27.fejezet

Amikor azonban újabb ütést kaptam rögtön magamhoz tértem. A halálom víziója egyből eltűnt. Alig tarthatott tovább fél másodpercnél. De tudtam, hogy nem adhatom fel. Nem hagyhatom, hogy beteljesüljön a vízió.









Erőt vett rajtam az élniakarás. Meg kell védenem magam. Meg kell védenem Rachellet. Nem bukhatok el! Hisz annyi ember van akiért élnem kell. Chris, a családom, a barátaim. Mind számítanak rám, és bíznak bennem.









Hatalmas csattanások és esések következtek. Az utcát már háborús övezetté változtattuk. De lassan felülkerekedtem a vámpíron. Olyan voltam mint egy igazi vámpír, életemben először. Kiengedtem a tudatom másik, eddig háttérbe húzódó részét. A vámpírtudatom uralkodott rajtam. És csak a másik vámpír elpusztítása volt a cél. Amikor már kitéptem az egyik kezét és a szemetes kukába dobtam, kezdett ő is rájönni erre. Én szinte sértetlen voltam, a csuklómból folyó vért leszámítva. Nagyban segített, hogy a vámpír leginkább a vérző csuklómra koncentrált.








Hosszú küzdelem után, de végül győzedelmeskedtem a támadóm felett. Darabokra téptem, és bedobtam a kukába, majd tüzet gyújtva elégettem. Az utcát megtöltötte az égett vámpír szaga, én pedig otthagyva az égő kukát Rachellehez rohantam. Eszméletlenül feküdt két szemetes zsák között. Egy púpot leszámítva tökéletesen egészségesnek tűnt.
Gyorsan, amikor felállítottam volna jöttem rá, hogy a seb még mindig nem gyógyult meg. Bár szerencsémre nem harapott bele az érbe, de megsértette. Az, pedig még mindig vérzett, és valami érdekes sárgás genny is szivárgott a sebből. Ezenkívül úgy éreztem mintha sósavval marnák a kezem. Levettem az összetépett kabátom és letéptem belőle egy kevésbé koszos rész, majd rákötöttem a sebre. Az egy dolog, hogy a szállodáig el kell vinnem Rachellet, de vérnyomokat nem akarok hagyni magam után. Így hát még meggyújtottam pár kukát, hogy vandálkodásnak tűnjön az egész, majd felkaptam Rachellet és végigszaladtam vele egészen a szálloda mellett lévő sötét utcáig. Itt leraktam, és bevezettem a szállodába.








-Vad volt az éjszaka? –kérdezte az ajtón álló, ahogy kinyitotta nekünk az ajtót.
Válaszra sem méltattam, bár rájöttem, hogy nagyon megviselt állapotban lehettem. De tudtam, hogy igazából csak azt hiszi, hogy egy vad szexelésből tartunk hazafelé.








-Jó estét, kérhetném az 58-as szoba kulcsát! –mondtam odaérve a portáshoz.






-Jó estét! Parancsoljon a kulcs. Óhajt még valamit? Akármiről is legyen szó a rendelkezésére állok.







-Foglaltatna két jegyet Ottawába, ma reggelre. Minél korábban indul a gép annál jobb. Pénz nem számít. Szóljon fel a szobába kérem, ha elintézte.









-Rendben, azonnal intézkedem. Megkérdezhetem, hogy mi történt a kisasszonnyal?






-Csak egy kicsit sokat ivott. –mondtam Rachellere nézve.










-Gondoltam, de én önre gondoltam.








-Vagy úgy. Elestem és elvágta egy üvegdarab a kezem. De már jól vagyok.









-Az elsősegély dobozt a ruhásszekrény felső polcán találja. –mondta kedvesen a
portás. – És ha nem boldogul csak értesítsen, kérem.









-Köszönöm, de nem lesz rá szükség. Viszontlátásra!









-Jó éjszakát!






Én, pedig elindultam a még mindig eszméletlen Rachellel a lift felé.





Két perccel később már a szobánkban voltunk. Lefektettem Rachellet és betakartam. Bementem a fürdőbe és alaposan kimostam a sebet, ami már szinte teljesen beforrt. Helyén egy hatalmas duzzadt heg maradt, aminek be nem forrt részéből sárgás genny folyt ki. Ezenkívül még mindig szörnyen égett a csuklóm. A csap fölötti tükörben megláttam magam. Az arcom tiszta mocsok volt. Elég borzalmasan festettem, és így is éreztem magam. Miután visszamentem a szobába kivettem az elsősegélydobozt és alaposan bekötöttem a sebet.




Épp kerestem a mobilom, hogy felhívjam Carlislet (tudtam, hogy apa azonnal kiakadna és az elkövetkező 200 évben sehova se engedne el egyedül) amikor megszólalt a szobai készülék.







-Igen, tessék! –szóltam bele fáradtan.








-Elnézést a zavarásért, de beszéltem a repülőtérrel. Pontosan 9 órakor indul a következő járat Ottawába. Foglaltattam két jegyet rá.









-Köszönöm szépen. Megkérhetem, hogy rendeljen egy taxit fél 8-re.








-Természetesen. Segíthetek még valamit?









-Nem köszönöm. Viszonthallásra!







-Viszonthallásra!







Azután letettem a telefont és szomorúan jöttem rá, hogy a mobilomat valószínűleg a harc közben elvesztettem.







-Így hát elvettem Rachelle telefonját és felhívtam Carlislet.









Azonnal felvette.






-Nessie, jól vagy? Annyira aggódtunk értetek! Alice látta, hogy megtámad titeket, de nem tudtunk elérni téged, hogy szóljunk.








-Rachelle jól van. Alszik. Elvesztette az eszméletét, és lett egy nagy púpja, de
szerintem jól van.







-És te hogy vagy? Meséld el mi történt!







-Rosszul vagyok, Carlisle. Az a vámpír… megharapott. Szörnyen ég a harapásnyom és
valamilyen sárgás genny folyik a hegből. Ezenkívül még duzzadt és olyan mintha
sósavval leöntötték volna. 9-kor indul a repülő, és otthon elmesélek mindent. Most, pedig megyek és összepakolok. Ha hazaérek, pedig meg kell vizsgálnod, mert nagyon rosszul érzem magam.








-Persze. Megyünk érted a reptérre. Addig is próbálj meg pihenni egy keveset. Lehet, hogy sokkot kaptál.







-Rendben. A reptéren találkozunk. –mondtam majd letettem a telefont.









Gyorsaságomat bevetve összepakoltam a cuccaimat. Kissé mintha lassabb lettem volna mint szoktam lenni. Á biztosan csak beképzelem és tényleg sokkot kaptam. Gyorsan letusoltam és beállítottam az órám 7-ra. Rachelle biztosan nem fog addig felébredni, így nyugodtan aludhatok egy keveset. Amint lefeküdtem azonnal álomba zuhantam.
Borzalmasan aludtam.






Az alvás kifejezés távol állt az igazságtól. Alvás helyett inkább csak forgódtam, és fel-fel riadtam álmomban. Amikor, pedig épp elaludtam volna, mindig csak a harc képeit láttam magam előtt. Akkor nem tűnt fel, de mintha a támadónk nem lett volna, hogyis fogalmazzak, „egészséges”. A bőre egy vámpírhoz képest sárgás volt, és kissé mintha izzadt volna. Az egész megjelenése, pedig olyan érdekes volt. Görnyedt volt, és a szemei beesettek. Nem úgy nézett ki mint egy vámpír. Inkább mint egy végstádiumban lévő halálos beteg. És amíg megpróbáltam aludni, mindig csak Őt láttam magam előtt. Iszonyatos volt.








Amikor 6 óra előtt pár perccel ismét felriadtam úgy voltam vele, hogy inkább nem alszom vissza. Főleg hogy a sebem iszonyatosan égetett, és hányingerem volt. Sosem volt még hányingerem eddigi életem alatt, így eléggé váratlanul ért. Mindezt tetőzte, hogy amikor ki akartam menni a mosdóba rendbetenni magam, annyira megszédültem, hogy visszaestem az ágyba.








-Mi a fene? –kérdeztem magamtól. Vettem egy mély levegőt és ismét felálltam. Inkább csak tápászkodtam, mivel enyhén forgott velem az egész szoba. Iszonyatosan éreztem magam, mintha átment volna rajtam egy emberekkel teli metró. Amint elténferegtem a mosdóig döbbentem néztem a tükörbe. Az arcom szabályosan fehér volt! Még egy vámpírhoz képest is vakított a bőröm.









Azonnal beszélnem kell Carlisle-jal. Ő biztos látott már ilyet és tudja, hogy mit kell tennem. De nincs telefonom, a Rachellet, pedig nem akartam használni, mert a végén túl magas lesz a számlája, és rájön, hogy én is beszéltem rajta. Bár ha elkérném biztos odaadná. De mégis jobb lenne az én telefonomon beszélni az otthoniakkal.







Miután hidegvizet fröcsköltem az arcomra, és nagyjából úgy éreztem, hogy jobban vagyok leszóltam a portára.







-Jó reggelt kívánok! Miben segíthetek?







-Jó reggelt! Tudna szerezni egy mobiltelefont számomra?









-Persze. Milyen típusút szeretne?









Miután bediktáltam a régi telefonom adatait (úgy gondoltam, hogy tökéletesen megfelel és eddig se volt vele semmi probléma) a portás közölte, hogy még az indulás előtt beszereznek nekem egyet. Én persze készségesen megköszöntem, majd elbúcsúztam.
Amint letettem a telefont rápillantottam az órámra. 7 óra múlt pár perccel. Mivel még tegnap, vagyis ma összecsomagoltam, Rachelle cuccait is elkezdtem összepakolni. Nagyon gyengének éreztem magam, de hála isten a szédülés elmúlt és a hányinger is nagyban mérséklődött. Lassan összepakoltam Rachellenek is, majd ébresztgetni kezdtem, hogy időben elkészüljön.







A harmadik próbálkozásomra sikerült is.







-Miii van? –kérdezte egy nagy ásítás közepette.






-Készülődnöd kellene. Nem sokára indul a gép. Már összecsomagoltam neked.








-De miért megyünk el korábban? Történt valami? –kérdezte kómás fejjel.








-Te nem emlékszel semmire? –kérdeztem megdöbbenést színlelve, bár nagyon örültem, hogy minden kiesett a fejéből.









-De voltunk valami Macska helyen vagy hol. Pffú nagyon fáj a fejem.









-Az elhiszem, jól beittál tegnap éjjel. Tessék itt van egy Aspirin. -mondtam és az előre kikészített gyógyszerért nyúltam.









-Köszi, de mi történt veled. Annyira sápadt vagy! –mondta miután lehajtotta a nagy pohár vizet és a gyógyszert







-Csak kissé rosszul érzem magam. De nyugi, majd ha hazaérünk kivizsgáltatom magam
Carlisle-jal.










-Persze, Dr. Cullen a nevelőapád.







-Igen, az. De most tényleg fel kellene kelned.










-Rendben, fent vagyok. –mondta majd kikászálódott az ágyból.










-Jól van én megyek tusolni, te addig is nézd át hogy mindent bepakoltam-e.










-Oké. Rendelek reggelit. Kérsz valamit?








-Nem köszi, nem vagyok éhes.









-Pedig lehet enned kellene valamit.










-Majd a gépen eszem. Nyugi biztos valami vírust szedtem össze. Nem vészes.










-De tényleg nagyon rosszul nézel ki.









-Rachelle kérlek, nem mehetnék már tusolni.








-Menj csak nyugodtan.










Kb. 15 percet voltam a fürdőszobában, de úgy éreztem mintha 1 óra lett volna. Most már szemmel láthatólag látszott, hogy lassabb vagyok a szokottnál. A szappan kicsúszott a kezeim közül, ahogy visszaakartam rakni a helyére. Eddig sohasem fordult velem elő, hogy ne tudtam volna megfogni a földet érése előtt. De most sikerült lepottyannia. Sajnos kezdtem rájönni, hogy nagyobb bajom lehet mint gondoltam.








Amíg Rachelle tusolt megérkezett az új mobilom, és beszéltem is Carlislejal, hogy szerintem nagy a baj. Ő, persze próbált nyugtatgatni, de a hangjában megéreztem a tanácstalanságot.








A repülőtérre vezető utat szinte néma csendben tettük meg. Én nem akartam beszélgetni, Rachelle pedig látta rajtam milyen rosszul érzem magam, így inkább békén hagyott. A repülőn ettem egy kevés salátát, csak hogy megnyugtassam Rachellet, aki hatalmas szemekkel méregetett. Valószínűleg azon agyalt, hogy mikor fogom kidobni a taccsot. Szerencsére erre nem került sor. De pár perc nyugodt alvás sikerült. Fáradtan szálltam le a gépről és úgy éreztem menten összeesem. Amilyen gyorsan csak lehetett elköszöntem Rachelletől.







A családommal akartam lenni. Az utóbbi egy nap maga volt a pokol és végre valahára biztonságban éreztem magam, amikor szeretett anyám sietett elém és ölelt meg.







-Óh, kicsim. Annyira hiányozál. Hogy vagy?








-Szia anya. Nagyon rosszul érzem magam. –mondtam és belekapaszkodtam a karjába.






-Azonnal indulunk haza, és otthon Carlisle megvizsgál.










-Az jó lesz, de azt hiszem eláju.. –mondtam erőtlenül, és hirtelen elvesztettem minden erőmet, és ernyedten estem össze.







Gyengéden éreztem két erős kezet. Az illatokból ítélve apám az utolsó pillanatban ért oda, hogy ne a repülőtér padlójára esek össze.







A többire már nem emlékszem.