31.fejezet

-Szóval kiscsaj áruld el, hogy mi folyik itt. –kezdte Emmett a repülőn.
-Ezt hogy érted? Hogy-hogy mi folyik itt? –kérdeztem tetetett értetlenséggel.
-Tudod, te azt nagyon jól. Valamit eltitkoltál evvel az utazással kapcsolatban. Erősen próbáltál nem gondolni rá, nehogy apád megtudja, de Emmett bácsikádat nem csaphatod be ilyen könnyen. –mondta mosolyogva, mégis komolyan.
-Na jó rendben. Igazad van. Alice látomásáról van szó. Azt, hogy az esőerdőbe megyek, betegen látta.
-Ugye ezt nem mondod komolyan? Hisz azt is látta, hogy Jane lefekszik Aroval. Ami azért meg kell hagyni elég nagy tévedés. A látomásainak nagy része teljesen badarság. És te, ezért rángattál el minket Volterrából?
-Lehet, hogy badarság, de akkor is ezt az egyetlen esélyünk. Az egyetlen esélye anyunak és Alicenek. Meg kellett próbálnom! –mondtam neki esdeklő hangon.
-Rendben. De tudod, hogyha ez kiderül óriási bajban leszel. Hazudni a Volturinak nem a legbiztonságosabb döntés.
-Tudom, de meg kellett tennem. Velem vagy?
-Persze. Ha sikerül valamit tennünk, istenné avatnak minket. Főleg a két fiú.
-Na, igen. Most pedig ha nem baj alszom egyet.
-Csak nyugodtan.
A repülőgép ereszkedésére ébredtem fel. Megérkeztünk Brazíliavárosba. –közölte Emmett
-Tök jó, hogy máris idáig elértünk.
-Igen, de még vár ránk egy repülőút ne felejtsd el.
-Mikor indul a gépünk? –kérdeztem álmosan.
-A leszállás után szinte azonnal. Nagy szerencsénk van, hogy pont elcsípjük a Manausba tartó késői járatot. Máskülönben csak holnap reggel tudnánk továbbmenni.
-Értem. –mondtam.
Másfél óra múlva már a Brazíliaváros-Manaus járaton ültünk Emmettel. Amint közeledtünk a cél felé egyre idegesebb lettem. És az is igencsak zavart, hogy tétlenül kell egy helyben ülnöm. Bár az Atlanti-óceán felett majdnem 8 órát aludtam még így is rettentő hosszú volt, egy napra ennyi repülőút.
-Nem hívod fel a kis ember szerelmed? Szerintem vonulj el a mosdóba és ott könnyítsél magadon, meg rajta. Ha érted, hogy mire gondolok! –mondta kaján vigyorral arcán Emmett, amikor már megunta azt nézni, hogy milyen tehetetlen vagyok.
-Emmett! Te mekkora barom vagy!
-Örülök, hogy csak most jöttél rá. De tényleg miért nem hívod fel Christ?
-Majd később.
-Hát te tudod.
-Pontosan.
-Most, pedig inkább gondolkodom, minthogy téged hallgassalak a továbbiakban.
-Azt hittem jó társaság vagyok.
-Az is vagy, csak már nagyon elegem van ebből a sok repülésből. -közöltem durcás hangon.
-Hát, ha ez megnyugtat engem is eléggé kifárasztott már.
-El tudom képzelni mennyire. -mondtam majd becsuktam a szemem és gondolkodni kezdtem erről az egészről amibe belecsöppentem. Arról, hogy boldogan kísértem el legjobb barátnőmet Bostonba, ahol megküzdöttem egy vámpírral, aki megharapott. Ezzel egy a vámpírokra halálos vírust juttatva a szervezetembe. Amiből én kigyógyultam a szerencsével határos módon, de anyámat és egyik nagynénémet megfertőztem. Ezután elmentünk a Volturihoz, hogy segítséget kérjünk tőlük, de csak további fertőzötteket találtunk. Majd Alice megmutatott nekem egy látomás, amiben elmegyek az esőerdőbe, hogy megkeressem a vírus forrását. Én, pedig most a nagybácsikámmal itt ülök egy repülőn, közeledve az esőerdőhöz, hogy beteljesítsem a látomást. Az utóbbi hetek gyengén kifejezve is mozgalmasak voltak számomra. Sajnos azonban a rengeteg rossz miatt ami történt velem és családommal az elmúlt hetekben.
Nem tudom mikor, de elaludtam.
Az utóbbi időben az alvásigényem minimálisra csökkent, de ma sikerült igazán kialudnom magam. A lenyugvó nap utolsó sugaraira ébredtem.
-Jó reggelt!
-Inkább estét!
-Mennyi az idő? –kérdeztem a szemeim dörzsölgetve.
-Még 2 óra és ott is vagyunk.
Azután elővettem egy kötelező olvasmányt és elkezdtem olvasni. Ajánlom mindenkinek, hogy Kafka Átváltozás c. művét ne evés közben olvassátok, mert a rosszullét garantált.
Miután végigolvastam a könyvet épp megkezdtük a leszállást Manausba. Szerencsénkre ekkor már teljes sötétség borította a várost.
-Reggel induljunk vagy ma este? –kérdezte Emmett felém fordulva suttogva.
-Szerintem ma este. Eléggé kipihentem magam, és jobb szeretném, ha ezt a pár sötét órát már az utazással töltenénk. Nem tudhatjuk holnap milyen idő lesz, és még így is hosszú út vár ránk.
-Sajnos a holnapi nap még biztosan az utazással fog telni. Hova is kell pontosan mennünk?
-Az Amazonas-medence belsejébe. Valahova a Japurá és az Amazonas találkozásához.
-A végeláthatatlan és érintetlen dzsungelbe, ami hatalmas terület.
-Igen. –nyugtáztam letörve.
-De legalább a vadászattal nem lesz gondunk. –mondta Emmett mosolyogva. –Hé, csajszi ne legyél már így letörve. Tuti, hogy megtaláljuk.
-És azután mit csinálunk? –tettem fel a kérdést, mert tudtam, hogy ez nem igazán beszéltük még meg.
-Hát, útközben kitaláljuk. Nyugi megmentjük őket!
-Igazad legyen. –mondtam neki erőltetett mosollyal az arcomon.
-Most, pedig gyere! Minél hamarabb elintézzük a dolgot, annál hamarabb láthatod a te kis cuki pasidat! –mondta Emmett vigyorogva.
-Hehehe! Oltári vicces vagy. –válaszoltam miközben bepattantam a dzsipbe, amit előre kibéreltünk.
-Tudom. Tényleg nem mondtad még neki, hogy kicsit gyúrnia kellene? Tudod, ha a mi családunkhoz akar tartozni, nem ártana egy kevés izmot magára szednie. –közölte Emmett amint beindította a járművet.
-Azért mert nem úgy néz ki mint te, még izmos. És nekem tökéletesen megfelel.
-Nessie, nem kell olyan izmosnak lennie, mint én. Hiszen ő egy ember.
-Óh, tényleg ez teljesen kiment a fejemből. Akkor másképp fogalmazom meg a dolgot. Chrisnek nem kell úgy kinéznie mint egy jól megtermett grizzlymedvének, mert köszönöm szépen olyat már ismerek, és nem igazán tetszik. –mondtam komolyan nézve.
-Ez nagyon fájt. Nessie, most összetörted érzékeny lelkivilágomat.
-Azt hiszem túléled, te édes nagy mackó. –mondtam neki és elkezdtem nevetni.
Emmett rámnézett, majd nyugtázta magában, hogy legalább olyan lökött vagyok mint a szüleim, és ő is elkezdett nevetni.
-Jó látni, hogy jobb kedved van.
-Lehetne, rossz kedvem melletted? –kérdeztem költöien.
Az út első részében Manaus ismeretlen szagokkal teli éjszakáját figyeltem. Ez a város egy az esőerdő közepén helyezkedik el, ami vegyipari és fakitermelés központjából fontos város volt Brazíliában. Amint kiértünk a lakott övezetből, elrejtettük a kocsit és futva mentünk tovább. Egy-egy túra hátizsákot hoztunk csak magunkkal így a futás elég kényelmes volt. Bár csak az én tempóban tudtunk haladni, így is gyorsabban szeltük az erdőt, mintha kocsival lennénk a nehéz terepen. Mivel elég jó állóképességgel rendelkezem a futás csak 2 óránként kellett megszakítani egy alig félórás pihenőért. Hatalmas távot tettünk meg mire a Nap első fényei elértek minket az erdő mélyén.
-Emmett nem pihenhetnénk most egy kicsivel többet? –kérdeztem amint megálltunk.
Persze egy emberhez képest nagyon jó kondicíóban vagyok, de egy vámpírhoz képest igen lassú voltam. Most, pedig az ember részem a végkimerülés határán járt.
-Hát persze. Még a végén valami bajod esik, ha ennyire megerölteted magad.
-Köszönöm. Igérem gyorsan regenerálódok. Csak leülök és kifújom magam.
-Oké.
Leültem egy a környezethez képest száraznak mondható kidőlt fatörzsre és fújtam párat. Szerencsére neki tudtam dönteni a hátam a mellette lévő fa törzsének, így kényelmesen elhelyezkedtem a pihenéshez. Nem sok időt, max. 1 órát akartam pihenni. Amikor fáradtan lecsuktam a szemem, hogy ellazulásként hallgassam az esőerdő impulzusokkal teli világát, azonnal elaludtam. Hirtelen ébredtem fel. Jobban mondva felriadtam. Nagyon rossz érzés kerített hatalmába. A rémület hulláma, szökőárként csapott át a fejem felett és mélyen berántott maga alá. Az egyik szerettem halálos veszélyben van. Éreztem. Tudtam. És azt is tudtam, hogy nem tudok neki segíteni. Ez, pedig fájdalommal töltötte be a szivem.
-Emmett? Emmett? Hol vagy? –kérdeztem körbenézve.
-Itt vagyok, Nessie. Nyugi, nem hagytalak egyedül. –szólalt meg Emmett a fejem felett ülve egy faágról.
-Jól vagy? –kérdeztem automatikusan.
-Persze. Csak unatkozom. Kipihented magad?
-Igen, de beszélnünk kell Rosaliekkal.
-Miért történt valami?
-Nagyon rossz érzésem van Emmett. Valami szörnyűség történt, érzem. Kérlek hívjuk fel őket.
-Rendben, de nem hiszem, hogy sikerülni fog. Az esőerdő közepén vagyunk. Teljesen elzárva a civilizációtól.
-Kérlek!
-Jó, jó megpróbálom, csak ne néz rám ilyen kiskutya szemekkel.
Elővette a táskájából a telefont, és bekapcsolta. Próbálta hívni a Volterrában lévő családunkat, de persze nem volt térerő.
-Ha kiérünk egy tisztásra megpróbálom újra. Oké?
-Oké. Köszönöm.
-Nem, tesz semmit, ha ettől megnyugodsz. Kipihented magad?
-Sokkal jobban vagyok. Mennyit aludtam?
-2órát 13 percet és 47 másodpercet.
Meglepetten néztem rá.
-Unatkoztam.
Leugrott az ágról, és minden zaj nélkül ért előttem földet.
-Na gyere kiscsaj! –mondta majd felhúzott a farönkről.
Az elkövetkező 2,5 órában megállás nélkül futottam, olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudtam. A rossz érzés még mindig szorongatta a szivemet, de mivel nem tudtam ellene semmit sem tenni, inkább futottam és közben magamba fogadtam az esőerdő gyönyörű és titokzatos világát.