36. fejezet

-Mi van vele? –kérdeztem elfojtott hangon. A sírás már a torkomat kaparta.
-Alice, Alice… már haldoklik. Legjobb esetben is már csak 1 talán 2 napja van. Valószínűleg meghal mire visszaértek az ellenszerrel. Sajnálom kicsim! –mondta Edward egy szuszra.
Én pedig köszönés nélkül kinyomtam a telefont.
-Gyerünk! Minden perc számít. –mondtam Emmettnek azután olyan tempóban kezdtem el rohanni ahogy még sohasem.
4 óra megszakítatlan tempó után Emmett már úgy fogott le hátulról, hogy végre álljunk meg.
-Nessie állj meg! Nem kell, hogy addig fuss, amíg össze nem esel mint egy halott.
-De igen kell! Kell különben meghal. Felfogtad Emmett? Alice meg fog halni és nem tehetek ellene semmit. Itt a kezemben ez a fránya ellenszer, de nem tehetek Alicért semmit. Úgy fog meghalni, hogy el sem búcsúzhattam tőle! –mondtam hisztérikus hangon, majd kitört belőlem a szívet tépő zokogás.
-Csitt, Nessie! Csitt! Nyugodj meg! Oda fogunk érni időben és nem fog meghalni. Nyugodj meg! Mély levegő! Gyerünk Nessie meg kell nyugodnod! Nem adhatod fel! Nem adhatod fel ennyi küzdés és kitartás után. Kérlek! –mondta Emmett esdeklő hangon, és ha tudott volna sírni, most biztosan sírt volna.
Felnéztem rá kibőgött szemeimmel fél perccel később.
-Nyugodtabb vagy már? –kérdezte halkan
Válasz helyett csak bólintottam.
-Na gyere, pihenj egyet! –fogott meg, én pedig kirántottam kezemet a kezéből.
-Nem lehet pihennem! –mondtam neki élettelen hangon.
-Már pedig fogsz. Gyere, viszlek a hátamon! A hátizsákomat itt hagyhatjuk. Már szinte üres. Nem tűrök ellenvetést. Te pihensz a hátamon, én pedig futok veled.
-Rendben. –mondtam bár tudtam, hogy mindenféleképpen ez lett volna.
A következő pillanatban már suhantunk is a fák között. Nem tudom mikor aludhattam el, de márcsak arra ébredtem fel, hogy a terepjáró hátuljában rázkódom.
-Mennyit aludtam? –kérdeztem rekedt hangon.
-Nem eleget. –mondta Emmett miközben hátranyújtott egy kulacs hideg vizet.
-Köszi. –mondtam miután kiittam több mint a felét.
-Szivesen. Éhes vagy?
-Igen egy kicsit. –válaszoltam lesütött szemmel.
-Parancsolj egy kis keksz, és narancs. Bocsánat, de csak ez volt az itt maradt táskában.
Miután befaltam az egészet sokkal jobban éreztem magam.
-Most pedig, próbálj meg aludni!
-Rendben. –válaszoltam és lesütöttem a szemem. De az álom most nem tudta legyőzni zakatoló agyam.
Éjszaka volt már, ahogy padlógázzal hajtottunk az erdő szélén az egyre gyakrabban előforduló házak között.
-A városban is padlógázzal hajtasz majd? –kérdeztem jelezve, hogy fent vagyok.
-Hát reményeim szerint nem járok erre egy jó ideig. Így nem nagyon érdekel, ha kiszabnak rám egy adag bírságot. Nem mellesleg 1,5 óra múlva indul a gépünk és jó lenne elérni.
-Te foglaltál jegyet? –kérdeztem döbbenten.
-Hát persze. Már meg van a jegyünk az utolsó járatra Manaus-Brazíliaváros között, és kora reggeli járatra is Brazíliaváros-Róma között.
-Te egy isten vagy Emmett. –közöltem vele élettelenül, mégis kedvesen.
-Nem csak a terveim között szerepel, hogy a holnap estét már Rosalieval töltsem. És a makkegészséges családommal.
-Úgy legyen. –mondtam miközben előre másztam az anyós ülésre.
-Öngyilkos akarsz lenni! -mondta Emmett és lelépett a gázpedálról, aminek következtében majdnem az üveg túloldalán voltam.
-Dehogyis. De ha így fékezel sikerül. –mondtam elhelyezkedve miután kattant az övem.
-Ne csinálj ilyet! –mondta Emmett és ismét már tövig nyomta a pedált.
1 óra sem telt el, mikor a reptér előtti úton voltunk.
-Azt hiszem nem ártana átöltöznünk. –mondtam az utcai lámpa fényében végignézve rajtunk.
-Nyugi valahogy ezt is megoldom. Ruhád van?
-Igen, megvan még a farmerem és a felsőm amiben jöttem a repülőn.
-Oké, akkor gyerünk. –mondta Emmett majd behajtott a következő utcába, alig fél mérföldre a reptértől.
Szerencsénkre egy kis motelt találtunk az utcában.
-10 perced van. –közölte Emmett amint kikapta a recepciós bácsi kezéből a kulcsot és odadobta nekem.
A recepciós egy idős bácsika volt, a motel pedig sokkal idősebb volt a bácsitól. Szépen fejezem ki magam, ha azt mondom, hogy lerobbant volt. De volt benne meleg víz és most ez volt a legfontosabb. Kidobtam az gyűrött farmert és felsőt az ágyra valamint az egy szál fehérneműt amit a visszaútra tartogattam majd bementem velük a fürdőbe. 10 perc telt el, amikor tisztán, fésülten és tiszta fogakkal jelentem meg az ajtóban.
-Hoztam egy kis kaját. Egyél amíg fürdök. 3 perc és itt vagyok. –mondta Emmett és már el is tűnt az ajtó mögött.
-Oké.
Gyorsan felfaltam a szendvicset és az utolsó falat megrágása közben már meg is jelent Emmett az ajtóban.
-Hűha, tényleg gyors voltál. Menjünk.
Azután elhagytuk a szállodát és a gép indulása előtt 20 perccel már a reptéren is voltunk.
Az utaskísérő éppen csak felengedett minket a gépre, de fent voltunk és ez volt a lényeg.
Kissé megnyugodtam ahogy emelkedett felfelé a gépünk. Ám amikor már rendeződni látszott a vérnyomásom eszembe jutott, hogy mi lesz, ha mégis elkésünk. Bele se mertem gondolni. Meghalhat Alice és akár anya is. Hiszen apa azt mondta, hogy max. 3 napja van még anyának.
-Ne gondolj ilyen szörnyűségekre! –mondta Emmett és bátorítóan megszorította a karfát markoló kezem. Ekkor vettem észre, hogy lassan összenyomom a fadarabot. Már tisztán kivehető volt benne a kezem nyoma.
-Mi van ha későn érünk oda? –kérdeztem tőle halkan, mert rajtunk kívűl mindenki aludt az este 11 kor elinduló járaton.
-Erre még gondolnod sem szabad. De ha véletlenül későn érünk oda, ami kizárt dolog, mert a pontosság nagy erényünk, akkor is tudnod kell, hogy mi mindent megtettünk, és nem szabad magadat okolnod emiatt.
-Tudom, de annyira félek.
-Tudom, Nessie. De ki kell tartanod. Már nem sok van hátra.
A szavait, pedig a pilóta hangja erősítette meg, ahogyan bemondta, hogy készülődjünk a leszálláshoz. Tehát máris 3 órával közelebb vagyunk Volterrához.
A járat hajnal 2-kor szállt le, és a Brazíliaváros-Róma közti repülő 4óra 30perckor indul. Tehát volt még 2,5 óránk az indulásig.
-Elmegyek próbálok tartani egy gyors vadászatot. –mondta Emmett.
-De hogy fogsz kijutni az erdőbe? –kérdeztem.
-Sehogy, csak az egyik közeli marhatelepre megyek ki. Lecsapolok 1-2 állatot és jövök is. Nyugi megjárom!
-Rendben. A fémdetektoros kapu előtt várlak majd.
-Megdumáltuk. –azután kisétált a kijáraton.
-Gyerünk már Emmett már csak 25perc van az indulásig. Hol a fenében vagy már?
-Itt vagyok nyugi. –mondta és megfogta hátulról a vállam.
-Hú, rám hoztad az infarktust. Sikerült? –kérdeztem bár láttam az eredményt.
-Igen, de ezt se fogom többször megcsinálni. Annyira büdösek. –mondta
-Legközelebb fújd be őket parfümmel. –mondta viccelődve.
-Rosalie biztosan örülne, ha a méregdrága Armani parfümjét tehenekre fújnám el.
-Szerintem tudnál neki másikat venni.
-Az lehet, de ezt magyarázd el neki is.
Ekkor már elfoglaltuk a helyünket a repülőn. 5 perccel később már meg is kezdődött a több órás repülőutunk.
A felszállás után 1 órával, amikor már az utaskísérők lerótták kötelező köreiket, Emmettel közös megegyezés alapján Volterrába telefonáltunk. De most nem apát hívtuk, még nem is Rosaliet. A hívott fél nem más volt mint Carlisle.
-Szia Carlisle, én vagyok! –szóltam bele a telefonba, amikor Carlisle a második csengetésre felvette.
-Szia Nessie! Szia Emmett! –köszönt vissza Carlisle
-Szia Carlisle!
-Mi van Alice-szel? –tértem egyből a tárgyra.
-Nagyon rosszul van.
-Mennyire? –kérdezte Emmett, mert mindketten tudtuk, hogy Carlisle nem adott pontos választ.
-Jasper mellette van. Azt mondta nem érdekli, ha elkapja a vírust, az ő életének Alice nélkül úgysem lesz értelme.
-Ne hagyd, hogy bármi örültséget tegyen. –mondta Emmett
-Mennyi ideje van még kb. Alicenek? –kérdeztem visszatérve a tárgyra.
-Talán fél napja. Nem tudok rajta segíteni. Annyira sajnálom! –mondta Carlisle és zokogott volna, ha tudott volna.
-Semmi baj, Carlisle. Nem a te hibád. Csak annyit kérek tőled, hogy valahogy tartsd közöttünk amíg nem érünk oda. –nem tudtam kimondani azt hogy ’tarts életben’.
-Egy órája indult a repülőnk Brazíliavárosból. –közölte Emmett.
-Megpróbálom amit tudok, de nem hiszem, hogy olyan sokáig még képes leszek életben tartani.
-Csak próbáld meg, Carlisle. Kérlek! Könyörgök!
-Én lennék az egyik legboldogabb vámpír a világon, ha ideérnétek.
-Siettünk, ahogy csak tudunk. Carlisle, ha nem érnénk oda, kérlek telefonálj nekünk előtte. El akarunk búcsúzni tőle.
-Persze, ez csak természetes. Nessie tudnod kell még valamit.
-Mi az Carlisle?
-Bella állapota is rengeteget romlott mióta megtudta, hogy Alice ilyen rosszul van. Ráadásul már Edward is egyre rosszabbul van. Ő is elkapta.
A szörnyű híreket néma csend fogadta a mi oldalunkon.
-Nessie, meg fognak gyógyulni! Időben ideértek majd! –mondta Carlisle minden szavát nyomatékosítva.
-Ti nem kaptátok még el?
-Nem tudom. Rajtunk még nem mutatkozik. De sokkal nagyobb százalékkal fertőződnek meg a képességekkel rendelkező vámpírok. Valószínűleg Jasper is beteg már, csak még nem látszik rajta.
-Értem. Volterrában találkozunk.
-Várunk benneteket!
-Szia Carlisle!
-Sziasztok!
-Carlisle, tartsd életben őket! –mondtam majd leraktam a telefont.