32. fejezet

Délben szinte haláli pontossággal eleredt az eső. A páratartalom eddig is nagyon magas volt, és a hőség is nagyon kiszívta az erőmet, de ez az eső most különösen nem esett jól. Főleg, hogy Emmett megállított, hogy vegyem fel a vízálló kabátom. Az elkövetkező 1,5 órában zuhogott az eső mintha dézsából öntenék. A futásunkat, ez az akadály nagyban korlátozta, mert csúszott minden és egymást érték a kisebb nagyobb pocsolyák.
Délután 4 körül megláttam azt a helyet, amit órák óta kerestem már. Egy tisztást. A megkönnyebbülés lett rajtam úrrá. Végre egy kis remény, hogy beszéljünk Rosaliékkal, hogy minden rendben van-e.
-Emmett megpróbálod? –kérdeztem a tisztás széléhez érve.
-Persze. Remélem itt már szerencsével járunk. Nagyon zaklatott vagy látom rajtad.
-Csak nagyon félek, hogy valami szörnyűség történt velük.
Emmett kisétált a tisztás közepére kezében a telefonnal. Elég érdekesen nézett ki ahogy koncentrál a telefonra, és reménykedik a térerőért, miközben, mint a gyémánt úgy csillog bőre a gyenge napfényben.
A harmadik próbálkozása is sikertelen lett, miközben már körbejárta az egész tisztást a nagyobb térerő reményében.
-Sajnálom Nessie, de itt sincs térerő.
-Még egyszer, kérlek. Használd az enyémet. –mondtam és kifutottam hozzá. A biztonság kedvéért a tisztás szélén álltam. Reménykedtem, hogy ez működik, mert újabb volt mint az Emmetté.
A második próbálkozásra sikerült. Gyenge volt ugyan, de térerő volt.
A harmadik csengetésre vette fel Rosalie.
-Szia, drágám! Minden rendben? Hogy vagytok? Nessie hogy viseli? Megtaláltátok a vírus kiindulási pontját? –sorjázta Rosalie a kérdéseket
-Szia, szexi asszonykám! Igen minden rendben, és igen jól vagyunk. Nem találtuk, még meg a labort. Nessie nagyon ideges, mert úgy érzi történt veletek valami. -Értem. Olyan jó hallani a hangod.
-A tiédet is. Hogy van Bella és Alice?
-Nagyon jól viselik, de egyre gyengébbek. Edward és Jasper totál kikészült, pedig nekik kellene tartania a lelket a csajokban. Ehelyett fordítva van. Ráadásul egyre több beteg van. Tegnap Benjamint is behozták. Nagyon súlyos az állapota.
-Értem. Hát üzenem a fiúknak, hogy fel a fejjel, és kitartás. Ha hazaérünk szétrúgom a seggüket, ha ilyen nyápicak. Megtaláljuk Nessievel az ellenszert és időben visszaérünk.
-De mi van, ha nincs ellenszer? –kérdezte Rosalie halkan.
-Erről hallani se akarok, szerelmem. Van ellenszer, és megtaláljuk.
-Igazad legyen. Carlisle egyre reménytelenebb. Nem tud semmit sem segíteni a beteg vámpíroknak. Azt mondja, csak végigasszisztálja a halálukat.
-Mond meg neki, hogy tartson ki. Meg fogja gyógyítani őket, ha hazaérünk az ellenszerrel.
-Megmondom neki. Siessetek!
-Megtesszük amit lehet. Üdvözöljük a többieket! Most lerakom, mert lassan lemerül a telefon, és még beszélni akarok veletek.
-Rendben. Vigyázzatok magatokra!
-Megtesszük a tőlünk telhetőt. Szia! Szeretlek!
-Én is szeretlek téged. Szia!
Azután Emmett lerakta a telefont.
-Na történt valami? –szaladtam oda, mert nem bírtam volna végighallgatni a beszélgetésüket.
-Nem, semmi hála isten. Bella és Alice nagyon jól viselik. Alig romlott az állapotuk. Carlisle reménykedik.
-Megnyugodtam. Akkor lehet, hogy tényleg csak egy rossz előérzet volt.
-Igen, szerencsére.
-De mi van, ha Chris van bajban?
-Nyugi, Nessie minden rendben.
-Fel kell hívnom! Nem tudja, hogy hol vagyok és aggódik értem.
-Akkor hívd fel. Komolyan rosszabb, vagy mint Edward.
Már ki is kaptam a kis ezüst telefont a zsebemből, amikor Emmett megdermedt mellettem. Rémülten pillantottam rá.
-Mi az?
-Nem érzed? Újszülött vámpírok vannak a közelben. Valahol ott a fáknál.
Ahogy a mutatott irányba tekintettem, már meg is láttam az öt vámpírt, amint felénk közelített.
-Menekülj Nessie, én feltartom őket.
-De Emmett, többen vannak és újszülöttek. Itt maradok segíteni.
-Nem, fuss innen. Edward és Bella megöl, ha valami bajod esik.
-Rendben. Vigyázz magadra! Beljebb megvárlak.
Majd futásnak eredtem, miközben a fülemben már hallottam az idegenek morgását.
A halálfélelem mindent megsemmisitő érzése járta át a testem. Remegtem mint a nyárfalevél, a hideg futkosott a hátamon. Hogy lehettem ennyire hülye? Azt hittem, hogy a családom, vagy Chris van veszélyben, mikor a legkézenfekvőbbről tudomást sem vettem. Arról, hogy én és Emmett vagyunk halálos veszélyben.
Alig pár 100 m-rel az erdőben megálltam.
Nem hagyhatom Emmettet egyedül harcolni, azért, hogy engem védjen!
Nem hagyhatom, hogy megsérüljön vagy meghaljon!
Nem maradhatok itt egyedül! Vissza kell mennem! Harcolnom kell! De hogyan? Hisz sosem csináltam ilyet! Arra az estére homályosan emlékszem csak, és akkor is a támadóm beteg volt és gyenge.
Alice! Hát persze! Megmutatta, hogyan kell harcolni az újszülött vámpírokkal szemben! Visszamegyek és segitek Emmettnek. És harcolunk amíg csak bírunk!
Az izmaim megfeszültek, és olyan erőt éreztem magamban, amint még talán soha. De igen, egyszer éreztem már ezt. Akkor, amikor úgy harcoltam mint egy igazi vámpír a támadóm ellen. Mikor úgy éreztem magam életemben először mint, egy vámpír. CSAK vámpír, semmi emberi. Hihetetlen lendülettel futottam vissza. A tisztás szélén visszahököltem egy pillanatra, ahogy láttam Emmett küzdelmét az 5 újszülöttel szemben. Egy külső szemlélő számára a küzdelem eldőlni látszott. Az újszülöttek körbevették Emmettet. Az egyik már a feje nélkül feküdt a kör közepén a földön. Valószínűleg ő támadott először, és Emmett le tudta szakítani a fejét. De ő is rendbe fog jönni, ha nem égetik el gyorsan. Segitenem kellett! Emmett megérezhette, hogy visszajöttem, ezért próbált minél jobban alrébb húzódni a testtől. Azt akarta jelezni, hogy égessem el a testet. Visszább húzodtam a fák közé, hogy véletlenül se vegyenek észre, majd kiboritottam a táskám. Kell itt lenni egy gyufának és valaminek ami éghető.
Legnagyobb megdöbbenésemre a táska alján találtam egy lezárt tasakban gázöngyújtót, és benzinnel átitatott ruhát. Eszembe jutott, hogy Jasper mondta búcsúzáskor nekem, hogy készitett egy kis túlélő felszerelést. Azt hittem, csak egy kis kaja van benne. Ehelyett 3db benzines lepedő és 1 db gázöngyújtó volt benne. Áldottam Jaspert. Majd miután felkaptam a tasak tartalmát visszasiettem a tisztás széléhez.
Már a tisztás szélén küzdöttek. Emmett épp az egyik vámpírral harcolt és másik kettő egymással. Eszembe jutott, hogy mesélték régen a többiek, hogy az újszülött vámpírok egymásnak ugorhatnak, és megölhetik egymást. Áldottam a sorsot, hogy ilyen szerencsém van. A negyedik épp támadni akart Emmettre. Ő már elvesztette egyik kezét. Döbbenve láttam, hogy Emmett nagyon erősen húzza a bal lábát. Tisztán látszott, hogy eltört.
Nem tétlenkedhettem tovább. A lehető leghalkabban, és gyorsan odafutottam a testhez, még mielőtt a fej és a test érintkezne egymással. Ugyanis szinte összeért a két rész. Ha pedig ez bekövetkezik összeforr az egész újra egybe.
Gyorsan kitéptem a két kezét és az egyik lábát a testből. És összedobtam egy kupacba.
Rádobtam a lepedőt a kupacra és már gyújtottam is a gyújtót. Nem tudott begyulladni. A francba is.
-Működj! Működj már te rohadt szemét! Gyerünk! –mondtam dühöngve.
A 6. vagy 7. próbálkozásra végre sikerült. A ruha hirtelen lángra kapott. Az orromat, pedig azonnal megtöltötte az égett vámpírszag. Mint abban a sötét kisutcában.
A füstöt szinte egyszerre érezték meg Emmett támadói. Mind a négyen felém fordultak, és eltorzult képpel már felém is vetették volna magukat, ha Emmett nem tépi ki annak a fejét, akivel éppen harcolt. A két vámpír akik eddig egymással harcoltak, most Emmettre támadtak. A félkezű vámpír, pedig rám támadt. Nem sokkal mellettem megláttam a másik kezét is. Mielőtt odaérhetett volna hozzám, felkaptam a karját, és lehajoltam. A vámpír így nem tudta elkapni a nyakam. Tisztán látszott, hogy az volt a célpont. Én, pedig a karjával kigáncsoltam amikor megfordult volna. Arccal épp az égő kupacba esett. Magába szívta a füstölgő tetem szagát, majd felpattant. Az összes lehetőségem elfogyott. Nem tudtam mit kezdjek, most már csak a test-test elleni harc maradt. A kezemben lévő kart bedobom a tűzbe, reménykedve, hogy ezzel elterelem a figyelmét. Egy pillanattal később már ég is a karja, de még így is sikerül időben kirántani elhagyott kezét a tűzből. De így hátatfordított nekem. Ez az idő viszont épp elég, hogy én rátámadjak és kitörjem a nyakát. Ahogy hallom a csontjai roppogását rájövök, hogy teljesen kiszámíthatlan és őrjöngő lettem. Szinte már úgy viselkedem mint egy újszülött vámpír. De tudatomnál vagyok. Hiszen egy újszülött nehezen, ha gondolt volna arra, hogy kigáncsoljon valakit. Letépem a fejét a nyakáról, így biztosítva magamat arról, hogy megöltem. Most már hanyagabb munkát végzek mint az előbb, mert csak odahajítom a testet és a fejet a kupac tetejére, és máris Emmett és a 2 vámpír felé fordulok.
Elborzadok egy pillanatra, ahogy látom, hogy az egyik vámpír darabokra töri Emmett sérült lábát. Emmetten már több helyen szörnyű harapásnyomok vannak. Bár a támadói se néznek ki jobban. Gondolkodás nélkül rohanok oda, és amikor Emmett felém kapja a tekintetét, az egyik vámpír megfordul és elkapja a torkom. Most meghalok, tudom.
Emmett nem segíthet, mert a másik vámpírral harcol. Nem tudom, hogy áll, mert háttal vagyunk nekik. Én azonban kapálózok és próbálok kiszabadulni. Semmi esélyem. Mielőtt azonban letépné a fejem támadóm, egy hatalmas kiálltás hallok, ami Emmett szájából tör elő. Minden erejét bevetve, törött lábával hátbarúgja a vámpírt, akinek hallom amint eltörik a gerince. A vámpír összeesik a hátam mögött és magával ránt engem is a földre. Kiszabadulok a gyilkos fogásból, és lelököm magamról a vámpír, aki ekkor beleharap a karomba. Felsikoltok, majd kitépem karom a fogai közül. Sérülten ugyan, de végzek a mozgásképetelen vámpírral. Majd a test részeit egy kézzel hajítom a tűz felé. Azonban túl gyenge voltam, így a testrészek hamarabb érnek földet.
-A francba. –mondom és odaszaladok a maradék lepedőért, és a gázöngyújtóért. Az eső elkezd esni, amikor szerencsémre első próbálkozásomra, meggyújtom a testet.
Haragosan nézek az égre, majd mosolyogva veszem tudomásul, hogy ennyi eső nem fogja eloltani a tűzet. Ijedten nézek Emmettékre, amikor egy orditást hallok. A következő percben Emmett összerogy. Félig leszakította a lábát a vámpír.
Majd a vámpír legugul az élettelen testhez, hogy letépje a fejét.
-Emmett, neee! –kiáltok magamra vonva a vámpír figyelmét.
Teljes erőmből futok a vámpír és Emmett felé. A vámpír gyilkos és örjöngő szemeivel találom magam szembe. Gyorsan felveszi a támadó poziciót. Mielőtt azonban rámtámadna megérzi a vérem illatát. Szeméből még mindig az őrjöngés olvasom ki, de most már a vérem vonzza. A következő pillanatban Emmett mindkét kezével felnyúl, és a pontosan fellette lévő vámpír fejét kitépi. Én, pedig döbbenten nézek rá.
A következő pillanatban már folynak a könnyeim. Hirtelen rájövök, hogy sírok.
Emmett széttépi előttem az utolsó vámpír is és eldobja a testrészeket a közeli égő kupachoz. A levegőt már teljesen megtöltötte ez az édeskés illat, a füst csípi a szemem.
Emmett odajön hozzám, miután feltakarít.
-Nessie jól vagy? –kérdi, és ekkor jövök rá, hogy ülök a földön és sírok magam elé bámulva.
-Nessie, vérzel.
Automatikusan a harapásra rakom a másik kezem, hogy leszorítsam.
-Pár 100 méterrel odébb a fák között ott a táskám. Keresd meg és maradj ott amíg elállítom a vérzést. Azután odamegyek.
-Nem foglak megtámadni. –mondta Emmett, de láttam rajta, hogy bármennyire is tagadja, megéhezett a véremre. Főleg, hogy még mindig teljesen a csata hatása alatt van.
-Emmett kérlek! Jól leszek, nem magamat féltem, hanem téged. Ha rám támadsz szörnyű bűntudatod lesz. Menj el! –mondtam a végén parancsolóan, és ellenvetést nem türően.
-Rendben. –mondta és nagy erőfeszítés árán elhúzta a tekintetét a vérző karomról.
-Hogy van a lábad? –kérdeztem amint már pár méterrel odébb járt.
-Fáj. Teljesen szétzúzódott. Helyre rakom addig, míg nem jössz. –mondta hátatfordítva nekem. Mert még mindig engem nézett.
-Nem kell segítség? –kérdeztem
-Nem megoldom egyedül. Siess!
-Oké.
Azután eltűnt a fák között én, pedig bekötöttem a karom

31.fejezet

-Szóval kiscsaj áruld el, hogy mi folyik itt. –kezdte Emmett a repülőn.
-Ezt hogy érted? Hogy-hogy mi folyik itt? –kérdeztem tetetett értetlenséggel.
-Tudod, te azt nagyon jól. Valamit eltitkoltál evvel az utazással kapcsolatban. Erősen próbáltál nem gondolni rá, nehogy apád megtudja, de Emmett bácsikádat nem csaphatod be ilyen könnyen. –mondta mosolyogva, mégis komolyan.
-Na jó rendben. Igazad van. Alice látomásáról van szó. Azt, hogy az esőerdőbe megyek, betegen látta.
-Ugye ezt nem mondod komolyan? Hisz azt is látta, hogy Jane lefekszik Aroval. Ami azért meg kell hagyni elég nagy tévedés. A látomásainak nagy része teljesen badarság. És te, ezért rángattál el minket Volterrából?
-Lehet, hogy badarság, de akkor is ezt az egyetlen esélyünk. Az egyetlen esélye anyunak és Alicenek. Meg kellett próbálnom! –mondtam neki esdeklő hangon.
-Rendben. De tudod, hogyha ez kiderül óriási bajban leszel. Hazudni a Volturinak nem a legbiztonságosabb döntés.
-Tudom, de meg kellett tennem. Velem vagy?
-Persze. Ha sikerül valamit tennünk, istenné avatnak minket. Főleg a két fiú.
-Na, igen. Most pedig ha nem baj alszom egyet.
-Csak nyugodtan.
A repülőgép ereszkedésére ébredtem fel. Megérkeztünk Brazíliavárosba. –közölte Emmett
-Tök jó, hogy máris idáig elértünk.
-Igen, de még vár ránk egy repülőút ne felejtsd el.
-Mikor indul a gépünk? –kérdeztem álmosan.
-A leszállás után szinte azonnal. Nagy szerencsénk van, hogy pont elcsípjük a Manausba tartó késői járatot. Máskülönben csak holnap reggel tudnánk továbbmenni.
-Értem. –mondtam.
Másfél óra múlva már a Brazíliaváros-Manaus járaton ültünk Emmettel. Amint közeledtünk a cél felé egyre idegesebb lettem. És az is igencsak zavart, hogy tétlenül kell egy helyben ülnöm. Bár az Atlanti-óceán felett majdnem 8 órát aludtam még így is rettentő hosszú volt, egy napra ennyi repülőút.
-Nem hívod fel a kis ember szerelmed? Szerintem vonulj el a mosdóba és ott könnyítsél magadon, meg rajta. Ha érted, hogy mire gondolok! –mondta kaján vigyorral arcán Emmett, amikor már megunta azt nézni, hogy milyen tehetetlen vagyok.
-Emmett! Te mekkora barom vagy!
-Örülök, hogy csak most jöttél rá. De tényleg miért nem hívod fel Christ?
-Majd később.
-Hát te tudod.
-Pontosan.
-Most, pedig inkább gondolkodom, minthogy téged hallgassalak a továbbiakban.
-Azt hittem jó társaság vagyok.
-Az is vagy, csak már nagyon elegem van ebből a sok repülésből. -közöltem durcás hangon.
-Hát, ha ez megnyugtat engem is eléggé kifárasztott már.
-El tudom képzelni mennyire. -mondtam majd becsuktam a szemem és gondolkodni kezdtem erről az egészről amibe belecsöppentem. Arról, hogy boldogan kísértem el legjobb barátnőmet Bostonba, ahol megküzdöttem egy vámpírral, aki megharapott. Ezzel egy a vámpírokra halálos vírust juttatva a szervezetembe. Amiből én kigyógyultam a szerencsével határos módon, de anyámat és egyik nagynénémet megfertőztem. Ezután elmentünk a Volturihoz, hogy segítséget kérjünk tőlük, de csak további fertőzötteket találtunk. Majd Alice megmutatott nekem egy látomás, amiben elmegyek az esőerdőbe, hogy megkeressem a vírus forrását. Én, pedig most a nagybácsikámmal itt ülök egy repülőn, közeledve az esőerdőhöz, hogy beteljesítsem a látomást. Az utóbbi hetek gyengén kifejezve is mozgalmasak voltak számomra. Sajnos azonban a rengeteg rossz miatt ami történt velem és családommal az elmúlt hetekben.
Nem tudom mikor, de elaludtam.
Az utóbbi időben az alvásigényem minimálisra csökkent, de ma sikerült igazán kialudnom magam. A lenyugvó nap utolsó sugaraira ébredtem.
-Jó reggelt!
-Inkább estét!
-Mennyi az idő? –kérdeztem a szemeim dörzsölgetve.
-Még 2 óra és ott is vagyunk.
Azután elővettem egy kötelező olvasmányt és elkezdtem olvasni. Ajánlom mindenkinek, hogy Kafka Átváltozás c. művét ne evés közben olvassátok, mert a rosszullét garantált.
Miután végigolvastam a könyvet épp megkezdtük a leszállást Manausba. Szerencsénkre ekkor már teljes sötétség borította a várost.
-Reggel induljunk vagy ma este? –kérdezte Emmett felém fordulva suttogva.
-Szerintem ma este. Eléggé kipihentem magam, és jobb szeretném, ha ezt a pár sötét órát már az utazással töltenénk. Nem tudhatjuk holnap milyen idő lesz, és még így is hosszú út vár ránk.
-Sajnos a holnapi nap még biztosan az utazással fog telni. Hova is kell pontosan mennünk?
-Az Amazonas-medence belsejébe. Valahova a Japurá és az Amazonas találkozásához.
-A végeláthatatlan és érintetlen dzsungelbe, ami hatalmas terület.
-Igen. –nyugtáztam letörve.
-De legalább a vadászattal nem lesz gondunk. –mondta Emmett mosolyogva. –Hé, csajszi ne legyél már így letörve. Tuti, hogy megtaláljuk.
-És azután mit csinálunk? –tettem fel a kérdést, mert tudtam, hogy ez nem igazán beszéltük még meg.
-Hát, útközben kitaláljuk. Nyugi megmentjük őket!
-Igazad legyen. –mondtam neki erőltetett mosollyal az arcomon.
-Most, pedig gyere! Minél hamarabb elintézzük a dolgot, annál hamarabb láthatod a te kis cuki pasidat! –mondta Emmett vigyorogva.
-Hehehe! Oltári vicces vagy. –válaszoltam miközben bepattantam a dzsipbe, amit előre kibéreltünk.
-Tudom. Tényleg nem mondtad még neki, hogy kicsit gyúrnia kellene? Tudod, ha a mi családunkhoz akar tartozni, nem ártana egy kevés izmot magára szednie. –közölte Emmett amint beindította a járművet.
-Azért mert nem úgy néz ki mint te, még izmos. És nekem tökéletesen megfelel.
-Nessie, nem kell olyan izmosnak lennie, mint én. Hiszen ő egy ember.
-Óh, tényleg ez teljesen kiment a fejemből. Akkor másképp fogalmazom meg a dolgot. Chrisnek nem kell úgy kinéznie mint egy jól megtermett grizzlymedvének, mert köszönöm szépen olyat már ismerek, és nem igazán tetszik. –mondtam komolyan nézve.
-Ez nagyon fájt. Nessie, most összetörted érzékeny lelkivilágomat.
-Azt hiszem túléled, te édes nagy mackó. –mondtam neki és elkezdtem nevetni.
Emmett rámnézett, majd nyugtázta magában, hogy legalább olyan lökött vagyok mint a szüleim, és ő is elkezdett nevetni.
-Jó látni, hogy jobb kedved van.
-Lehetne, rossz kedvem melletted? –kérdeztem költöien.
Az út első részében Manaus ismeretlen szagokkal teli éjszakáját figyeltem. Ez a város egy az esőerdő közepén helyezkedik el, ami vegyipari és fakitermelés központjából fontos város volt Brazíliában. Amint kiértünk a lakott övezetből, elrejtettük a kocsit és futva mentünk tovább. Egy-egy túra hátizsákot hoztunk csak magunkkal így a futás elég kényelmes volt. Bár csak az én tempóban tudtunk haladni, így is gyorsabban szeltük az erdőt, mintha kocsival lennénk a nehéz terepen. Mivel elég jó állóképességgel rendelkezem a futás csak 2 óránként kellett megszakítani egy alig félórás pihenőért. Hatalmas távot tettünk meg mire a Nap első fényei elértek minket az erdő mélyén.
-Emmett nem pihenhetnénk most egy kicsivel többet? –kérdeztem amint megálltunk.
Persze egy emberhez képest nagyon jó kondicíóban vagyok, de egy vámpírhoz képest igen lassú voltam. Most, pedig az ember részem a végkimerülés határán járt.
-Hát persze. Még a végén valami bajod esik, ha ennyire megerölteted magad.
-Köszönöm. Igérem gyorsan regenerálódok. Csak leülök és kifújom magam.
-Oké.
Leültem egy a környezethez képest száraznak mondható kidőlt fatörzsre és fújtam párat. Szerencsére neki tudtam dönteni a hátam a mellette lévő fa törzsének, így kényelmesen elhelyezkedtem a pihenéshez. Nem sok időt, max. 1 órát akartam pihenni. Amikor fáradtan lecsuktam a szemem, hogy ellazulásként hallgassam az esőerdő impulzusokkal teli világát, azonnal elaludtam. Hirtelen ébredtem fel. Jobban mondva felriadtam. Nagyon rossz érzés kerített hatalmába. A rémület hulláma, szökőárként csapott át a fejem felett és mélyen berántott maga alá. Az egyik szerettem halálos veszélyben van. Éreztem. Tudtam. És azt is tudtam, hogy nem tudok neki segíteni. Ez, pedig fájdalommal töltötte be a szivem.
-Emmett? Emmett? Hol vagy? –kérdeztem körbenézve.
-Itt vagyok, Nessie. Nyugi, nem hagytalak egyedül. –szólalt meg Emmett a fejem felett ülve egy faágról.
-Jól vagy? –kérdeztem automatikusan.
-Persze. Csak unatkozom. Kipihented magad?
-Igen, de beszélnünk kell Rosaliekkal.
-Miért történt valami?
-Nagyon rossz érzésem van Emmett. Valami szörnyűség történt, érzem. Kérlek hívjuk fel őket.
-Rendben, de nem hiszem, hogy sikerülni fog. Az esőerdő közepén vagyunk. Teljesen elzárva a civilizációtól.
-Kérlek!
-Jó, jó megpróbálom, csak ne néz rám ilyen kiskutya szemekkel.
Elővette a táskájából a telefont, és bekapcsolta. Próbálta hívni a Volterrában lévő családunkat, de persze nem volt térerő.
-Ha kiérünk egy tisztásra megpróbálom újra. Oké?
-Oké. Köszönöm.
-Nem, tesz semmit, ha ettől megnyugodsz. Kipihented magad?
-Sokkal jobban vagyok. Mennyit aludtam?
-2órát 13 percet és 47 másodpercet.
Meglepetten néztem rá.
-Unatkoztam.
Leugrott az ágról, és minden zaj nélkül ért előttem földet.
-Na gyere kiscsaj! –mondta majd felhúzott a farönkről.
Az elkövetkező 2,5 órában megállás nélkül futottam, olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudtam. A rossz érzés még mindig szorongatta a szivemet, de mivel nem tudtam ellene semmit sem tenni, inkább futottam és közben magamba fogadtam az esőerdő gyönyörű és titokzatos világát.

30.fejezet

A következő másodpercben Aro tört ki hangos nevetésben.


-Kicsi Nessie, nagyon hasonlítasz anyukádra. Le sem tagadhatnád, hogy Bella az édesanyád. Ugyanolyan harcias és mindenre elszánt vagy mint ő volt, amikor pár éve épp Edwardot akarta megmenteni.


-Köszönöm. Büszke vagyok a felmenőimre.


-Na igen, amellett, hogy különleges vagy, még képességed is van a szüleid által. Bámulatos.


-Köszönöm. –mondtam szégyenlősen.

-Megtudhatom, hogy hogyan zajlik le a vírus? –szólt közbe Carlisle, így megmentve, hogy további problémát okozzak.

-Ha a vírust harapás útján kapja el az illető, akkor a heg helyén égő érzés valamint sárgás váladék jellemző. Ha viszont más érintkezés útján, akkor ezek a tünetek elmaradnak. Ezután egy tipikus emberi betegség tünetei, a képességek legyengülése, valamint elvesztése jellemző. Akik ezt nem tudják kellőkép feldolgozni azok meg is örülhetnek. A következő lépcsőfok az „elemberesedés” –mondta ki Aro undorral az utolsó szót.

-„Elemberesedés”? –kérdezett vissza Carlisle.

-Igen. Az illető vámpír lassul, gyengül, a bőre színe megváltozik, valamint elkezd öregedni. Egyre jobban hasonlít egy emberre. Azután egyszer csak meghal. Borzalmas.

-És mindez mennyi idő alatt megy végbe?

-Két-három hét, talán négy. De ez változhat. A vámpír erejétől függően. De valamiért a képességgel rendelkezők nagyobb valószínűséggel kapják el.

Alice és Bella, pedig lassan egy hete beteg. És nem tartoznak a legerősebb vámpírok közé.

-Kik kapták el eddig a betegséget a testőrök között? –kérdezte Emmett.

-Három vámpír a testőrség változó tagjai közül.

-És az állandóak közül? –kérdezte Rosalie.

-Félix egyenlőre. De az első tünetek már Heidin és Janen is látszanak. –mondta Jane nevét szinte suttogva.

-Kinek az állapota a legrosszabb? –kérdezte Carlisle.

-Az egyik változó vámpírnak. Mark a neve, megtud fagyasztani akármit, pusztán a nézésével. Nagy jövő áll előtte.

-És honnan tudjátok, hogy-hogy megy végbe az egész? –kérdeztem

-Többen annyira megijedtek amikor elkapták a vírust, hogy eljöttek hozzánk. Egy alig 60 éves vámpír meg kellett ölnünk, mert már megörült. Ezenkívül öten itt haltak meg. De ők szinte jelentéktelennek számítanak. –mondta Aro és látszott rajta, hogy komolyan is gondolja.

-Vannak olyan áldozatok akik nem jöttek el Volterrába?

-Igen, nyolcan biztosan.

-Chicago környékéről jelentettek már halálesetet? –kérdezte Bella. Arra gondolva, hogy én is ott kaptam el.

-Onnan még nem érkezett jelentés. –szólalt meg Caius alig hallhatóan. Nem suttogott, csak valószínűleg ez volt a legnagyobb hangerő amit ki tudott magából adni.

-Nessiet ott fertőzték meg. Az elkövető már nem él.

-Milyen állapotban volt? –érdeklődött Aro.

-Igen előrehaladott állapotban volt már. De már nem fertőz le senkit sem. –válaszoltam.

-Honnan tudod?

-Megöltem, miután megharapott. –mondtam alig halhatóan.

-Gratulálok. Ilyen fiatal és máris túlesett az első összecsapásán egy fajtánkbelivel. Lenyűgöző vagy Nessie.

-Köszönöm, de ha nem haragszotok folytathatnánk később ezt a társalgást? Nagyon fáradt vagyok.

-Persze, holnap folytatjuk. Ne haragudj el is felejtettem, hogy vannak emberi szükségleteid is. Oliver elkísér a szobádba.

-Köszönöm. Kipihent szeretnék lenni a holnapi vizsgálatokra. –jegyeztem meg.

-Carlisle, ha bármilyen műszerre szükséged van, csak szólj. Bármiben a rendelkezésedre állok.

-Köszönöm, még gondolkodom, hogy mik szükségesek a vizsgálatokhoz.

-Akkor mi távoznánk is. –mondta Bella majd elindult velem.

-Bella ne haragudj, de a Volturi falain minden beteget elkülönítünk az egészségesektől. És nem szeretnénk, ha Nessie esetleg visszaesne. Szóval, ha megtennéd, hogy Alice-szel külön szobában lennétek, azt megköszönnénk.
Edward haragosan nézett Arora, majd egy halk morgás hagyta el a száját.

-Nyugodj meg, Edward! Aronak teljesen igaza van! Senkit sem akarok megfertőzni, főleg téged nem. Szeretlek!

-Én is Szeretlek Bella! –mondta Edward és egy apró csókot lehelt anyám homlokára. Alice és ő is egyre rosszabbul néztek ki. Ahogy Aro mondta kezdtek lassulni, és „elemberesedni”

Alice és Jasper eközben szavak nélkül, csendben búcsúztak el egymástól.
Majd miután mindenkitől elköszöntek elindultak együtt Audrey után, a „gyengélkedő” részleg felé. Carlisle és Esme, valamint Emmett és Rosalie közös szobát kaptak. Edward is közöset kapott Jasperrel. Az én szobám teljesen külön volt.
Mindezt aközben állapítottam meg, amíg Oliver némán kísért a lépcsők és folyosók rengetegében. A Volturi székhelye szinte teljesen kihalt volt. Amíg Oliver elkísért a szobámig alaposan végigmértem. Az átváltozásakor 35 év körüli lehetett. Világosbarna, enyhén hullámos haja volt, valamint enyhén bronzos bőre. Emellett magas volt és izmos. Jó volt ránézni. Ahogy mindezt végiggondoltam, rögtön eszembe jutott Chris. Az én imádott egyetlenem. Aki már szörnyen, elviselhetetlenül hiányzott. Már több mint három hete nem láttam és ebben kezdtem beleörülni. A tudat, pedig, hogy egy ideig még nem is fogom látni elszomorított. Vajon mit csinálhat most? Felhívnám, de nem igazán merem ezt megtenni a Volturi orra előtt. Csak veszélybe sorolnám Chris. Amit, pedig nem akarok. Jobban szeretem mint a saját életem, és ha bármi baja esne miattam abba belepusztulnák.


Az elkövetkező két napban folyton ezen gondolkodtam, amíg a lehető legkülönbözőbb vizsgálatokat végezte Carlisle eredmény nélkül rajtam. Mindeközben anya és Alice egyre rosszabbul lettek. Egy újabb vámpír halt meg Volterrában, valamint további négyen a világon. És persze jöttek újabb beteg vámpírok. Az idő, pedig vészesen szorított. Főleg, hogy Alice lassan kezdett megörülni, mert a jövőbelátása felmondta a szolgálatot, és mindenfélét elkezdett látni a jövőből. Olyanokat is, amelyek biztosan nem fognak beteljesedni.


Ezután egy nap jött el a fordulat, amikor is kiderült, hogy talán egy ember áll a vámpírokat gyilkoló vírus kitalálása mögött, és az esőerdő mélyén van valahol a laborja.


Alice, pedig biztosan látta a jövőben, hogy elmegyek és megkeresem.

-Nessie gyere ide, kérlek!

-De Alice, tudod, hogy nem lehet. –mondtam neki, de leginkább megöleltem volna, hogy erőt öntsek bele. Nagyon rosszul nézett ki.

-Senki sem fogja megtudni. Gyere ide kérlek!

-Rendben, de csak mert te vagy az egyik kedvenc nagynénim! –mondtam próbálva elviccelődni.

Alice-től nem futotta többre egy kis mosolynál.

A következő percben rárakta kezét a karomra, és emlékeket kezdett mutatni. Teljesen összevisszaságok voltak, semmi rendszer nem volt bennük. Nem tudta irányitani az emlékeket, így mindent kaptam. Forró éjszakákat Jasperrel, baseball mecseket, közös családi programokat, sulis emlékeket. Azután megpróbált koncentrálni. És az emlékek kezdtek rendeződni. A falkával közös emlékek jelentek meg.

-Ez így nem fog menni. Gyerünk Alice, koncentrálj! –mondta magának és megpróbálta mégegyszer.

És sikerrel járt. Megjelent előttem egy kép amint a farkas falka figyeli egy éjjelen ahogy Jasper bemutatja Alice-n, hogy hogyan kell kicselezni, és legyőzni tapasztalatlan újszülött vámpírt. Alice próbált a tanultakra koncentrálni. Amikor már elég sok emléket megmutatott abból az éjszakából. Ziháltam engedte el karom.

-Ezek segítségedre lesznek, amikor elmész megkeresni az esőerdő mélyén a labort. Vigyázz magadra! –mondta majd lassan becsukta a szemét.

-Én fogok elmenni az esőerdőbe? De nem fognak elengedni.

-Csak mond azt, hogy láttam, még amikor még egészséges voltam, csak eddig nem mondhattad el.

-Rendben. De kit keressek? Hogyan fogom őket megtalálni?

-Nyugodj meg sikerülni fog. Akkor fogod őket megtalálni, amikor a legkevésbé számítasz majd rájuk. Vigyázz magadra! Most, pedig menj, mert valaki közeledik.

-Szeretlek Alice! Tarts ki amíg visszajövök. Igérem akárhogy is, de meggyógyítalak!-mondtam és adta egy finom puszit verejtékben úszó homlokára.

Amint kiléptem Alice szobából szembetaláltam magam Audrey-val. Oliver amilyen kedves volt, Audrey annyira goromba. Teljesen lekezelt minket, és nem vett mindket a Volturival egyenlőnek. Véleménye szerint aki holmi büdös állatok vérét szívja, az nem is számít vámpírnak. Lett volna hozzá, pár keresetlen szavam, de mindig modoráltam magam, nehogy baj legyen. Persze azt meg kellett állapítanom, hogy ő is csak azért tartozik a testőrséghez képességek nélkül, mert Aro nem akarta, hogy a képességekkel rendelkező tagok, akik ugye veszélyesebbek, esetleg lefertőzzék.
Audreynak fekete haja volt és úgy nézett ki mint egy anorexiás. Emberként tuti, hogy valami vézna modell volt.

-Te meg mit keresel itt? Ide tilos bejönnöd! –kezdte egyből lekezelő hangnemben.

-Neked is jó reggelt Audrey! Csak beugrottam megnézni, hogy van Alice, de már megyek is!

Alice és anya külön szobába került, mert Alicen gyorsabb ütemben folyt le a fertőzés.

-Ezt elárulom Aronak.

-Csak nyugodtan. Esetleg szóljak neki én? Beszélek Edward-dal, utána Aroval.

-Nem kell, majd elmondom én. Mit akarsz Arotól?
-Semmi közöd hozzá. –mondtam, majd sarkon fordultam és otthagytam.

Nagyon utáltam ezt a max 25 éves spinét, aki okoskodott folyton.
Mielőtt még bementem Edwardhoz, szóltam Rosalie-éknak, hogy családi kupaktanácsot tartunk és jöjjenek 5 percre.

Carlisle, Esme és Rosalie törödtek a betegekkel, míg Emmettnek a két fiút kellett ápolgatnia, hogy ne zuhanjak teljesen magukba. Ugyanis mindenki tudta, hogy Jasper és főleg Edward hajlamosak voltak az önmarcangolásra.
Miután mindenki Edwardék szobájában volt belekezdtem a mondanivalómban.

-Mielőtt még Alice ennyire rosszul kezdte érezni magát, elmondta nekem, hogy volt egy látomása.

-Mit látott? –kérdezte Jasper szintelen hangon.

-Azt, hogy az esőerdőbe megyek és megkeresem a vírus forrását.

-Arról szó sem lehet. Nem mész sehova. –mondta rögtön Edward.

-Élet-halál kérdése. Segíthetnek nekünk. Segíthetnek anyáéknak. Meg kell próbálnom.

-Szerinted, ha a világra bocsájtott egy ilyen betegséget, majd biztosan segiteni fog. És egyáltalán mit akarsz csinálni? Odamész, kedvesen rámosolyogsz és közlöd vele, hogy legyen olyan kedves és segítsen megmenteni az édesanyád, aki amúgy vámpír. Ugyanmár! –szólt le Rosalie egyből.

-Hát valami hasonlót. Amúgy, pedig lehet, hogy csak véletlen volt. –próbáltam győzködni

-De Nessie, egyedül nem engedhetünk el téged. –mondta Carlisle is.

-Akkor majd elkisér valaki. Mondjuk … Jacob vagy valamelyik falkatag. –vágtam rá gondolkodás nélkül. Az eszembe sem jutott eddig, hogy a családom nem enged el engem egyedül.

-Azt már nem. Az egyenlő lenne a halálos itéleteddel. –ellenkezett Edward.

-Majd én elkisérem. –szólalt meg Emmett. –Nem árt egy kis környezetváltozás. Meg amúgy is, ti nem hagyjátok itt a lányokat. Carlisle, Esme és Rosalie, pedig a betegeket. Szóval én elkisérem. Nyugi tesó, bennem megbízhatsz! Vigyázok rá, igérem!

-Rendben. De ha bármi baja esik.

-Persze-persze. Tudom, hogy az életemmel játszom. Nyugi, visszahozom!

-Nessie megfelel?

-Persze, nagyon örülök, hogy Emmett velem jön. –mondtam. –Holnap reggel indulunk, csak előtte még beszélek Aroval.

-Rendben. Csak akkor mehetsz el, ha ő is elenged.

-De nem az apám. –mondtam bosszankodva.

-Az lehet, de most Volterrában vagyunk.

-Oké, megértettem.

Ezután Aroval folytattam le egy gyors beszélgetést, mivel Caius és Marcus nem szerettek társaságban tartozkódni. Rettentően féltek a vírustól.

Este elmentünk vadászni egy kiadósat, mert már egy ideje nem ettünk kellő mennyiséget. Reggel, pedig elbúcsúztunk a többiektől, majd kimentünk a reptérre.

29.fejezet

A piros Ferrarival mentek Jasperék, míg mi és Esmeék maradtunk a fekete Mercedesnél. Amint mindent bepakoltunk az autókba már indultunk is. A Volterráig vezető út alatt anya kezdte magát rosszul érezni. Rajtam egyre jobban kezdett felülemelkedni a pánik. Soha sem fogom magamnak megbocsátani, ha anyának vagy Alicenek miattam esik baja. Abba belehalnék. Teljesen magam alatt voltam és a gyönyörű szép olasz tájból semmit sem láttam.



-Kicsim, nyugodj meg! Minden rendben lesz! –mondta apám, aki valószínűleg kihallgatta a gondolataimat. Amint ráemeltem a tekintetem láttam szemében az aggódást. Nem akarta elveszteni szeretett anyám, ahogy én sem.
Erre ő –valószínűleg megnyugtatás képpen - küldött felém egy mosolyt és újra az útra koncentrált.



-Nézdd kicsim, ott van Volterra! –mondta anya, és egy közeli dombon emelkedő, fallal körülvett városra mutatott. Ősöreg, sziénabarna falak és a meredek dombtetőt megkoronázó tornyok már a kocsiból gyönyörű és egyben rejtélyes hangulatot adtak a városnak.



El sem tudtam képzelni, hogy a vámpírok királyi családja, pont ebben az álomszép vidéki városban él már évszázadok óta.
Amint felértünk a városba, színes macskakövekkel kirakott utcákon vezetett az utunk, amelyek nagyon keskenyek voltak, épphogy eltudtak férni rajta az autók. A megfakult, fahéj barna épületek alig néhány lépésnyire álltak egymástól. Az embernek az az érzése, mintha egy átjáróban lenne. Átjáró a vámpírok királyi családjához.
Legnagyobb meglepetésemre az utca tele volt turistákkal. Valahogy én mindig úgy képzeltem el Volterrát, mint egy lakatlan kisvárost, ahol hemzsegnek a vámpírok.



-A törvény értelmében Volterra falain belül nem lehet vadászni. –közölte Edward, válaszolva gondolatomra.



-Értem. –mondtam, majd az út további részében már senki sem szólt egy szót sem.



Mikor áthajtottunk a városkapu sötét boltíve alatt a hideg is kirázott. Nem tudom mi fog történni és ez nagyon félelemkeltő volt.



-Nem kell félni, kicsim. Mi itt vagyunk és vigyázunk rád! –mondta Bella és bátorításképp megszorította a kezem. Evvel egy váratlan reakciót kiváltva belőlem.



-Anya te forró vagy! –mondtam cseppet sem halkan.



-Micsoda? –kérdezte mindenki egyszerre, majd Carlisle és Edward egyszerre nyúltak Bella karja felé.



-Semmi bajom, csak egy kicsit meleg van. –mondta Bella mentve a helyzetet.



-Nem, ez nem a meleg miatt van. –mondta Edward.



-Bella, te lázas vagy. –állapította meg a tényt Carlisle.



Esme szó nélkül figyelt minket.


-Semmi bajom, komolyan. –mondta Bella.


Erre már senki sem reagált, mert ekkor megérkeztünk egy gondosan irodaépületnek álcázott középkori kastély elé.



-Megérkeztünk. –közölte Esme.



Az irodaépület előtt parkolt le Edward a kocsival. Jasperék, pedig utánunk álltak meg a Ferrarival. Az utcának ezen szakasza le volt árnyékolva, így a kiszálláskor sem tűzött ránk a nap.



Mindenki izgatottan szállt ki a kocsikból.



-Nincs fogadóbizottság? –kérdezte Carlisle.



-Nagyon úgy tűnik. Már az is furcsa volt, hogy ott hagyták a kocsikat a reptéren. De ez! –válaszolt Edward



-A Volturi sohasem szokott kíséret nélkül járni.



-Ezt a jó hagyomány most sem szakítja meg a család. Legyetek üdvözölve Volterrába! Már nagyon vártuk az érkezéseteket. –mondta egy szürke csuklyás férfi amint kilépett a sötét kapualjból.



-Köszönjük. Dr. Cullen vagyok és a családom. Esme, Emmett, Rosalie, Jasper, Alice, Edward, Bella valamint Nessie Cullen.



-Üdvözöllek titeket itt. Aro már rengeteget mesélt rólatok. Te vagy a híres Nessie Cullen?



-Igen, én vagyok. És te ki vagy? –kérdeztem vissza, mert egy pillanatig sem
gondoltam, hogy egyből rólam kérdez ez a testőr.



-Elnézést be sem mutatkoztam. Annyira udvariatlan vagyok. A nevem Oliver Menken.



-Menken? –kérdeztem vissza.



-Igen. Nem tartozom a Volturi testőrség közé. Igazából különleges képességem sincs.
Csak besegítek a kialakult helyzetben.



Mondhatom erre a kijelentésre mindenkinek leesett az álla. De a feltenni kívánt kérdéseket megelőzte, hogy egy szintén szürke csuklyát viselő lány jelent meg Oliver mellett.



-Oliver, azt hiszem ezt Aronak kellene közölnie a vendégeinkkel.



-Persze, Audrey. Ne haragudj, hogy nem szóltam, hogy megérkeztek, de nagyon kíváncsi voltam már a híres Cullen családra.



-Semmi baj, Oliver. De jobb, ha most már nem várakoztatjuk tovább őket. –mondta majd felénk fordult. –Örvendek a szerencsének! A nevem Audrey Cahn. Én és Oliver fog titeket kísérni amíg a Volturi vendég szeretét élvezitek. Rengeteget hallottam már rólatok.



-Köszönjük! Akkor be sem kell neked mutatni a családomat.



-Nem szükséges. Bella örömmel látom, hogy az utolsó látogatásod óta vámpírrá váltál.
Edward, Alice remélem most nem kerültük olyan szorult helyzetbe mint akkor.



-Mi sem szeretnénk. –válaszolt Alice.



-Ha Volturi testőrök vagytok, miért nincs különleges képességetek? –kérdezte Edward, azonnal a lényegre térve.



Audrey haragos pillantást váltott Oliverrel, majd visszanézett Edwardra.



-A legjobb lesz, ha a kérdéseidet Aroval fogod megvitatni Edward. Most, pedig kérem kövessetek. –intett majd elindult befelé.



Szó nélkül követtük. A sor elején Audrey haladt határozott léptekkel, a sor végét, pedig Oliver zárta.



Amint beléptünk a fényűző előcsarnokba a lélegzetem is kihagyott egy pillanatra. Hatalmas volt és roppant elegáns és tekintélyparancsoló. Beljebb haladva beszálltunk egy liftbe és felmentünk 2 emeletet. Aztán a liftből kiszállva balra fordultunk a saroknál. Így egyenesen egy recepciós pult elé értünk. Mögötte nem kis megdöbbenésemre egy nő tevékenykedett.



-Ő még él? –kérdezte halkan Bella Edwardtól.



-Igen, nagyon úgy tűnik. –mondta Edward.



-Jó napot kívánok! –mondta a recepciós.



-Magának is! –válaszoltunk egyszerre.



-Ismeritek? –kérdezte Emmett.



-Az utolsó alkalommal is ő volt már a titkárnő.



-Akkor nagyon jól bírja a munkát. –mondta kisebb poénként Emmett.



-Gianna nagyon jól végzi a dolgát. Ráadásul szó nélkül elvégez minden munkát. –vetette közbe Audrey.



Ezután egy díszes, aranyozott folyosón mentünk keresztül. A végén egy kisebb kőpadlós előtér után beléptünk a világosabb, barlangszerű terembe, mely tökéletesen kerek volt.



A szélein faszékek voltak letéve, az ajtóval szemben, pedig három fatrónus volt. Itt ült Aro, Marcus és Caius. Körülöttük, pedig rengeteg vadidegen vámpír állt.



-Üdvözöllek régi barátom! –köszönt Aro előzékenyen. –Végre Volterrában láthatom az egész Cullen családot annyi idő után először. Ez egyszerűen remek! Vagy ti drága testvéreim nem így gondoljátok? –kérdezte fivérei felé fordulva.



Mondhatom Caius és Marcus nem voltak annyira elragadtatva a látogatásunktól mint Aro.



-Valóban remek! –hagyta rá Caius.




-És miben segíthet nektek a Volturi család?



-Nessiet megharapta egy beteg vámpír.



-Valóban? Ezt sajnálattal hallom. És meggyógyult?



-Igen.



-Ezt hogyan értetted? –vágott közbe Edward.



-Micsodát Edward? -kérdezte Aro



-Azt, hogy ki kell deríteni hogyan sikerült? Ez a gondolat futott át egy pillanatra az agyadon.



-Elölled semmit sem lehet eltitkolni Edward.



-Nem érdemes.




-Hát jó. Úgyis elakartuk mondani nektek. A vámpírok nagy veszélyben vannak.




-Tudjuk. Alice és Bella már elkapta a vírust Nessietől. –közölte Carlisle.




-Ezt sajnálattal hallom, kár ekkora tehetségekért. Eddigi tudomásunk szerint aki elkapta a vírust az bele is halt. Sajnos már itt is vannak betegek.



Mindenki letaglózva állt Aro szavai után.



-Ezért nem a szokásos a testőrségetek. –mutatott rá Bella a trónok mellett álló Oliverre, és Audreyre valamint a többi idegen vámpírra.



-Igen, aki elkapta közülünk a vírust, az elzártunk és a testőrséget addig is lecseréltük. Nem szeretnénk, ha elkapnánk a vírust tőlünk. Ezért sincs itt a drága, kicsi Jane sem. Nem akarom veszélyeztetni. –mondta Aro.




Az igazság viszont az volt, hogy sem Aro sem a többiek nem akarták, hogy a testőrség bármely tagja is lefertőzze őket.



-Meg fogunk halni. –szólalt meg Alice. –Láttam.



-Ez nem következhet be. Megmentünk titeket. –mondta Jasper, és mélyen Alice szemébe nézett.



-Én vigyáznék a helyedben vele. –szólalt meg Marcus. -A mi fajtánk érzékenyebb a vírusra mint a képességgel nem rendelkező vámpírok.




-Ha Alice meghal én úgyis vele együtt meghalok. –mondta Jasper élettelen hangon.
Anya egyszer mesélte, hogy még régen amikor ő még ember volt, Jasper mindig a család-peremén élt. Csak Alice kötötte a Cullen családhoz, és ha ő nem lenne akkor valószínűleg Jasper sem élne velünk. De ez az évek múlásával változni látszott.



-De ez nem fog bekövetkezni. –találtam meg a hangom hirtelen amióta beléptünk először.




-Örömmel látom, hogy van még olyan, aki optimista ebben a helyzetben. –mondta Aro felém fordulva, és lekezelő hangnemben folytatta. –És elárulnád nekünk is Nessie, hogy hogyan akarod megmenteni őket? Szerinted, ha lenne a gyógyulásra mód, mi a Volturi, a vámpírok királyi családja, nem találtuk volna még meg. Azért, hogy a mieinket ne gyógyítsuk meg? –kérdezte Aro és éreztem ahogy Bella körbevesz a pajzsával. Az esetleges bajok elkerülése végett.




-Nessie, ne csináld! –mondta Edward, aki már látta a gondolataimban a mondanivalót.
Jasper, pedig bevetve képességét oldani próbálta a bennem támadt hirtelen haragot.




-Nessie semmi szükség arra, hogy összetűzésbe kerüljünk a Volturival. –mondta Esme, akinek hangjában már azonnal hallani lehetett a féltést.




-Egy valamit eddig nem tudtatok! –mondtam kicsit sem udvarias hangnemben. –Én is elkaptam a vírust és Én kigyógyultam belölle. És ha a szervezetemben van az ellenszer, a családom megmentésére bármire hajlandó vagyok. Bármire az égvilágon. Leszek kísérleti nyúl vagy bármi más, ha evvel segítek nekik. És nem érdekel, hogy a Volturi család igen tehetséges tagjai, eddig képtelen voltak megtalálni az ellenszert!




Hát mondhatom ezen a kirohanáson mindenki eléggé meglepődött, és rosszallóan nézett rám. És persze várták, hogy erre mit reagálnak maguk az említettek.