Mert addig is itt van, addig is még érzed.

Nem akkor szakad meg a szív, amikor sebet kap, nem is akkor, amikor minden dobbanására a vér könnyekké változik a testedben.

Nem akkor, amikor álmodból zokogva ébredsz és nem is akkor, amikor az ébrenlét minden pillanata fáj.

Túléled az emlékek fojtogató áramát, ahogy feltódul az ezernyi pillanat.

Érzed a bőre illatát, nyelved hegyén a teste ízét, hallani véled sóhaját, mosolyát, nevetését, ahogy a neved súgja és a szíved még ezt is kiállja.

Az eső enyhet ad a perzselő gyötrelemre, álmatlanul fekszel az ágyadban, a plafont bámulod, és nem gondolsz semmire, mégis egyfolytában minden sejted rá emlékszik. De a szíved még mindig dobog, még mindig hiszel benne.

Akárhogy is, a szíved darabokra hullik, fémes zuhanással omlik össze a világ, mit Neki, Vele építettél.

A zene elhalkul, feneketlen csend zuhan rád a legnagyobb hangzavarban is, és kétségbeesetten keresed a fájdalmat, amitől addig szabadulni vágytál, és késve jössz rá, hogy a léte azt üzente, még van remény.

Azt hiszem, akkor szakad meg a szív, amikor már nem tud fájni. Amikor már nem tud megdobbanni, amikor már nem tud vérezni sem.

Amikor azt kívánod, bár lenne szenvedés minden nap, bár lenne kín minden emlék, bár tudna még fájni.”