12.fejezet

Másnap reggel Carlisle már a Swan házban volt, amikor Nessie felébredt. Nagyon kimerültnek, és fáradtnak érezte magát a tegnapi nap után ezért csak 10 óra magasságában ébredt.

Bella, Carlisle és Sue a konyhában beszélgettek. Charlie már munkában lehet –gondolta magában, amikor a TV felett lévő órára pillantott. Majd lassan feltápászkodott. Ez rá a legjobb kifejezés, bár az olyan kecses lényekre mint a vámpírok, ez elég szértő.

-Jó reggelt, akarom mondani napot mindenkinek! –köszönt illedelmesen a konyhaajtóban.

-Szia Nessie! Végre felébredtél. Készítettem neked gofrit. Ne haragudj, hogy a kanapén kell aludnod. –mondta Sue.

Számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy nem kifogásoljuk anyával a jelenlétét. Persze tudta, hogy kedveljük, de nem gondolta, hogy ilyen elnézőek vagyunk.

Anya is, és én is tudtam, hogy bár nem vallják be egymásnak, de Charlie és Sue szeretik egymást. Persze az ő korukban nem kell nagy tiniszerelmi kicsapongásokat várni, de az már valami, hogy ott vannak egymásnak a nehéz időkben. Sue számíthatott Charlie-ra a férje halálakor, és Charlie is számíthat most Suera.

-Köszönöm szépen. Carlisle te, hogy kerülsz ide? Megvizsgálod Billyt?

-Neked is, Szia Nessie! Kicsit nagyobb lelkesedést vártam tőled. De igen, Billyt jöttem megvizsgálni.

-Ne haragudj, nem akartalak megsérteni!

-Semmi baj Nessie, tudom mire gondoltál.

-Eljössz velünk, a rezervátumba?

-Inkább nem, anya. Ha lehetne vissza mennék a régi házba. Körbenézni, hogy nem hagyta-e ott valamit.

-Persze, menj csak nyugodtan.

-Köszönöm. –mondtam egy nagy puszi kíséretében.

Alig fél óra múlva Sue és anyuék elindultak a rezervátumba, én pedig a régi házba. Nem tudom, hogy mit kerestem ott, ha kerestem egyáltalán valamit, de tudtam, hogy oda kell mennem. Valami vonzott oda, de nem tudtam mi az.

Ahogy beléptem a házba egy oda nem illő illat csapta meg az orrom. Az egyre halványodó vámpírillat mellett egy sokkal frissebb farkas szag volt még a levegőben. Talán egy hetes lehetett vagy még kevesebb. Jacob szaga volt az. Amilyen gyorsan csak lehetett kiszellőztettem a házat. Vajon mit kereshetett itt Jacob?

Nem sokáig tűnődtem ezen. Gondolkodás nélkül a rezervátumba mentem. A lábam gyorsan vitt a kitaposott ösvényen, ami egészen Jacob kis műhelyéig vezetett. Amint kiléptem a ház elé mindenki érdeklődve fordult felém.

Jacob, Sam, a falka és páran az öregek közül kint várakoztak a ház előtt. Carlisle és Bella még bent vizsgálták Billyt.

-Jó napot! Sziasztok! –köszöntem illedelmesen.

-Szia! –köszöntek vissza

-Jacob beszélhetnénk?

A földet nézte mereven, de amikor hozzászóltam rám emelte tekintetét.

A szemében a fájdalom, a szomorúság és megannyi bánat volt.

-Igen, ha szeretnél. –válaszolta. Hangja halk volt és rekedt.

-Szeretnék. Tudom, hogy nem ez a legjobb alkalom, és sajnálom. De az ügy nem tűr halasztást.

-Gyere!

Lassan elindult felém, de megtartotta közöttünk a 2 lépés távolságot.

-Sam szólnál, ha a doki kijön?

-Persze, Jacob, csak menjetek nyugodtan. Van mit megbeszélnetek.

Jacob bólintott majd elindult az erdő felé.

Már sétáltunk pár perce, amikor végre elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy megszólaljak.

-Miért jártál a házban? Elmentem és éreztem az illatod.

-Sajnálom. Gondolkodnom kellett valahol.

-És nem találtál jobb helyet? A rezervátum nem volt ehhez elég nagy?

-Nem. Rólunk kellett gondolkodnom.

-Rólunk? Hisz nincs is már olyan, hogy rólunk? Szakítottál velem nem rémlik? Egyáltalán mi is volt az indok? –kérdeztem dühösen.

-Tudom és sajnálom. –mondta elhaló hangon.

-Sajnálod? Már ne haragudj, de ennél jobb indokkal is szolgálhatnál.

-De nem fogok. Nem most Nessie. Az apám haldoklik. Hallod amit mondok? Haldoklik!

Ha akarod, még százszor elmondom neked, hogy SAJNÁLOM.

-Nem kell a sajnálatod Jacob. Csak egy indokot mondj, csak egyetlen egyet! Nem kérek többet! És tudd Billy nem fog meghalni! –ordibáltam bele egyenesen a képébe, és közben akaratlanul is megfogtam a kezét.

A következő pillanatban már azt láttam a szemem előtt, ahogy Leah és Jacob csókolózik a parton.

A képsor távolinak tűnt és homályos volt, akár egy emberi emlék.

Döbbenten pillantottam fel Jacobra.

-Ez meg mi volt?

-Fogalmam sincs. Azt hittem te mutattad nekem.

-Én? Nekem nincs ilyen emlékem. Mást pedig nem tudok megjeleníteni, de ezt te is tudod.

-Persze, tudom. –mondta habozva.

-Jacob, te eltitkolsz valamit előlem. Ismerlek.

-Dehogy, semmit.

-Jacob. Ugye most nem fogod azt mondani, hogy amit az előbb mutattál vagy mutattam tudom is én, az igaz?

-Annyira sajnálom. Nagyon hiányoztál, amikor elköltöztetek, és rettentően el voltam kenődve.

-És ezért csókoltad meg Leaht? –a hangom ismét hisztérikus volt. A döbbenet teljesen elmúlt.

-Nem csókoltam meg. Csak a parton sétálgattam, ő pedig utánam jött, hogy vigasztaljon.

-Valóban? Avval, hogy csókolózik veled? Milyen kedves tőle!

-Csak egy baleset volt, csak úgy megtörtént.

-És gondolom ezután hívtál fel. Már akkor tudtad, hogy mit fogsz tenni. Tudtad, hogy szakítasz velem, de túl gyáva voltál arra, hogy ezt a szemembe mond el. Sethet kérted, hogy hozza el a leveled. Gratulálok!

-Nem akartam, hogy megtudd. Ha odamegyek, Edward belemászott volna a fejembe, és azonnal elmondta volna neked.

-Igazad van. Sokkal jobb volt magamat okolni, ahelyett, hogy megtudjam, hogy lekapod az első nőnemű lényt aki az utadba kerül. Na és persze azt se felejtsük el, hogy történetesen Leah az „áldozat”.

-Ne bántsd Leaht! Nem az ő hibája. Megírtam, hogy nem te vagy a szakítás oka. Azt, hogy ne saját magadat okold az én hibám miatt. Most mennem kell. A doki végzett a vizsgálatokkal. Viszlát Nessie!

Az utóbbi pár perc döbbenetei és igazságai most mind egyszerre értek el. A lábam elindult és én csak futottam, futottam és futottam. Át az erdőn, a hegyeken, át az államon. Futottam, de az agyam végig zakatolt és újra, és újra csak a Jacobbal való beszélgetésemet láttam magam előtt. Akkor tértem csak magamhoz, amikor az új házunk ajtaja előtt álltam.

Esme lépett ki az ajtón, amikor döbbenten ráeszméltem hol is vagyok. Kíváncsian méregetett, mint aki nem hisz a szemének.

-Szia Nessie! Jól vagy? Mi történt?

-Szia Esme. Nem tudom. De azt hiszem határozottan jobban vagyok mint amikor elindultam La Pushból.

-Edward most beszél telefonon Jacob Black-kel. Azt mondta, hogy elfutottál tőle az erdőben. Csak szólni akart, hogy valószínűleg idejössz.

-Rém kedves tőle. –mondtam gúnyos hangon.

Eközben hallottam, amint a házban apa telefonon vitatkozik Jacob-bal.

-Mit csináltál vele te korcs? Nem okoztál már neki, így is elég fájdalmat? Ha valami baja esik, ígérem, hogy most senki sem fog megállítani.

-Nem okoztam neki többet, mint te az anyjának. És semmit sem csináltam vele. Csak beszéltünk.

-Ne említs magaddal egy lapon, korcs! Akkor, így láttam jónak, és ezt örökké bánni fogom.

Ekkor léptem be az ajtón.

-Szia Apa, hazaértem. Kérlek, ne veszekedj vele! Csak elmondta az igazat.

-Nessie? Annyira aggódtam érted, de hát mi történt? –suhant oda hozzám miközben Jacob-ra csapta a telefont.

-Pontosan nem tudom. De valami nincs rendben velem. Hol vannak a többiek? –néztem körbe a szinte üres házban.

-Elmentek vadászni. Csak mi vagyunk itthon Esmével. Hogy értetted azt, hogy „valami nincs rendben”. Csinált valamit az a vadállat?

-Szerintem üljünk le.

Miután elhelyezkedtünk a kanapén beszélni kezdtem.

-Az egész úgy kezdődött, hogy reggel elmentem a házba, és ott megéreztem a farkas illatot.

-Mit keres ott? Mit képzel ez magáról?

-Ne szakíts félbe, kérlek! Mivel tudni akartam, miért járt a házban a távozásunk után elmentem a rezervátumba. Amikor odaértem Carlisle még Billyt vizsgálta, és mondtam Jacob-nak, hogy beszélnék vele. Azután az erdőbe mentünk. Miközben vitatkoztunk akaratlanul is, megfogtam a kezét. Azután egy látomást láttam. Nem volt olyan tiszta, mint amiket én szoktam lejátszani. A látomásban Leah és Jacob csókolózott a tengerparton. Miközben vallattam erről Jacobot, bevallotta, hogy tényleg ez történt. Azután otthagytam. Soha többet nem akarom látni. Elárult.

-Annyira sajnálom. –ölelt meg Esme együtt érzően.

-Nyugalom, jól vagyok. Azt hiszem, eddig azért voltam ilyen rosszul, mert magamat okoltam a szakítás miatt. De Jacobnak igaza volt, nem az én hibám, hanem az övé.

-Minden rendben lesz. –mondta apa, miközben a gondolataimat hallgatta.

-Felmegyek a szobámba, nagyon fáradtnak érzem magam.

-Menj csak nyugodtan. Szólj, ha bármi kellene. Csináljak neked valami ennivalót?

-Köszönöm, nem vagyok éhes. –mondtam majd elindultam a lépcsőn.